Együttfutás: vadászat?
Együttfutás: vadászat?
Az állatok játékát többféleképpen csoportosíthatjuk. Az egyik - elfogadhatónak tűnő és eléggé logikus felosztás a következő:
1. az állat játéka önmagával (pl. a farokkergetés);
2. játék valamilyen tárggyal (felkutatás, fürkészés, manipulációs, sőt a tárgy megízlelése);
3. társasjáték: játék a fajtársakkal vagy más fajú állattal és nem utolsósorban az emberrel (például kölyökkutyák játszanak egymással vagy a gazdájukkal).
Egyesek szerint a csoportos játékok a fiatal élőlényeket bizonyos fajta együttműködő cselekvésre késztetik. A gyermekeknél például az együttjátszást vagy a különböző tárgyakkal (játékokkal) való játszadozást később felváltja a csoportos játék, még később a csapatjátékok és a sportok. A fiatal kutyák és a farkasok élőlények, tárgyak után történő rohanása és az együttes üldözés tulajdonképpen a falkában való vadászat kezdete, s az ilyen összehangolt cselekvésekhez fejlett kommunikációra is szükség van.
A fiatalkori játszva tanulás tehát fontos és lényeges. A cumisüvegen mesterségesen felnevelt bárány vagy kopó nem fog a nyájjal vagy a falkával együtt rohanni, ha megfosztják őt attól a tapasztalattól, hogy életének korai szakaszában együtt legyen a saját fajtájabeli fiatalokkal. A játékra csábító viselkedésformák hasonlítanak a gondoskodás, a gondoskodást igénylő és az udvarlásra csalogató viselkedésformákra. Előfordulhat olyanfajta játékos szexuális viselkedés is, mint például az egymásra való ráugrás, a játékos hágó mozdulat.
Játék közben a legtöbb állaton megfigyelhető a játékos verekedés is, amely viszont láthatóan különbözik a tényleges küzdelemtől. Előfordul azonban, hogy játékos harc közben kirobbanhat valóságos komoly verekedés is. Talán úgy, hogy az egyik állat véletlenül a megengedhetőnél erősebben megharapja a másikat, amely - védekezésképpen - megtorolja a sérelmet. Így azután a "vétkes" hamar megtanulja, hogy óvatosabban, gyengédebben bánjon a fogaival. A kölykök életük harmadik és negyedik hónapja között "puha szájúak", ám ha teljes elszigeteltségben, mesterségesen nevelik fel őket, nem alakul ki ez a bizonyos "puha száj". Így azután, amikor először kerülnek más kölykök közé, az ilyen elszigeteltségben felnevelt kiskutyák kergetőzése és birkózása bizony hamarosan véget ér, amint egy-egy erősebb harapás be-becsúszik a játékba. Amikor például a fiataltól erőteljesen megharapja gazdája kezét - amely egyébként elég könnyen előfordulhat az apró, tűhegyes tejfogak miatt is - azonnal szigorúan észre kell téríteni a kölyköt az ilyenfajta helytelen cselekedet miatt. Ha következetesen ezt tesszük, a kölyök hamarosan rájön, hogy kellő időben fékezze magát, mint ahogy a fiatal állat is hamar megtanulja - tapasztalat útján - hogyan fojtsa el agresszív, fájdalmat okozó viselkedését, amikor nálánál erősebbel játszik. Ezen a társas tapasztaláson keresztül minden egyes egyed rájön arra, hogy milyen messzire mehet el a keménységben. Ezt a lépést követi rövidesen az ugrató, kötekedő és egymást gyötrő játék, amely bár ritkán, de eljuthat a merő szadista hetvenkedésig is, hogy az illető állat lássa az alárendelt egyed reakcióját. Egyébként az alomtársak közötti játék már egészen fiatal korban rendkívül rituális formákat ölt. Az alárendelt kölyök passzívan megadja magát, s vinnyogva közli a másikkal: "hagyj békén", illetve esetenként megpróbálja megbékíteni a domináns egyedet.
