Hiúság
Hiúság Olyan tulajdonság, melyben az ember valóságos vagy vélt adottsága és képessége tudatában magát sokra tartja, túlbecsüli, és azt akarja, hogy mások is ezt tegyék. Könnyen megejti az embert ez a magatartás, Isten előtt azonban ítéletes. Nőknél különösen gyakori a külső, testi tulajdonságok túlhangsúlyozása az öltözködéssel és ékszerek túlzott használatával. Ézsaiás súlyos ítéletet mond az ilyen hiú magatartásra (Ézs 3,16-24). Az apostolok is óvják ettől az asszonyokat (1Tim 2,9; 1Pt 3,3kk). De ugyanígy elítél a B minden »hiú dicsőségvágyat« (Fil 2,3). A »hiú« szó ugyan csak itt fordul elő a B-ban, de szinonimáival gyakran találkozunk. Ézsaiás Móábról szólva egész csokrát adja ennek: »gőgös fennhéjázó, dölyfös, öntelt, üres, hencegő« (Ézs 16,6; Jer 48,29-ben hozzájön ezekhez a »kevély szívű«). A bűnös tulajdonsága a fennhéjázás (Zsolt 10,4), ami az Isten előtt kedves alázatosság ellentéte (Zsolt 138,6). A felfuvalkodott szívűt utálja az Úr (Péld 16,5). A felfuvalkodottság vége bukás (Péld 16,18), elvettetés (Ez 16,50). A hamis tanítók tulajdonsága az »alázatosságban és angyalok iránti tiszteletben tetszelgés«, és »saját bölcsességüktől ok nélkül felfuvalkodás« (Kol 2,18). Az utolsó időkben lesznek ilyenek az emberek (2Tim 3,4). Isten ítéletét vonja maga után a dölyfös szív (Ézs 9,8; vö. Lk 1,51), a nagyralátás (Zsolt 101,5), a kevély tekintet (Ézs 2,11). A kérkedés (1Jn 2,16), az öntelt gondolatokkal járás nem Istentől van (Zsolt 73,7).
