A kaméliás hölgy színvallása
A kaméliás hölgy színvallása
Kikericsy kisasszony darab ideig kísértet is volt a Váci utcában, legalábbis így mondta az a Bethlen gróf, aki a Nemzeti Szállóban élte remeteéletét, és onnan csak éjfélkor mozdult ki, hogy szokott egészségügyi sétáját a Váci utcában elvégezze zsebórával a kezében (mert igen rendszerető ember volt, tizenöt percig ment a Gizella tér felé, tizenöt percig ment a Belvárosi templom felé).
– Láttam őt – mondta az éjszakai életet élő és Pest kellős közepén remetéskedő, különc gróf, amikor Kompolti fogyó holdvilághoz hasonlatos arcát látta. – Láttam a kisasszonyt, ugyanabban a viganóban, amelyben akkoriban járt a Váci utcában, amikor Podmaniczky Frigyes báró még fiatalember volt, és Andrássy Gyulával lóháton járt a Váci utcában. Tudnod kell, hogy a viganószoknyát egy francia művésznőről nevezték el.
– Vajon nem csalódott, gróf úr? – kérdezte Kompolti a Párisi utca sarkán, amelynek éjfélkor is őrzője volt, miután Kikericsy miatt nagyon boldogtalan volt. (Itt állott elátkozottan, megkövülve, feloldozó varázsszóra, a Kikericsy varázsszavára várakozva, mint ahogy már többször is találkoztunk vele az életben.)
A gróf, aki napernyőnek is alkalmas esernyőt hurcolt a hóna alatt, mint akár Herman Ottó, a pókok tudósa és különben is tudományos ember, mint akár Diogenész, megveregette a vállát.
– Barátocskám, aki olyan álláspontra helyezkedett a nőkkel, mint én, aki még akkor sem fordul meg elvből, ha Calderoni kirakata előtt egy úrinő a harisnyakötőjét igazítaná: az nem szokott csalódni a nőkben. Azt hiszem, még különb dolgokat hallunk Kikericsyről, mint csak azt, hogy éjfélkor a Váci utcában lovagolt az öreg Frici báróval. Nagy lócsiszár az öreg, bizonyosan szemet vetett a kisasszony hátaslovára.133
Kompoltit, a Váci utca örök szerelmesét nem nagyon nyugtatták meg a különös gróf szavai. Ő még nem volt azon az állásponton, hogy meg ne fordult volna, ha egy hölgy a cipője zsinórját igazgatja valamely kapu alatt.
– A hátaslovat nem bánnám – morfondírozott Kompolti –, mert úgyis mindig aggódom azoknak a nőknek az életéért, akik a cirkuszban veszedelmes mutatványokat végeznek lóháton. És nem szeretem azt se, ha egy vakmerő lovarnő az utcán átugratja a legmagasabb kürtőkalapot viselő, fiatal Apponyi Albert grófot, de mégiscsak tudni szeretném, hogy mi az igazság Kikericsyről, akinek nyoma veszett…
Így szólt „félre” Kompolti, mert abban az időben még a Nemzeti Színház színpadán is játszottak színészek, akik legfontosabb mondanivalójukat éppen „félre” mondták, miközben a tenyerüket a szájuk elé helyezték, de mégis úgy beszéltek, hogy a közönség jól hallhatta titkosan mondott szavaikat, ha nem hallotta azt a színpadon velük játszó, gyanútlan színésztársuk.
Hangosan pedig ezt a kérdést intézte az éjfél utáni gróf B.-hez:
– Vajon nem tudná-e azt nekem megmondani, grófom, hogy az éj ez órájában hol időzik Kikericsy, miután itt, a Váci utcában hiába várjuk?
Bethlen gróf, a Nemzeti Szálló remetéje, tudós módjára nevetett:
– Értesülésem szerint a Nemzeti Kaszinó Liba-szobájában ma bál van. Ha a Szép utcában hallgatódzik: sokkal többet megtudhat, mint amennyit szeretne – felelt rejtélyesen az éjféli Váci utca sétálója, és miután még tíz perc hiányzott a mindennapos feladványából: szabályos sétáját a Gizella tér felé folytatta.
Akkoriban valóban voltak mindenféle bálok a Kaszinó Liba-szobájában, ahol az urak egymás között táncoltak, és kedvükre mulatozhattak Berkes Béla zenekarának játéka mellett. Ezt a szobát azért nevezték Liba-szobának, mert a falfestmények, de a szobadíszek is libákat ábrázoltak. Ha hölgyeket láttak vendégül a Kaszinó fiatalurai: rövid gondolkozás után mindig a Liba-szoba jutott az eszükbe, amely legalkalmasabbnak látszott a mulatság megtartásához.
Ezen az estén Pálmay Ilkát, a jeles színművésznőt hívták meg az134 urak vacsorára, miután meg kellett ünnepelni a Nap és Hold című színdarabban elért sikerét.
A népszínházi előadások mindig tíz óra után végződtek a tapsok és az újrázások miatt. Itt a közönség parancsolt, színésznőnek addig kellett a színpadon játszani, amíg a közönség vissza nem engedte menni öltözőjébe. Pálmay Ilkának egy új dala, a dalhoz való új tánclépése és új harisnyája volt ezen az estén. A karzat és a földszint nem győzött vele betelni.
– Éjfélig nem lesz vége az előadásnak, hadd várjanak a mágnások az isteni Ilkára – mondták a Pósa-asztal tagjai, a hírlapírók és az írók, akik a szomszédos Orient-fogadóból figyelték mindig a népszínházi előadások menetét.
Az öreg Pósa Lajos, a gyermekek szelíd költője maga is helyeselte, hogy a Nemzeti Kaszinóbeli vacsora várjon, és át-átküldte Sziklay Jánost, a vörös inges írót, hogy újabb és újabb tapsorkánokat rendeztessen odaát a Népszínházban, hogy a művésznő a színpadot el ne hagyhassa. Sziklay Jánosnak veres ingében csak fel kellett állni a nézőtéren, hogy a karzat markos látogatói megértsék a jeladást arra nézve, hogy tapsolni kell az összeroskadásig.
Tűkön ültek a Nemzeti Kaszinó Liba-szobájában különösen azok a hölgyek, akiket koszorúként meghívtak az estre, hogy övezzék Pálmayt, mint a csillagok karéja a holdat.
Amikor tehát Szapáry Pál gróf visszatért azzal a hírrel a Népszínházból, hogy a Pósa-asztal demonstrációja folytán az előadásnak éjfél előtt nem lesz vége: éppen a hölgykoszorú egyik tagja, az udvarhölgyének kiszemelt csillag vállalkozott arra, hogy kegyelmet kér ez estére a nagy hatalmú Pósa Lajostól, illetőleg kimenőért esedezik Pálmay Ilka részére.
– Jancsi, te tudod az ilyen dolgot legjobban elintézni – hallatszott az utasítás a Kaszinó Liba-szobájában.
Igaz, hogy Cziráky grófot, a művésznő titkos vőlegényét is Jancsinak hívták, de ugyancsak Jancsinak (Johannának) nevezték Kikericsy kisasszonyt is. És így bizonyos zavar keletkezett, hogy a kétlovas hintó, amely éjszakánként a kaszinó udvarán, a szökőkút mellett befogva állott, hogy mindig kéznél legyen, a hintó a Jancsik közül: melyik Jancsit vitte éjjeli útjára, hogy Pósa Lajostól kegyelmet eszközöljön ki Pálmay Ilka számára. Valószínűleg, hogy a követségre inkább a nőnemű Jancsi volt alkalmasabb, mert Pósára és környezetére,135 az Orientbeli lovagvár lakóira több sikerre lehetett kilátása egy kísértetnőnek, aki rózsaszínű tárlatán szoknyában és Girardi-szalmakalapban járt éjféli útjára, mint egy férfikísértetnek, még ha az olyan szép ember is lett volna, mint a kocsiskodásáról híres Cziráky Jancsi.
Elég az hozzá, hogy alig kongatta el a tizenegy órát a kaszinó lépcsőházában álló, nagy lábasóra, amely annyi becsületbírósági tárgyaláshoz és ítélethirdetéshez asszisztált, amikor az óra kondulására megnyílnak a zárt szárnyas ajtók, és Károlyi István gróf kilépett az emeleti teremből becsületbíró társaival, hogy ítéletet hirdessen elevenek és holtak fölött, alig verte el a lábasóra a tizenegyet, amikor a kaszinó medvebőr bundás kapusa megrántotta a csengőt, odabent meggypiros huszárok rohantak nagy sarkantyúpengéssel a kapu alá gördülő, zárt kocsi elé.
Illatárban, fehér és arany hattyúpelyhei között megérkezett Pálmay Ilka. Alig dugta ki fehér papucsát és fehér kesztyűjét a fiáker belsejéből, a kapu nagy dördüléssel bezárult a Kossuth Lajos utcában, és az udvar megvilágosodott, amint a konyhabeli szakácsok új tüzelőt raktak az edények alá. A kaszinó olyan lett, mint a mesebeli kastély, amelynek foglya a Hold istennője. A lámpások mindenütt felragyogtak, zeneszó hangzott fel, és a frakkos pincérek hordani kezdték az ezüsttálakat a Liba-szobába, mintha esztendők óta éhezett volna Pálmay Ilka. Gombával töltött fürjek, tejjel hizlalt kappanok, gyöngytyúkok és pávák repültek be a konyháról a Liba-szobába, és mindegyiknek az volt a vágya, hogy a művésznő elfogyassza őt. A datolyák pálmalevelestől érkeztek, és a narancsok a narancsfákon. A rántott bárányfarkok oly mennyiségben jöttek, mintha egész nyájaknak vágták volna le a farkát, hogy az ízes falatokat megtalálják.
Haynald, a bíbornok, aki világias felfogású férfiú lévén gyakran átnézett a kaszinóba, ha máshová nem hívták, miután a bíbornoknak bizonyos „büntetései” elszenvedése alatt nem volt saját háztartása se Pesten, se Kalocsán, Haynald Lajos maga is belépdelt selyemruhájában, vörös félkesztyűkkel kezén és bíbornoki láncon kívül a Lipót-rend-jelvényével mellén a Liba-szobába, és ott egy faragott szék öbléből néhány percig gyönyörködött a művésznő tiszteletére rendezett vacsorában, emlékbe reverendája zsebébe tett néhány képes papírkába burkolt bonbont, miután korán fekvő ember volt, éjfélkor rendszerint ágyban volt.136
– Bezzeg ott maradnék én a bíbornok úr őeminenciája helyén, már csak azért is, hogy Jancsimat láthassam – sóhajtott a házon kívül Kompolti, amikor a bíbornok kényelmes batárját a kövér, hízott lovakkal elringatózni látta. Hogy Kompolti melyik Jancsira gondolt: az nem kétséges.
*
A Liba-szoba ünnepélyén részt vett Üchtritz Zsigmond báró is, akinek az volt a híre, hogy a legtöbb könyvet elolvasta, amelyet Ilk Mihály titkár a Nemzeti Kaszinó emeletén összegyűjtött. Ez a nagy olvasottságú Üchtritz Zsigmond megszólalt:
– A középkorban az volt a szokás, hogy azokat a nőket, akik boszorkányhírben állottak, boszorkánypróbának vetették alá. A boszorkánypróbák egyike volt a vízpróba. Tudniillik a boszorkányhírű kisasszonyt valamely folyóba vetették, vagy vízzel teli kádba nyomták. Indítványoznám, hogy ezt a próbát tegyük meg a jelenlevő és meglehetősen boszorkányhírben álló hölgyekkel is.
Üchtritz Zsigmond mindig komolyan beszélt, szavai megfontolandók voltak minden körülmények között, hát még mennyire szükségesek voltak a komoly szavak egy libaszobabeli mulatságon, amikor amúgy se szeret gondolkozni senki. Csakhamar határozatban mondatott ki, hogy a boszorkánypróbát megkísérlik, de mivel a nagyra becsült Holdról és a Hold udvarhölgyeiről van szó, a próbához víz helyett francia pezsgőt használnak.
Miután a pincemester azt jelentette, hogy a mostanában gyakori libaszobai összejövetelek miatt nincsen elég francia pezsgő a pincében: nyomban parancsot adatott, hogy a kaszinó huszárjai és komornyikjai futamodjanak szerteszét a városban, és a még nyitva lévő vendéglőkből szedjék össze a található francia butéliákat, amelyeknek tartalma egy nagy kád megtöltéséhez elegendő.
Miután Kompolti járatos volt a világban, a kaszinó főpincemesterével való találkozása után nyomban megoldódott a nehéz kérdés. Kompolti ugyanis egy ismert belvárosi ház címét adta át a pincemesternek, amely mulatóházban valóban annyi francia pezsgőt találtak, amely a kád megtöltéséhez elegendő volt.
– A törvények értelmében először a főboszorkánynak kell a kádba lépnie, és ott a fürdővíz alá, illetőleg a pezsgőbor alá merülnie137 – rendelkezett Üchtritz Zsiga, habár igen jól tudta, hogy a főboszorkány ebben az esetben Pálmay Ilka, aki fürdőkosztümjét nem hozta magával a mulatságra.
A női találékonyság azonban túljárt a férfiak eszén. Pálmai Ilkának eszébe jutottak vándorszínésznői évei, amikor is a Hernádban gyakran fürdött együtt falusi nőkkel. A falusi asszonyok mindig ingben szoktak fürödni. Pálmay Ilka ugyanezt a módszert követte most, amikor a pezsgővel töltött kádba lépett, és háromszor a kádba bukott, és mind a háromszor a felszínre jött.
Üchtritz ugyancsak akadékoskodott, hogy a középkori törvények szerint a víz alá merített boszorkánynak ilyen esetben mindig a hóhér szokta hátulról fogni a nyakát, de a jelenlévő uraknak annyira tetszett a mutatvány – isteni Ilkánk valóban bájoló volt önalkotta fürdőkosztümjében –, hogy a hóhér nagylelkűségéről lemondtak.
Sőt a bátrabbak nyomban inni kezdtek a boszorkány vizéből, azaz a fürdőkád tartalmából, hogy ezzel is megmutassák, nem félnek a boszorkány varázsától.
Hiába intette a meggondolt Üchtritz a fürdőkádból pezsgőt szürcsölő urakat, hogy milyen veszedelemnek teszik ki magukat, midőn a kádból szomjas bikák módjára isznak, az urak nem hallgattak a kaszinó bölcsére, csak jártak a kádhoz, mint a jó kútra a vízért, amíg az ki nem fogyott.
Ilyenformán nem is került sor a Hold udvarhölgyeinek, így Kikericsy kisasszonynak a megfürösztésére, mire az udvarhölgyek bosszúságukat leplezve, így nyilatkoztak:
– Bármilyen nagy művésznőnek tartjuk Pálmayt, utána megfürödni a kádban nem lett volna kívánatos, mert az isteni Ilka amúgy is beszappanozta a vizet.
Kompolti, aki a Kaszinón kívül (a Szép utcában) értesült az udvarhölgyek nyilatkozatáról, magában igazat adott a kényes hölgyeknek:
– Egy igazi nőnek csaknem olyan gondossággal kell lennie a testi tisztaságára, mint a lelki tisztaságára. Ki hallotta már azt valaha, hogy a nők egymás után fürödjenek? Egy igazi nő még a kezét sem mossa ugyanabban a vízben, amelyben a lábát!
Amíg így áradozott volna a lovagváron kívül Kompolti, és úgy bólongatott gondolataihoz, mint akár a Pipás Török, aki a dohány-áruda cégérében fejbólintással szokta fogadni a Váci utca vevőit: a138 Liba-szobában végleg kiürült a pezsgőskád, mert van az úgy néha, hogy édes a boszorkányok vize. Az urak ittak, hiába ágált a vén Nesztor (Üchtritz báró), hogy a lovagok már régen elfogyasztották azoknak a butéliáknak valódi tartalmát, amelyet a fürdőkádba töltöttek. És régen másféle vizet isznak a kádból, szappanhabot meg miegymást, ami a boszorkányok vizében visszamaradni szokott. A lovagok nem hallgattak a bölcsre, aminek az lett a következménye, hogy valamennyien lerészegedtek.
Részegségükben pedig nem tudják a legválasztékosabb urak sem megkülönböztetni a nőket, többnyire lassan más alakban látják őket, mint amilyenek a valóságban. Egyetlen nő tízféle külsőben is megjelenik a részeg ember előtt. A részegség zagyvaságához tartozik a nők gyakori alakváltoztatása. Ugyanaz a nő lehet egyik percben szent életű apáca, csodálatos zárdaszűz, mintha jelmezestélyre öltözött volna. Míg a következő percben egy megvadult hetéra alakjában, tombolva, féktelen szenvedéllyel, dühös ösztönöktől lihegve mutatkozik ugyanaz a nő. Melyik az igazi? A zárdaszűz vagy a fúria?
Üchtritz báró, aki sohasem ivott: azt mondta, hogy az egyik se valóság, csak a férfiak túl izgatott fantáziája látja ezeket a képeket.
– Egy művelt nő, ha elég szerelmes: a világtörténelem összes nőalakjait, a jókat és rosszakat vegyesen véve játszhatja szerelmese előtt – mondta a báró, és egy pohár szódavízzel erősítette meg magát.
Hogy mennyire igaza volt Zsiga bárónak a libaszobabeli mulatság alkalmával, mi sem bizonyítja jobban, mint éppen az az eset, amely Kikericsy kisasszonnyal megesett.
Valaki ugyanis a jelenlévők közül a Kaméliás hölgyhöz hasonlította Kikericsy kisasszonyt. Ez eleinte csak tréfaszámba ment, mint ahogy a felhevült férfiak elnevezik a nőket Viktóriának, India császárnőjének vagy Pálmay Ilkának, a pesti Népszínház művésznőjének. Ugyanilyen felhevülés adta új nevét Kikericsy kisasszonynak, és a tréfa olyan jól sikerült, hogy az óbudai kisasszony az est folyamán csakugyan úgy kezdett érezni és viselkedni, mint a Kaméliás hölgy, miután a tudós Zsiga báró megmagyarázta neki, hogy ki is volt voltaképpen a regényhősnő, akiről a francia író színdarabját is írta.
– Színinövendék koromban valóban készültem a szerepére – vallotta be mély, drámai hangon Kikericsy, miután abban az időben139 nem tartozott a ritkaságok közé, hogy bizonyos hölgyek, akik sohasem készültek komolyan a színipályára: a hosszú Solymosinál vagy az Akadémián színésznőiskolát is jártak.
– De hol van az a férfi, az a gyönyörű ifjú, akiért a színdarab utolsó felvonásában meghalok? – kérdezte Kikericsy, mint aki teljesen tisztában akar lenni szerepével.
– Azt az ifjút az ön szívének kell megmondani! – felelt Zsiga báró, igen komoly és ünnepélyes hangon, miután amúgy is komoly ember volt egész életében.
– Nem kölcsönözhetek önnek mankót ehhez a szerephez, mert nem vagyok elég öreg, hogy a mankómat például a feleségemnek kölcsönözhetném, mint az öreg grófnők viselik beteg férjeik helyett az udvari meghívással járó teendőket, rendjeleket, és helyettesítik férjüket például az aranysarkantyúk viseletében is – mondta később Zsiga báró azzal a filozófus-leereszkedéssel, amellyel annyi hívet szerzett magának –, a Kaméliás hölgy uszályát önnek kell viselnie a társaságban, miután úgy látom, a vacsora utáni produkciókra kerül a sor. Szemere már célba lő a terem falára ragasztott pikk dámára.
Kompolti odakint, a lovagváron kívül nem tudta, hogy milyen szerepet osztottak ki ezen az éjszakán Kikericsynek. Ő csak annyit tudott a mulatságból távozó Szapáry Pál gróftól (akinek nem mértek már elég erős italokat a kaszinóban, másfelé kellett tehát mennie), hogy Kikericsy kisasszony uszályos ruhában, marabulegyezővel kezében pompáz, és kis taburettre rakja fehér cipőbe bújtatott lábait.
– Kesztyűjét és papucsát csókra nyújtja, mint Izabella Madridban vagy egy demimonde Párizsban – mondta Pál gróf, és a Belvárosnak vette útját.
Ámde eljön az az idő, amikor a legvadabb kecske bőréből készült cipőt is le kell vetni, amikor az éji mécses világánál, zárt hálókamrájukban levetkőznek a szűz apácák és a kaméliás hölgyek egyaránt, azzal a különbséggel, hogy egyiknek az álma tovább is úgy él, és csillagai között marad, míg a másiknak álmához az ördög telepszik zsámolyára, és mindenféle szavakat kezd sugdosni az alvó fülébe.
Így suttogta az ördög, az Éj lánya, az újonnan megválasztott Kaméliás hölgy fülébe az öngyilkosság gondolatát. Jön az úgy néha, hogy a leggondtalanabb női mosoly mögött is kétségbeesés lakik; van az úgy néha, hogy a legboldogabb ivó is azt mondja egy pohárra,140 hogy az volt az utolsó, amelyet felhajtott; van az úgy, hogy a szerelem kegynője egy pillanat alatt belátja ifjúkori tévedését, és a halál hideg halképű pénzével fizeti ki tartozásait. Ez történt a Kaméliás hölggyel is, amikor a kaszinóbeli ölelgetés után számot vetett életével, és pisztolyt fogott magára.
A Váci utcában, amelyben mindenkit ismernek, aki a városban valaha egy jó kalapot tett a fejére: már a déli órákban híre futott a Kaméliás hölgy öngyilkosságának.
A fűzős kirakat kiáltotta át a hírt a kalapos kirakatnak. Az utca egyik oldaláról vitte a hírt a máskor gondatlanul fecsegő emberi száj. Az ékszerész boltjában elsápadtak egy percre azok a drágakövek, amelyek arra voltak kiszemelve, hogy majd idővel a nők lábai elé rakják őket, és a divatos strucctollak a közszemlére tett kalapok mellett úgy kezdtek hajladozni, mint a temetéslovak fején, amikor zeneszóval kísérik ki a fiatalon elhunyt nőket a sírkertbe, a halál nászágyába.
Meg kell adni, hogy a máskor márványképű, alabástrom mosolyú, hideg tekintetű Váci utcában is megmozdultak a gondosan elhelyezett frizurák, frufruk, huncutkák, homlok-, fül- és nyakfürtök a hölgyek fején, úgy a fodrászi kirakatokban, mint a valóságban, mint gyász idején szokás: középen, tisztességesen, lesimítva fésülték hajukat a hölgyek bidres-bodros frizurák helyett, akiknek még volt idejük intézkedni. A Kaméliás hölgy ugyanis egyike volt Pest nevezetességeinek, akit most öngyilkossága alkalmából mindenkinek illett ismerni, aki a divattal lépést tartott. És a leghíresebb nőorvosokat kérdezték meg a Váci utcán, hogy milyen természetű a Kaméliás hölgy sebesülése, mert nem halt meg nyomban.
Kompoltinak volt ideje kétségbeesett arccal, megrendült lelkiállapotban tízszer és hússzor végigrohanni a Váci utcán, miközben ismerőseitől folyton az öreg Lisznyai doktor után tudakozódott, aki már egy híres asszonyságot, Petőfiné Szendrey Júliát is gyógyított. Végre valaki a régi emberek közül megmondta Kompoltinak, hogy Lisznyai doktor már a múlt században maga is meghalt, így a bajon nem segíthet. De itt van a derékig érő Farkas doktor, aki amúgy a mágnásokból álló Lovaregylet orvosa, mindig ott van a zöld gyepen, amikor a lóversenyek idején egyik-másik lovas kitöri a nyakát.
– Nem a Farkas doktor esete. Szívlövésről van szó! – felelt rezignáltan a szerelmes, a Váci utca teljes részvéte közben, mialatt az öreg141 Pórfi, a kalapos, üzlete ajtajából azt a tanácsot adta Kompoltinak, hogy legalább egy fekete szalagot tétessen világosszürke kalapjára.
A jóakarat tehát a Váci utca irányából az átlőtt szívű Kaméliás hölgy felé fordult, amit Kompolti sietett is tudomására hozni a Kaméliásnak, amikor azzal beszélgetett.
Baldachinos ágyában, vasfeszülettel és égő gyertyával éji asztalkáján feküdt párnái között a sebesült… Miután eszméletét a pisztolylövés következtében nem veszítette el, nyitott szemmel fogadta az orvosokat, akik egymás után tették a kezüket a kilincsre, és eltávoztak, miután a sebesültet rendben találták. Csak a nagy szakállú Müller doktorral volt baj, aki egy apácát hozott magával a Rókus-kórházból, és a sebesült mellé ültette, hogy ott imádkozzék. Farkas doktor pedig minden eshetőségre nézve felküldte a Kaméliás hölgyhöz azt a francia születésű bábaasszonyt, aki legjobban értette a dolgát a grófnők és hercegnők körül, de a bábának sem akadt semmi tennivalója. „Holott azt hittem, hogy bába nélkül semmi sem történhetik a világon, mint ahogy gyógykovács nélkül nem történhetik semmi a lóversenyen.”
Kompoltinak kellett jönni, hogy az apácát és bábát rábírja, hogy eltávozzanak, miután megígérte, hogy szükség esetén mindkettőjüket tudná helyettesíteni. Általában Kompolti a házhoz költözött, és hogy mindig kéznél legyen, a hálószobával szomszédos benyílóban aludt egy fotőjben, miközben lábait egy szalonasztalkán pihentette. Vannak ilyen férfiak, akik a veszély perceiben, talán csak egyszer az életben, mutatják meg, hogy mennyi önfeláldozás lakik bennük. Kompolti napokig nem mozdult el a Kaméliás hölgy betegágya mellől, amíg annak állapota lassan javulni kezdett, visszakérte a lepecsételt borítékot Kompoltitól, amely végrendeletét tartalmazta, és visszavette a szekrénykulcsokat is, amelyeket első ijedelmében ugyancsak Kompoltira bízott, mert valakinek ki kellett adni a szekrényből a tiszta ágyhuzatokat és törülközőket.
Sőt már látogatókat fogadott a Kaméliás hölgy ágyában, mert párnákra támaszkodva ült… Ilyenkor Kompoltinak a regénykönyvvel a kezében, amely regénykönyvből felolvasott, a szomszédos benyílóba kellett visszavonulni, és ott magának olvashatott, ha kedve tartotta.
A Kaméliás hölgy hosszant elbeszélgetett látogatóival, mintha142 külön-külön minden látogatójától bocsánatot kért volna, hogy annak idején megijesztette.
Igazolta magát Batthyány Elemér gróf, Szemere Miklós, herceg Odescalchi, herceg Taxis, Degenfeld Imre gróf, Szapáry Pali, Aczél Béla báró, Üchtritz Zsigmond báró, Csekonics Iván gróf, Wenckheim József gróf, Bánffy Miklós gróf és Boros Soma előtt, hogy öngyilkos kísérletét miért követte el. S négyszemközt mindegyikhez így szólt:
– Tegye a szívére kezét, kedves (Elemér vagy Soma), hogy a magaviseletével nem járult egy kicsit hozzá, hogy megunjam, meggyűlöljem az életemet? Nem mondom, hogy egyedül maga volt az a körülmény, aki miatt kívánatosabbnak látszott előttem a halál, mint az élet. De ha maga akarta volna, kedves (Pál gróf vagy Józsi), minden másképp történhetett volna. Csak azt akarom mondani, kedves (Miklós vagy Béla), hogy maga volt az első, akinek a búcsúlevelet megírtam, amelyet szerencsére nem küldtek el, nem akartam halálom után jóvátehetetlen fájdalmat okozni senkinek.
– Így is elég volt a fájdalomból. Ígérje meg, hogy nem teszi többé.
– Magának megígérem, hogy nem teszem többet, kedves (Zsiga vagy Imre) – felelt a Kaméliás hölgy, és Kompolti a beszélgetéseket a szomszéd szobából hallgatta.
…S így következett el az a boldog nap, amikor a Kaméliás hölgy végleg elhagyhatta az ágyat, és első sétáját Kompolti társaságában megtehette a Váci utcában.
Ha tegnap téli nap volt a Váci utcában: erre a napra tavasz lett, mint mindig, mikor a nagybetegek újra kezdik az életet. Májusi nap lett, mint akár Király-díj idején, amikor a Váci utca végérvényesen felölti az új tavaszi divatot, mindenkinek új ruhája van, aki a városban valamit számít. A környékbeli templomokban, így a Szervitáknál és a Ferencieknél nemhiába imádkoztak a Váci utca hölgyei a sikerült, új ruhákért. Az új ruhához sikerült megifjodott tavaszi arcot, új mosolyt és újonnan ragyogó tekintetet is szerezniök, amelyeket az új kalapokkal együtt ünnepélyesen bemutattak. Mint a kalmárok portékái, a szövetek, ruhák megszokták új viselőiket: új nevet is kaptak. Így lett a selyemvégből „X-né ruhája”, a tegnapi kirakati kalapból „Y-né kalapja”, a suszter gyártmányából „Z-né cipője”,143 amelyekről holnap már beszélni fognak a Váci utcában, miután a nevezett holmik a kiváló nők birtokába jutottak.
A Kaméliás hölgy első tavaszi sétájára egy sétapálcát vett a kezébe.
Nevezetes sétapálca volt. Mogyorófából volt esztergálva és kígyóbőrrel bevonva.
Valamikor Erzsébet királynéé volt, aki ezzel a sétapálcával ütött agyon egy viperát a lainzi vadaskertben, amely kígyó megmarni akarta. A kígyóbőr a babonás királyné sétabotjára került, hogy azontúl minden kígyót elriasszon a királyné közeléből.
Első gyalogsétájához a Kaméliás hölgy ezt a bűbájos, babonás sétapálcát vette a kezébe, és rá oly könnyedén támaszkodott, hogy Kompolti karjára nem volt szüksége. Mosollyal ajkán, mintha az egész széles világra mosolyogna, felfrissülten, mintha most látná életében először a Váci utcát, gyermekded léptekkel, mintegy a másvilágról visszatérve, és ott megtisztultan a szenvedésekben: ment a Kaméliás hölgy pálcájával, hogy átvegye a nyájas köszöntéseket, barátságos üdvözleteket, amelyekkel a Váci utca visszatérőjét fogadni szokták.
Piros képű gavallérok még pirosabbak lettek, ősz urak, akik a Kaméliás hölgyért való aggodalmukban őszültek meg, felragyogtak, a hangok vadászkürtjei, a „szoknyavadászok” szájában megint felharsantak, mikor a szép vadat a Váci utca vadaskertjében megint megpillantották, de a Kaméliás hölgy felemelte a kezében tartott, kígyóbőrrel bevont sétapálcát, és bűvös kört vont maga köré, amelyet senki át nem léphetett.
– Az életében szentté avatott Erzsébet királyné pálcája a Kaméliás hölgy kezében! – kiáltottak fel az orvvadászok, akik a Haris-közben leskelődnek két utca vadjaira, a Váci utca és a Koronaherceg utca vadjaira.
Tipegő, apró léptekkel, mintha a Hoffmann meséiből jönne: közeleg Podmaniczky Frigyes báró kockás ruháiban, amelyeket nem hozhat el a ruhásszekrényéből a tolvaj, anélkül hogy Podmaniczky ruháit a városban bárhol fel ne ismernék. A hófehérre fürösztött szakállú és ripacsarcú báró éppen szokásos piros szegfűjét vette meg kabátjára a Váci utcai virágkereskedésben, miközben a virágárus-kisasszony szokás szerint a „legszebb férfi”-nak nevezte a kegyelmes urat a városban található összes férfiak között. És a báró a Kaméliás144 hölgy láttára jelt ad, hogy át akar tipegni a Váci utca egyik oldaláról a másik oldalára, hogy a felgyógyult hölgynek bemutassa hódolatát. Bérkocsik és járókelők udvariasan megállanak az utca közepén, amíg a báró áthalad, ez a szokás megilleti mindenütt a városban Podmaniczkyt, Budapest újjáépítőjét.
– Nem szabad mindent elvinni az Alföldi Vadászoknak – mondta selypítve, tréfásan figyelmeztetőleg a báró, saját regényére vissza, amely abban az időben olvasmányul szolgált uraknak és delnőknek. Gróf Károlyi István májbajos, füstszínű arcával, kivágott cipőjében és fehér selyemharisnyáiban oly büszkén jön, mint az ország legfőbb becsületbíróságának elnökéhez illik. Elegánsan megemeli legújabb londoni kalapját a hölgy előtt, emígy fejezvén ki a gavallérvilág örömét felgyógyulása felett.
És Csernoch János, az ország hercegprímása, aki udvari papjával szokásos sétáját végzi a Váci utcában, áldólag néz a hölgyre, aki mellén keresztet vet a bíbornok láttára.
– Most már itt volna az ideje, hogy megcsókoljon, miután ebbe Magyarország hercegérseke is beleegyezett – mondta Kompolti. És régi szokás szerint ama kapu alá kormányozta hölgyét, amely kapu alatt: a Ladyhez címzett ruhaszalon van, és fátyolán át könnyű, ártatlan csókot lehelt ajkára.
– Mintha olyan volna, mint az első csókja, mikor még Kikericsynek nevezték!
– Most is Kikericsy vagyok! – rebegte a Kaméliás hölgy, leleplezve inkognitóját. – Magáért akartam meghalni.
Kompolti akár akarta, akár nem: kénytelen volt ezt elhinni, miután a hölgy viszonozta csókját.
