bűnbánat
bűnbánat: A Bibliában azokra a külső cselekményekre, amelyek a ~ot kísérik, nem utal külön szó. ~ot egyes személyek is tarthatnak, de a közösség, a nép egésze is. I. Az ÓSz-ben: a ~ tartásnak lényeges eleme a bűnvallomás és a bűnhődés vállalását kifejező ima. A törv. még olyankor is előírta a bűnvallomást, amikor valaki akaratlanul vétett (Lev 5,5). Dávid is megvallotta a házasságtörést (2Sám 12,13). Szokásban volt az általános bűnvallomás is, ezt a főpap végezte a kiengesztelődés napján (Lev 16,21). Közösségi bűnvallomást v. a nép egésze tett, v. a nép nevében a vallási vezető (1Sám 7,6; Ezd 9,6–15; Neh 1,6 kk.; 9,2 kk.). A ~i imák többnyire a bűnvallomást is magukba foglalták. Az ún. ~i ® zsoltárok is közéjük tartoznak; mindamellett más zsoltárok is tartalmaznak bűnvallomást (Zsolt 25,7; 41,5; 65,4). Egyébként ~i imát főként az újabb irodalomban találni (Iz 63,7–64,12; Dán 9,4–19; Tób 3,1–6.11–15). – A ~ szavakon kívül megnyilatkozhatott a vezeklésben és elégtétel nyújtásában, sírásban és böjtben, a ruha megszaggatásában, vezeklőruha (= szőrruha) viselésében, a puszta földön való alvásban, abban, hogy hamut szórtak a fejükre v. hamuba ültek, ill. megtépték a hajukat v. a szakállukat (2Sám 12,16; 1Kir 21,27; Ezd 9,3; Neh 9,1; Jud 9,1; Sir 34,26; Dán 9,3; Jo 1,13 kk.; 2,15–17). Előfordult, hogy vizet öntöttek az Úr elé (1Sám 7,6). Oz 7,14: egy pogány szokásról olvashatunk: a bőrük bevagdosásáról. A fogság utáni időben egyre inkább előtérbe került a ~ jegyében az alamizsnaosztás (Tób 4,11; 12,9; Sir 3,30–31; Dán 4,24). A jótettek és az ima egyre inkább elfoglalják a bűnért való áldozat helyét (Sir 7,25; 21,1; 28,4; 39,5). Nagy nemzeti szerencsétlenségek alkalmával, amelyeket úgy tekintettek, mint a nép bűneinek büntetését, a vezetők ~i napot rendeltek el (vö. 1Kir 8,33–36), amely mindenekelőtt böjtöt jelentett (Jer 36,6.9; Jo 2,14). ~i napokat régi katasztrófákra emlékezve is tartottak (Zak 7,3.5; 8,19). A fogság utáni időből Neh 9: olvashatunk a ~i napról a legrészletesebben; de a ~ jegyében végzett különféle gyakorlatok, ill. ezek liturgiája már korábban kialakulhatott. A ~ot veszélyeztette, hogy a közös ~ során elsikkad a személyes ® bűntudat és bánat, v. hogy a ~ szokásos gyakorlatai külsőségekké válnak. A próf.-k újra meg újra figyelmeztették a népet az őszinte ~ra, a belső ® megtérésre, az igaz vallásosságra (1Sám 15,22 kk.; Iz 1,10–17; 29,13; Jer 14,2; Oz 6,6; 7,14; Jo 2,13; Zak 7,5 kk.; vö. Mt 9,13; 12,7; Mk 12,33). – II. Az ÚSz-ben kevés utalás található a ~ és megtérés külső formáira. Ez összefügg azzal, hogy az üdvösségnek Jézus Krisztus által hozott rendjében a megtérés nem egyértelmű egyszerűen az erkölcsi magatartás megváltozásával, hanem ezen túlmenően egy új eszkatologikus valóságba való belépést is jelent. A ® bűnbocsánat és a Krisztussal való közösség Isten ajándéka, emögött minden emberi „teljesítmény” messze elmarad. Mindamellett: a megtérés az ÚSz-ben is együtt járhat az elkövetett bűnök megbánásának különféle jeleivel (Mt 26,75; Lk 7,38); a bűnvallomás továbbra is fontos: János keresztsége alkalmával (Mt 3,6; Mk 1,5), Jézus példabeszédeiben (Lk 15,21; 18,13), a keresztény közösség gyakorlatában egyaránt (Jak 5,16; 1Jn 1,9). Különleges gyakorlatokra sehol nem találunk utalást az ÚSz-ben, az egyetlen kivétel Mt 11,21: az ismétlődő kifejezés: „hamuban és szőrzsákban”; a „bűnbánat méltó gyümölcsé”-re való hivatkozás (3,8; Lk 3,8; vö. ApCsel 26,20) sem jelent gyakorlatot, inkább olyan magatartásra utal, amely megfelel az őszinte megtérésnek. A Krisztus követése jegyében megkövetelt áldozatok sem tartoznak ide, ugyanígy a házasságról v. egyéb értékekről való önkéntes lemondás sem; inkább a természetfölötti javak előtérbe helyezését jelzik.
