egyház
egyház: 1. A szó jelentése. A kései gör. küriakon, amiből az angol church, a holland kerk, a német Kirche is származik, a. m. ’az Úr háza’. A magyar ~ szóban az idők folyamán kihalt egy szó őrződött meg, amely a mai szent szónak felelt meg; az ~ tehát a. m. ’szent ház’, azaz ’templom’. A román nyelvek zömében a lat. ecclesia él tovább valamilyen változatban, amely a gör. ekklésziának felel meg. Ez a szó a profán gör.-ben a népgyűlésre utalt, a nép gyülekezetére Athénban és a legtöbb gör. városban (vö. ApCsel 19,32.39 kk.); a hírnök (herold) összehívta a polgárokat (ekkaleó ’kikiáltani’). A Biblián kívül és a kereszténység előtti gör.-ben nincs vallási színezete a szónak. A LXX-ban az ekklészia néhány kivételt nem tekintve a héb. kahal megfelelője (vö. 7,38) a szünagogé mellett, amely Izr. népének gyülekezetére vonatkozott, főleg vallási és kultikus közösségként. Ebben az értelemben szerepel az ekklészia az ÚSz-ben is (Mt: 2-szer, ApCsel: 23-szor, Pál: 65-ször, Jak: 1-szer, 3Jn: 3-szor, Jel: 20-szor). Pált és az ApCsel néhány helyét nem tekintve a szó mindig a helyi ~ra vonatkozik. – II. Pál apostol tanítása. 1. Az ÚSz-ben Pál élt a leggyakrabban az ~ szóval; legtöbbször helyi ~ra vonatkoztatta a szót, pl. levelei címzésében (Róm 16,5; 1Kor 16,19; Kol 4,15; Filem 2: háznál egybegyűlő közösség), de ritkábban – a helyi ~ istentiszteletre egybegyűlt közösségére (1Kor 11,18; 14,19.28.34 kk.) is utalt vele, ill. az egyetemes ~ra, főleg a kolosszeieknek és az efezusiaknak írt leveleiben, de olykor az ún. fő levelekben is (Gal 1,13; 1Kor 15,9; vö. Fil 3,6; 1Kor 10,32?; 12,28?). – Az ~ Pálnál mindenekelőtt Isten ~a, vagyis az egyetemes ~. Az Isten ~a nem egyszerűen a helyi ~ak összessége; a helyi ~ak szerényebb keretek közt az ~ egészét képviselik, ill. valósítják meg, ahogy ez pl. 2Kor 11,2 alapján föltehető, ahol Pál a jegyesszimbolikát egy helyi ~ra vonatkoztatva alkalmazza. A szó és fogalom nem sajátosan páli, hanem az első keresztények szóhasználatából vette át az ap., végső fokon pedig a jeruzsálemi keresztényekre vezethető vissza, akik ezzel a kifejezéssel arra akartak utalni, hogy az új szövetségben ők az Isten igazi választott népe és a messiási ígéretek hordozói. Az ekklészia keresztény értelmét semmiképpen nem lehet a gör.-ből levezetni, mert ott a szó csak gyülekezetet jelenthetett, ténylegesen egybegyűlt embereket, de testületet v. közösséget nem jelölhetett és semmilyen vallási színezete nem volt. Ezért csaknem általánosan elfogadott az a nézet, hogy az ekklészia őskeresztény értelme – amint az több más esetben is megfigyelhető – a LXX szóhasználatára megy vissza, és a héb. kahalnak felel meg, amely elsősorban Jahve népének Jahvétól egybehívott, tőle egybegyűjtött kultikus közösségét jelenti. Az őskeresztény szóhasználatnak ilyen módon való magyarázata egyszersmind azt is érthetővé teszi, hogy az ÚSz miért inkább Isten ~áról beszél (Pál: 11-szer, pl. 1Kor 1,2; 1Tesz 2,14; 2Tesz 1,4) és nem ahogy talán várni lehetne, Krisztus ~áról (Róm 16,16). Igaz, a LXX a héb. kahalt a szünagogé szóval is fordítja, de ezt a kifejezést a keresztények nem alkalmazták magukra mint közösségre; a szórványos kivétel mint Jak 2,2 csak erősíti a szabályt. Az értelme csak akkor válik teljesen világossá, ha összehasonlítjuk más kifejezésekkel, amelyeket Pál szinonimaként v. magyarázatul alkalmaz: a szentek (eredetileg egész biztosan a jeruzsálemi ® keresztények nevezték így magukat), Isten választottai, akiket Isten szeret (pl. Róm 8,27; 1Kor 1,2; 6,1; Kol 3,12; Tit 1,1; 2Tim 2,10). Ezek szintén az ÓSz szóhasználatára vezethetők vissza, és a végső idő ~át jelölik mint a kiválasztott Izr. ® maradékát; az ~ fogalmának eszkatologikus jellege domborodik ki bennük, s ugyanúgy külön lelki tartalmat hordoznak, mint a választott nép v. az Isten országa a kései zsidóságban (Deutero-Izajás, Trito-Izajás, Dán 7,21; vö. etióp Hénoch v. Ám 9,11, amelyet az ApCsel 15,16 idéz). Pál tehát az ~ról alkotott fogalmát lényegében a jeruzsálemi ős~tól vette át. De az egyetemes küldetését szem előtt tartva hangsúlyozta, hogy Izr.-nek ehhez a hívő maradékához a hívővé lett pogányok is hozzátartoznak (pl. Róm 11), a két csoport együtt alkotja Isten kiválasztott, szent közösségét, amely a tökéletesség felé tart. – A kereszténységről alkotott fogalmával összhangban Pál az ~at olyan közösségnek tartja, amely ugyan ehhez a létrendhez tartozik, de legmélyebb lényege szerint már az eljövendő világhoz, ® eónhoz tartozik. Az ~ a mennyben trónoló Krisztus földön élő közössége, amelyet az Ő Lelke tölt el (1Tesz 1,6); kezdete és bizonyos értelemben elővételezése az új eónnak. Már most magáének mondhatja a rá váró üdvösség javait (megigazulás, feltámadás és egyesülés Krisztussal), de még nem tökéletes módon. Részese az Isten és a törékeny ember csodálatos, de egyszersmind fájdalmas kapcsolatának, amely a keresztény létet jellemzi; „a sok nehézség ellenére” is a Szentlélek öröme tölti el (1,6). Ebbe a közösségbe az ember a Krisztusban való hit és a keresztség révén épül be, de ez föltételezi az öröktől való ® kiválasztást, amely Isten kegyelmének műve, és a tényleges ® meghívást (Róm 8,28 kk.; 9,10–16 stb.; 2Tesz 2,13 kk.); más szóval: az ember Isten kegyelméből lesz az ~ tagja, nem a maga szabad elhatározásából; a vallás tehát már nem függ nemzeti és egyéb tisztán emberi tényezőktől (Gal 3,28; Kol 3,11). Az ~ valóban egyetemes. Még azt a mély szakadékot is áthidalja, ami a választott nép és a „bűnös” pogányok között tátongott (Gal 2,15). Pál gyakran kitér a zsidókeresztények és a pogánykeresztények közti viszonyra; a zsidóságnak mint egésznek hitetlenségével kapcsolatban ez egyik leggyötrőbb gondja (vö. Róm 9–11), de a legkisebb kételye sincs afelől, hogy az ~on belül a 2 csoport teljesen egyenrangú (1,16; 2,9 kk.; 3,9; 10,12; 1Kor 1,24; 12,13; Ef 2,11–22; 3,6 stb.). Az ~ Isten igaz Izr.-e (Gal 6,16), a lelki Izr. (vö. 1Kor 10,1 kk.) a lélekben körülmetéltek közössége (vö. Fil 3,3), Ábrahám utóda (Gal 3,7.29). – Az Isten országáról Pál sokkal kevesebbet beszél, mint az ~ról; az ® Isten országa számára elsősorban transzcendens valóság és olyan teljesen túlvilági jellegű állapot, amely csak akkor kezdődik el, ha az Úr újra eljön. – A páli ~ak szervezésének nyomai már az ún. fő levelekben föllelhetők. Az erőteljesen előtérbe került karizmatikus mozzanatok az ap.-ok ellenőrzése alá tartoznak (pl. 1Kor 12–14). Egyébként is hivatkozik Pál tényleges tekintélyekre, pl. Isten ~ának szokásaira (11,16), az Úr szavaira (7,10.25; 9,14). Az általa alapított ~akban maga az ap. gyakorolja a legfőbb hatalmat; ezenkívül a karizmával rendelkezőknek is van bizonyos, nem csupán egy valamelyik helyi ~ra kiterjedő tekintélye (12,28: ap.-ok, evangélisták, próf.-k; Ef 4,11). A helyi ~akban tisztséget viselőket már a Róm 12,8; 1Kor 12,28; 1Tesz 5,12 említ v. föltételez; Fil 1,1: elöljárók (= presbiterek) és diákonusok; ® hivatal; ® karizmák. – 2. Az Egyház mint Krisztus teste. a) A fő levelek legfontosabb idevágó helyei 1Kor 12,12–31 és Róm 12,4–8; vö. 1Kor 6,12–20; 10,14–22. Pál abból az egész ókori irodalomban jól ismert képből indul ki, hogy az emberi test részei, tagjai, bár a szerepük eltérő, mégis egységet alkotnak és együttműködnek (organizmus). Ez a gondolat főleg a tagok harcáról szóló ® mesékben (fabula) öltött testet, és a hellenizmusban, főleg a sztoikus ® diatribékben (Epiktétosz, Seneca, Marcus Aurelius stb.) közhelynek számított. Pál a maga módján és a maga céljára használja a képet (12,12 kk.). Mindenekelőtt arra kíván vele rávilágítani, hogy az ~ egységet alkot a sokféleségben, továbbá, hogy a különleges karizmák az egész ~ javát kell, hogy szolgálják. Pál ezzel már szakít is a közhellyel, és amit Krisztus misztériumáról és a megváltásról tanít, abba beleépül az a gondolat, hogy a Lélek a test egységének a záloga; a Lélek a hívőket a keresztségben nemcsak egyenként köti hozzá Krisztushoz (Róm 6,1 kk.; 1Kor 6,11), hanem egymással is összekapcsolja az egy test közösségébe (1Kor 12,13). Ez a test Krisztusé (12,27); v. Krisztusban alkotnak a keresztények egy testet (Róm 12,5); a testet minden további nélkül Krisztusnak lehet nevezni (1Kor 12,12). Ez a test nem a természet műve, nem is tisztán emberi közreműködésnek köszöni létét, hanem pneumatikus Krisztus-közösség. – b) Ef és Kol. Azt a tanítást, hogy az ~ Krisztus teste, a Fő pedig Krisztus, teljesen kifejtve a Kol (1,15–20.24–27; 3,17), főleg pedig az Ef (1,10.22 kk.; 2,16; 4,4–16; 5,22–33) tartalmazza; itt épp az ecclesia universalis misztériuma a fő mondanivalója Pálnak. Pál gondolatmenete, amely a fő levelek óta tovább érlelődött, már a szóhasználatban is kifejeződik. Csak a Kol és az Ef nevezi Krisztust kifejezetten a test, ill. az ~ fejének; az ~at pedig Krisztus testének; csak az Ef mondja, hogy az ~ Krisztus teljessége (pléróma). De még itt is megtalálható az eredeti kép, ill. a benne kifejezett tartalom: a lelki adományok sokfélesége ellenére alapvető az egység, az elsőbbség pedig a szereteté (2,14–18; 3,6; 4,1–16; Kol 3,14). Ezen túlmenően az Ef és a Kol a Krisztus és a test közötti kapcsolat lényegét is megvilágítja. Az ~at Krisztus teremtette, amikor a kereszten ledöntötte a válaszfalat a zsidók és a pogányok között és az ellenségeskedést megszüntette (Ef 2,13–16), vagyis Krisztus váltotta meg őket, amikor szeretetből feláldozta az életét és ezen az áron tiszta jegyest szerzett magának (5,23–27). Krisztust mint Főt abszolút elsőség illeti meg az ~ban (1,22 kk.; Kol 1,18), ugyanakkor a mennybe fölment Krisztus a záloga az ~ növekedésének és életének (4,11–16; Kol 2,19); az ~nak a Fővel, Krisztussal kell egyre inkább összeforrnia (4,15), a hívek, a tagok benne épülnek egybe a Lélek közreműködésével (2,22; 4,4) és a szeretetben (4,16) azok közreműködésével, akik hivatásuk betöltéséhez megkapták a lélek adományait (4,11–13). Ez a képes beszéd Pálnál sokkal többet jelent mint azt a puszta tényt, hogy Krisztusé ~ában az elsőség (primátus); az ~ teste Krisztusnak, vagyis szoros egységet és életet jelentő közösséget alkot vele. Az ~ mint test a teljessége, a plérómája Krisztusnak. Pál ezt a kifejezést, amelyet vsz. a ® gnózisból vett át, minden bizonnyal a tévtanítókkal szembeszállva alkalmazta Krisztusra: benne lakik „az egész teljesség” (Kol 1,19; 2,9 kk.: az istenség egész teljessége) minden erejével, hatalmával, tökéletességével. Ef 1,23; 4,13 (vö. Kol 2,10a): az ~ Krisztus plérómája, Krisztus teljessége, vagyis az, amit Krisztus tölt be, aki mindeneket áthat életet adó isteni erejével, és eláraszt lelki adományaival (vö. Ef 4,10). – Krisztus az összes szellemi hatalomnak is a feje (Kol 2,10; Ef 1,20–22a; 4,10; vö. Fil 2,9–11; ® angyal). Az Ef 1,10 és Kol 1,20 szerint elsősége (primátusa) valóban egyetemes és kozmikus: Ő a középpont, ahol találkozik az ~ és a kozmosz, a világmindenség és az angyalok. Ő a Fő és az összetartó erő (vö. Ef 1,10), a kötelék és minden pneumatikus és kozmikus erő forrása. Ugyanakkor arra a kérdésre, hogy Krisztus, a Fő milyen kapcsolatban van az angyalokkal, nehéz feleletet adni (Kol 2,10). Minden bizonnyal másfajta kapcsolatról van szó, mint amilyenben az ~zal áll Krisztus, amely a teste. Ugyanilyen nehéz Krisztus és a kozmosz kapcsolatát (Ef) is közelebbről meghatározni. Vajon csak szoteriológiailag kell-e értelmezni v. kozmikusan is? – Összefoglalóan elmondható: ahogy Krisztust teljesen betölti Isten, így az ~at is Krisztus, lelki erőkkel és mennyei élettel (vö. Ef 1,3). Az ~ olyan, mint egy Krisztus erejével telített erőtér, mint a teste, amely egy vele és a teljessége. Föltétlen hatalma van az ~ fölött, ugyanakkor azonban az életet adó erőt is Ő adja neki, végtelenül gyöngéden. Az ~ vonatkozásában Krisztus immanens is, transzcendens is egyszerre. Krisztusnak az ~ra tett éltető hatása sokoldalú a Lélek adományai folytán (ezeket teljes páli értelmükben véve!), amelyek lényegesen hozzájárulnak az ~ fölépüléséhez. – c) A tanítás eredete. Ahogy a fő levelekben találjuk, a tanítás egy – mint föntebb már láttuk – általánosan ismert képnek és Pálnak Krisztusról és a Lélekről alkotott fogalmából, pontosabban ezek kapcsolatából kellőképpen megmagyarázható. A Kol és az Ef tovább fejlesztett tanításával kapcsolatban sok exegéta más hatásokat tételez föl. Többen (pl. H. Schlier, E. Käsemann, K. L. Schmidt s bár fenntartással A. Wikenhauser is) arra gondolnak, hogy a Kol és az Ef szerzőjére legalábbis nyelvhasználata, ill. képei vonatkozásában a gnosztikus eszmék hatottak. Más exegéták szerint (pl. P. Benoit) az ~nak az Ef és Kol tartalmazta értelmezésére, miként a nyelvhasználatra is (egyetlen kifejezés kivételével: pléróma) elégséges magyarázatot nyújt az a belső fejlődés, amelyen Pál tanítása átment a külső körülmények hatására és a helyi ~akban időről időre fölvetődött kérdések nyomán, anélkül, hogy gnosztikus mítoszok felhasználásával kellene számolni. Ezeket Pál korában egyébként sem lehet még egyértelműen kimutatni. Úgy vélik, hogy az Ef tartalmazta fönséges gondolatok potenciálisan már a korábbi levelekben is föllelhetők a megváltásról szóló tanításban, valamint Krisztus teljességének misztériumában. – 3. A többi metafora közül, amelyekkel Pál Krisztusnak az ~hoz való viszonyát érzékeltette, különösen az ~ mint Krisztus menyasszonya áll előtérben, főleg mert beépül az ~nak Krisztus testeként való leírásába (Ef 5,23–32). Krisztus feje az ~nak, amely Krisztusnak a teste: az ~, az asszony a teste a férfinak (5,28); Krisztus és az ~ között jegyesi-házassági kapcsolat van, s ez tökéletes példája (exemplar) a keresztény házastársak közti házassági kapcsolatnak (5,23 kk.); ugyanakkor a keresztény házasság titokzatos képe annak a kapcsolatnak, amely Krisztus és az ~ között áll fenn (5,32). Ez a fölséges tanítás, akár a hivatásbeli kötelességekre való figyelmeztetés keretében, akár más formában megfogalmazva megfelel az őskeresztény felfogásnak, amely szerint Jézus ® vőlegény (Mk 2,19 kk.; Jn 3,29; vö. Jel 19,7 kk.; 21,22; 22,17); de ugyanúgy összhangban áll az ap.-nak Krisztusról és ~áról alkotott felfogásával is. A 2Kor 11,2 („Isten féltékenységével féltelek titeket”) inkább Jahve és népe jegyesi kapcsolatának ósz-i képét idézi (Jer 2; Oz 1–3 stb.); szembeötlő, hogy Pál ezt a képet a helyi ~ra vonatkoztatja. – Alkalmazza Pál még az épület képét is az ~ra (Ef 2,20–22; vö. 1Tim 3,15; 1Pét 2,1–10); az „épület” a Lélek erejéből Isten szent templomává „nő”, amelynek az ap.-ok és próf.-k az alapjai, Krisztus pedig az épületet összetartó szegletkő (® kő); ugyanez a kép némileg módosítva és az egyik helyi ~ra vonatkoztatva: 1Kor 3,9 kk.; 3,16; 2Kor 6,16. – Végül hasonlítja Pál az ~at családhoz (Ef 2,19), államhoz (2,12.19); tekinti felnőtt embernek, aki az új ember (a korábbi egyedi kép kollektivizálása; vö. Kol 3,9 kk.; Gal 6,15; 2Kor 5,17). – 4. A Pál alapította ~ak szervezettségéről különösen a ® pasztorális levelek tájékoztatnak; ® hivatal. – III. A szinoptikusok közül az ~ elnevezéssel csak Máté evangélista él (Mt 16,18 és 18,17), de azért náluk is találunk fontos részleteket az ~at illetően (különösen, hogy leírják az alapítását). Ahogy a szinoptikusok bemutatják, Jézus egész működése arra irányult, hogy személye, mint központ köré maradandó vallási közösséget alapítson, amely halála után is fennmarad és folytatja küldetését. Ezt a közösséget mindenekelőtt a Jézusban való hit megvallása és Jézusnak egészen a halálig való követése (pl. Mk 8,34–38; Mt 10,26–39) teremtette meg. Itt tehát lényegbeli különbséget látunk a korábbi hithirdetőkhöz és a keresztelőhöz képest, akik ugyan megkívánták az Istenben való hitet, de tanításuk és küldetésük központjává nem saját személyüket tették meg. Jézus megkívánja személyét illetően tanítványaitól az állásfoglalást, amelyen valójában Jézus halála sem változtat semmit, ezért válhat személye vallási közösség hitének és tiszteletének maradandó alapjává, ill. tárgyává. Erre utal az a szabadság is, amellyel Jézus olyan tanítást hirdetett az isteni kinyilatkoztatással egy szintre helyezve (pl. 7,29: „úgy tanított mint akinek hatalma van”), amely lényeges pontokban eltért az ÓSz-től (Hegyi beszéd). Jézus tudatában volt, hogy ennek szükségszerűen szakadáshoz kell vezetnie nemcsak tanítványai és a palesztinai zsidóság között (Mk 2,21; Mt 8,10–12 = Lk 13,28–30; Mt 21,43), hanem az emberi társadalom legelemibb és legerősebb kötelékein belül is (10,34–39). A Jézus által létrehozott vallási közösség alaptörvénye a felebaráti szeretet. Egységének és hitének képe és kifejeződése a keresztség (28,19) és az Eucharisztia szertartása (alapításának leírása). Végül Jézus szervezeti keretet és tekintélyt is adott – legalábbis csírájában – ennek a közösségnek közvetlen tanítványai személyében, akik helyette képviselik majd a tekintélyt (18,18) és osztoznak vele a tanítói teljhatalomban (Lk 10,16). A fő tekintélyt a tizenkettő élére állított Péter képviseli, a nyáj pásztora (Jn 21,15–17), a szikla és Jézus ~ának alapja; az ő kezében lesznek a mennyek országának kulcsai (Mt 16,19). A sziklára vonatkozó szavak „egyedi” jellege (16,18) nem tárgyi, hanem irodalmi természetű. Ezzel párhuzamos helyeket hiába keresünk a többi szinoptikusnál; s az ev.-okban csak itt és 18,18-ban találkozunk az ~ elnevezéssel, amelynek arám megfelelője erősen vitatható Jézus ajkán. A hely vitatása terméketlen lis de verbo-hoz vezet, ha nem látjuk be és nem fogadjuk el, hogy az Úrnak Péterhez intézett szavai ugyanabba a vonalba esnek, mint Jézus egész működése, és valójában annak jelentik egészen természetes, bár csak átmeneti jellegű megkoronázását, amit ha nem is bibliai, de tárgyilag teljesen helyénvaló kifejezéssel az ~ alapításának szoktunk nevezni; így, 16,18 esetében nem valami elszigetelt eseménnyel állunk szemben Jézus életében (vö. G. Kittel). Ezenkívül: Lk 22,31 kk. és Jn 21,15–17 tökéletes összhangban áll Péternek Mt 16,18: kijelölt helyével. Jézus ~át olykor úgy állítja elénk az evangélista, mint nyájat (Lk 12,32), amelynek Krisztus a pásztora (Jn 10,1 kk.), akinek helyét Péter tölti be a földön (21,15–17), bár a szinoptikusoknál az Isten országa nem azonosítható minden további nélkül az ~zal, ennek földi megjelenési formájában. Az Isten országa eszkatologikus és transzcendens, de Jézusnak és tanítványainak személyében már jelenvaló (Mt 12,28; Lk 11,20). Az Isten országát a földön talán az ~ lelkének lehetne nevezni v. az ~at az Isten országa szervezetének, addig, míg az Isten országa nem tökéletes. – IV. Az ÚSz más kv.-ei az őskeresztény ~ fogalom szempontjából kevésbé fontosak, de természetesen ezekben is sok olyan – itt nem tárgyalható – részlet van, amelynek alapján el lehetne teol.-ilag mélyíteni az ~ról eddig elénk tárult képet. Jánosnál az evangélista és a levelek eleve eltérnek a szinoptikusoktól abban, hogy az Isten országa helyett az életet emelik ki; ezzel összhangban áll, hogy az ~ is inkább belső és személyes kapcsolat, semmint látható közösség. Jn hangsúlyozza a szeretet kötelékét, a természetfölötti jelleget és az Istennel való életközösséget (Jn 10,1–16.27–29; 13,34 kk.; 15,1 kk.; 17,6–26 stb.). De Jánosnál is találkozunk az ~ban tekintéllyel; 21,15–17; 1Jn 2,24; 4,6: a tanítói tekintélyt tanúsítja. A Jel tartalmaz leveleket, amelyeknek Kisázsia 7 helyi ~a a címzettje, és megjövendöli az ~ üldözését és az ~nak, mint a Bárány menyasszonyának, a mennyei Jeruzsálemnek harcát és végső győzelmét. – Az ApCsel nagyon fontos forrás az ~ első éveire nézve. Azt állítja elénk, hogy a jeruzsálemi ~ miként fejlődött egy ténylegesen még csak kialakulóban lévő, de elvben már egyetemes ~zá, a zsidókból és a pogányokból. Nagy jelentősége van a 9,31; 15,41; 20,28 tartalmazta ~ kifejezésnek. Az ap.-i levelek nem foglalnak magukban olyat, ami többletet jelentene Pál ap. tanításához képest; főleg 1Pét mutat – bár az ~ elnevezést nem találjuk meg benne – szembeötlő hasonlóságot Pál gondolataival és megfogalmazásaival (vö. 1Pét 2,5.9.10).
XXV. A Primátus Temploma a Genezáreti-tó partján. Feltámadása után itt adta át Jézus Péternek a primátust (vö. JN21,15–17)
