JEGESMEDVE-VADÁSZAT - KUTYAFOGATTAL
JEGESMEDVE-VADÁSZAT - KUTYAFOGATTAL
De térjünk vissza az eszkimó kutyákhoz... Régi leírások, beszámolók szerint ezek az állatok nemcsak kiváló szánhúzók, de remek vadásztársak is. Szimatmunkájuk állítólag van olyan jó, mint bármelyik vadászkutyáé: nyomon követik, és habozás nélkül megtámadják a zsákmányt még akkor is, ha az olyan nagy és félelmetes, mint a jegesmedve. Egyedüli kivétel - mint ezt már korábban említettük - a farkas. Az eszkimó kutya ugyan üldözőbe veszi a farkast is, de általában nem közelíti meg túlságosan.
Kutyafogat grönlandi eszkimókutyákkal
Mindenesetre a kutyák felbecsülhetetlen értéket jelentenek az eszkimók számára abban is, hogy az év adott szakaszaiban biztosítják számára a vadászzsákmányt. Hogyan? Kifürkészik azokat a lyukakat, amelyeket az állatok levegővétel céljából fúrnak a jégen! Ezeket a lélegzőnyílásokat rendszerint hó fedi, éppen ezért felkutatásukkor szükség van a kutyák éles szimatára. Amint a kutya a lyukat megtalálja, a vadásznak nincs is más dolga, mint hogy türelmesen várakozzék addig, amíg a fóka megjelenik. Akkor azután már "gyerekjáték" a kiszemelt préda megszigonyozása.
Amennyiben az eszkimó kutya pézsmatulokcsordát pillant meg, a vadász máris a tarisznyájában érezheti az állatok húsát, mert a kutyák bekerítik a pézsmatulkokat, és addig tartják őket egy helyben, amíg a gazdájuk oda nem érkezik, hogy pontot tegyen a vadászat végére. (Ma már védett állat a pézsmatulok! - a szerk.).
A legizgalmasabb sport azonban a jegesmedve-vadászat - kutyacsapattal. A kutyák mihelyt megpillantják a jegesmedvét, őrült tempóval üldözőbe veszik a jégen, a vadászok pedig igyekeznek jól megkapaszkodni a vadul száguldó és kanyargó szánba. Amikor a robogó fogat megközelíti a jegesmedvét, a vadászok elvágják a húzószíjakat, a kutyák pedig rárontanak az állatra. A nagy zűrzavarban, a vad száguldozás közepette azonban néha egyszerűen nem sikerül elvágni a húzószíjat, és állítólag nemegyszer előfordult, hogy a vadász nem szívesen látott "útitársat" kapott a szánkón, amikor a jegesmedve ráhuppant...
Az eszkimókutyát rendkívüli emlékezőtehetséggel áldotta meg a természet. Különösen azokat az útvonalakat "vési az agyába" egyszer és mindenkorra, amelyeket egyszer már megtett. "Mosolygó" pofájú, jókedvű állat, és semmit sem szeret jobban, mint a szánhúzást. A hám puszta megpillantására boldog üvöltésbe kezd. Északi-sarki otthonában sohasem tartják kennelbe zárva. Amikor nincs rá szükség, gazdája egyszerűen kiköti a hóba vagy a jégre, meleg időben pedig hagyja, hogy keressen magának valami alkalmas fekvőhelyet. Bundája annyira tökéletes "hőszigetelő", hogy szemmel láthatóan kényelmesen alszik a leghidegebb időben, a legnagyobb hóviharban is, anélkül hogy bármilyen fedél lenne a feje felett. Általában nem ás lyukat magának a hóban, mint ahogy azt a közhiedelem tartja. Szőrzete csodálatosan vízálló, még az eső sem tud áthatolni rajta. Többnyire gazdája ételmaradékával táplálkozik, ami főként valamiféle hús. Kedvenc csemegéje a fóka és a rozmár. Annak ellenére, hogy többnyire elég zord körülmények között él - a csupasz földön alszik, gyakran rosszul táplált, túlhajszolt, és egyébként is ridegen bánnak vele -, mégis egyike a legjobb természetű kutyáknak. Gazdájához rendkívül hűséges, s ha jól közelednek hozzá, tartózkodó módon ugyan, de barátságos az idegenekkel szemben is. Egyáltalán nem harapós! Nagyon messzire el kell menni a bántalmazásában, mielőtt megtámadná az embert. Ugyanakkor javíthatatlan verekedő, amennyiben a társairól van szó, és ilyen szempontból bizony nem biztonságos dolog felügyelet nélkül hagyni. Rendszerint futva verekszik, s felhasítja vetélytársa testét. Ez a harcmodor egyébként pontosan ellenkezője a bullterrier "stílusának", amelyik inkább ráakaszkodik, rácsimpaszkodik az ellenfelére.
Végül említsük meg még azt is, hogy bár az eszkimó kutya és a többi "civilizált" fajta között természetesen sok a rokon vonás, több olyan sajátossággal is rendelkezik, amely csak rá jellemző. Az egyik legszokatlanabb dolog talán az, hogy ezek a kutyák általában nem tudnak ugatni. Hangadásuk inkább a farkasüvöltéshez hasonlít. Tegyük azonban hozzá, hogy ha megfelelően táplálják, tartják és tanítják őket, ritkán hallatják ezt a "hátborzongató" hangot, amely általában úgy kezdődik, hogy az egyik kutya rázendít, majd a többi folytatja, egészen addig, míg végül az egész csapat egyetlen harsány kórust nem alkot. Ez a csapatos üvöltés rendszerint csak egy-két percig tart, azután mintha valamilyen "előre megbeszélt jelre" - egyszerre csak hirtelen véget ér.
