BEZZEG A KUTYÁK!
BEZZEG A KUTYÁK!
Az eszkimók persze szinte születésük pillanatától fogva ragyogó szánhajtók. Nem így a "fehér ember", aki bizony nem kis dologra vállalkozik, ha meg akarja tanulni ezt a mesterséget. Valamikor régen, a sarkvidéki utazások hőskorszakában, az Antarktisz-expedíciók céljaira a Chinookkennel képzett ki kutyákat a kaliforniai Fehér Hegyek kanyargós ösvényein. Ma is külön iskolákon sajátítható el a kutyaszán hajtása - ugyanis a kutyákat könnyebb betanítani a szánhúzásra, mint az embert a fogat irányítására. Miért? Edward Shackleton sarkkutató így ír erről:
"A jövendőbeli hajtó lemászott a sziklazátonyon a part jegére, s 20-30 yardnyi távolságra (18-27 méter) a gáttól lehorgonyozta a szánkót a jégbe. Ez volt aránylag a legkönnyebb feladat. A szánkó nem ellenkezett, nem harapott, nem szaladt világgá...
Bezzeg a kutyák! Az eszkimók rendszerint egyszerre, egy csapatban vitték le a kiválogatott kutyákat úgy, hogy előttük szaladtak ostorukat jobbra-balra suhogtatva, nehogy a vadul rohanó állatok megelőzzék őket. Bennünket azonban a kutyák nem ismertek, s az ostorral sem igen tudtunk még bánni, így hát többnyire hármasával vittük le őket a szánhoz. Azaz csak elvben vittük őket, hiszen a kutyák vittek minket... A hajtó a magas sziklagát tetejéről leszaladt a jégre, mellette kétoldalt a szélsebesen rohanó kutyák. Ha elérték a szánkót, és minden jól ment, akkor befoghatta őket, és indulhatott vissza a második és harmadik csoportért. Többnyire azonban semmi nem ment jól! A kutyák, alighogy leoldották őket a cölöpjükről, mint az őrültek vágtattak a part felé, maguk után vontatva a hajtót, aki hiába feszült talpával a földnek, a kutyák magukkal rántották. De még ha hasmánt csúszott is, akkor sem ereszthette el a gyeplőt, hiszen órákig tartott volna, amíg sikerül megfognia a szétszaladt állatokat.
Ha a kutyákat befogta a szánkóba, a hajtó megsuhogtatta a fejük felett az ostort, hogy a szíjak kifeszüljenek, mielőtt a szánkót elköti a cölöptől. A befogás és a szánkó eloldásának művelete legfeljebb egy-két percig tart. Nekünk persze jóval több időbe került. Akárhogyan fogtunk is hozzá, a vége mindig az lett, hogy a kutyák egymásnak mentek, összekeveredtek, elszöktek, vagy pedig letépték a szánkót a cölöpről, és szánkóstul együtt eltűntek a láthatárról.
Ha minden rendben zajlik le, s a szánkó szerencsésen elindul, a kutyák a kifeszített szíjak végén egy sorban ügetve, egyenletesen himbálódzó mozdulatokkal vonják a szánt. Elméletileg minden kutya futás közben megtartja a kijelölt helyét. A gyakorlatban azonban - legalábbis nálunk - már az első percben összegabalyodtak, hol a bal szélső kutya látogatott át a jobb szélsőhöz egy kis barátságos diskurzusra, hol a középső ugrott át jobbra vagy balra, hogy gyorsan haraphasson egyet legközelebbi ellenségén, amely természetesen nem hagyta szó nélkül a támadást, s maga is átugrott egy-két szíjat, hogy mielőbb viszonozhassa a kedvességet. Következésképp megint csak meg kellett állni, és kibogozni az összegubancolódott szíjakat..."
