NEM SZABAD FELADNI!
NEM SZABAD FELADNI!
Most pedig elevenítsük fel az amerikai Colin Irwin tapasztalatait, aki néhány évvel ezelőtt nem éppen veszélytelen vállalkozásra adta fejét: elhatározta, hogy eredeti eszkimó módon, kutyaszánon utazza be a sarkvidéket. Repulse Bayből indult útnak, úgy, ahogyan egy eszkimó tette volna vagy fél évszázaddal ezelőtt. Az volt a terve, hogy a híres grönlandi sarkkutató, Knud Rasmussen (1879-1933) útját követi a befagyott Északnyugati Átjárón keresztül. (Rasmussen kutyaszánon tette meg ezt az utat 1923-24-ben.)
Colin útja három szakaszból állt. Az egyes útszakaszokra egy eszkimót vitt magával vezetőnek, kísérőnek. Igen kemény időjárási viszonyokkal kellett megküzdenie. A hőmérséklet ezen a vidéken elérheti a mínusz 55,5° C-ot is! Az út első két szakaszát kutyaszánon tették meg, a harmadikat - a nem megfelelő talajviszonyok miatt - két motormeghajtású kenun.
"Hócipő" védi a kutya lábát a sebesedéstől
Útja során a vállalkozó kedvű amerikai bőséges és érdekes tapasztalatokat szerzett a sarki út nélkülözhetetlen társairól, a kutyákról. Tapasztalhatta, hogy ezek az ebek rendkívül szívósak, végtelenül ellenállóak, hiszen másképp nem is tudnák teljesíteni nehéz szolgálatukat. Hiába ugyanis a szánok speciális kiképzése - a fából készült talpakra agyagréteg kerül, majd erre "síkosítónak" vékony jégréteg, amely gyors siklást tesz lehetővé a sarki jeges földön -, ha hiányzik a kutyák ereje, kitartása. De persze nem hiányzik! Dacolva a csontig hatoló hideggel, a sarki hóviharokkal, mindenen keresztülhúzzák a szánt, sőt, ha kell, az embert is. Colinnak gyakran adott erőt a nálánál nem kevésbé elcsigázott vezérkutya rántása a vállán átvetett vezetőszáron - sokszor ennek volt köszönhető az életet jelentő következő lépés. Nem szabad feladni!
A szánhúzó kutyák a falkaszellem jegyében látják el nehéz feladatukat, de mint már említettük, mindig van egy vezérkutya, amely általában önállóbb, határozottabb a többinél. A felmerülő vitás helyzetekben ez az állat úgyszólván egyedül dönt, szükség esetén korrigál.
Az út második szakaszán egy nagy testű, sötétszürke nőstény volt Colin vezérkutyája. Büszke, rátarti, már-már gőgös, imponálóan határozott állat. Mindig tudta, mit várnak tőle, egyedül döntött (mindig helyesen), önállósága ellenére sem kellett különösebb gondot fordítani fegyelmezésére. Egyszer azonban nagyon furcsán viselkedett. Nyilván a végtelenségig kimerült lehetett, mert nem olyan iramot diktált, amilyet máskor szokott. Az eszkimó vezető rávágott egy nagyot. Nos, a kutya ettől kezdve teljesen megváltozott. Minden mozdulata tele volt ellenkezéssel, vonakodással. Ez így ment napokon keresztül, míg azután az egyik este óriási hóvihar tombolt odakint. Colin a hókunyhó melegéből figyelte, hogy a kutya ott állt a metsző szélben mozdulatlanul, mint egy szobor, mindaddig, amíg a vihar az utolsó leheletnyi életet is kivette belőle, és csak akkor rogyott össze. Mindent el tudott viselni, csak a megaláztatást nem!
A szánhúzó tréning - "szárazon"
A szánhúzó kutyák - különösen, ha csak "bérmunkában" dolgoznak - inkább "munkaeszközök", mint társak. Bármennyire is rájuk van utalva az ember, ha kölyökkoruktól fogva nem maga nevelte őket, meglehetősen nehezen tud közel férkőzni hozzájuk, szorosabb barátságot kötni velük. Amit az "idegentől" igényelnek, az nem a gyengédség, a simogató szavak, a dédelgetés - ezt mellesleg nem is igen tűrik! -, hanem a kemény, határozott, emberséges hang, a megbecsülés. Olykor persze a verés is hatékony lehet, amivel azonban csínján kell bánni. Egyszer például az egyik kutya rakoncátlankodott és nehézkesen húzott. Colin megütötte. Mi volt az eredmény? Egy törött csont, mégpedig nem a kutyában, hanem Colin keze fejében !
(Ezzel kapcsolatban egyébként érdemes megjegyezni, hogy amennyiben fehér emberről van szó, az ostor használata - eltekintve az olyan rendkívüli körülményektől, mint például a csoportos verekedés megszüntetése - nagyon gyenge képességű hajtóra vall. Az eszkimók viszont rendszerint ostorral dolgoznak, mégpedig olyan mesterien tudnak vele bánni, hogy még teljes sebesség mellett is azt a kutyát ütik meg, amelyiket éppen akarják. Azt is mesélik, hogy egyik-másik eszkimó ezzel a szerszámmal képes lecsapni az északi-sarki fajd fejét ).
A sarkvidéken persze a kegyetlen körülmények között ember és kutya egyaránt ugyanabban a "csónakban" utazik. Amikor az embert odáig űzi az éhsége, hogy képes a rókacsapdában talált rothadt halmaradékot megenni, néha bizony olyan gondolat is megfordul a fejében - erről Colin naplója tanúskodik -, hogy végső esetben megeszi a kutyákat. De a fenti eset szerencsére nem következett be, mivel az utolsó előtti percben előbukkant a semmiből két karibu, később pedig fókalakta területre érkezett a csapat, ahol azután kedvére jóllakhatott ember és kutya. Sőt a kutyák, amint egy kis erőre kaptak, játékos kergetőzést is rendeztek a jégen a fókák levegőző nyílásai körül, vad csaholással, fürge szökellésekkel, de persze zsákmány nélkül. Igaz, tele hassal ez már nem is volt olyan nagy baj.
Néha a természet kegyetlen próbára tett embert és állatot. Egy helyen például folyónyi széles jeges víz állta útjukat, és csak az eszkimó vezető leleményességének köszönhették, hogy épségben átjutottak rajta. Egy jégtáblát fektetett keresztbe a vízen, ezen Colin lépésről lépésre egyensúlyozta át magát a túloldalra, onnan előbb a hámba fogott vezérkutyát húzta át - a többiek csak úszva tudtak átevickélni a csontfagyasztó hideg vízben -, azután a szánt, végül az eszkimót, aki mellesleg nem tudott úszni!
Ilyen nehézségekkel teli, küzdelmes út után érkeztek el a harmadik szakaszhoz, ahonnan motoros kenun folytatták az utat, és szerencsésen meg is érkeztek a mintegy 4000 km-es expedíció végállomásáig.
