Ige
Ige Általános értelemben cselekvést jelentő nyelvtani fogalom. B-i értelemben olyan SZÓ, mely Isten »szájából jön ki« (Mt 4,4), tehát ISTEN IGÉJE. Ha Jézus Krisztust, a testté lett Igét jelöli (Jn 1,1-18), akkor a LOGOSZ címszó alatt található. Mint írott Ige: B vagy SZENTÍRÁS. Teljes elhatárolása lehetetlen az ISTEN IGÉJE címszótól. Az alábbiakban inkább önmagában, nem pedig Isten igéjeként próbáljuk vizsgálni. Az ige, h. nyelven dábár, g. nyelvben logosz vagy réma.
1. Az ÓSZ-ben
a) Az ókori K gondolkodásának megfelelően az ige elsősorban nem valamilyen ismerettartalom hordozója, tehát nem elsősorban a »jelentése« a fontos, hanem hatalmi megnyilvánulása, ami az áldás- és átokszavakban és azok hatásában mutatkozhat meg. Rendszerint a teremtői hatalmat tulajdonítják neki, akár Egyiptomban, akár Mezopotámiában. A pogány világban az isteni Igének azonban inkább mágikus és természeti erőt tulajdonítottak, vagy az istenség EMANÁCIÓjának tartották úgy, hogy az istenséget csaknem a természet egy-egy jelenségével (vihar, tenger) azonosították. Maga az ÓSZ az igét elsősorban nem természeti, hanem teremtő és történelemformáló erőnek tekintette.
b) A prófétai ige egyik jellegzetessége, hogy előzőleg az ige elhívja a prófétát Isten szava hirdetésére. A próféták az igével először úgy találkoztak, mint amely őket szólította meg, s csak aztán kellett nekik ezt tovább hirdetniük. Csak ezután vált az ige a próféták szájában hirdetni való üzenetté, küldetéssé (vö. »az így szól az Úr...« bevezető formulával). Igen sokszor ítéletet kellett mondani a prófétáknak igeként. Kevéssé ismert, hogy a próféták sokszor idézték azokat a szavakat, igéket, melyeket hallgatóik szoktak mondogatni, természetesen az erre adott isteni felelettel együtt. A prófétai igének nemcsak szó-, de esemény-jellege is volt mindig, ezt a bevezető formula: »történt az Úr igéje…« önmagában már megmutatja (pl. Ézs 21,1-10; Jer 4,19-21).
Az igét Isten már az író-próféták előtt rábízta egyesekre. Ilyenek: Sámuel, Illés, Elizeus. Velük kapcsolatban azt emeli ki az ÓSZ, hogy Isten Lelke hordozói voltak, ezzel magyarázható, hogy Isten rájuk bízta a maga üzenetét. Az író-próféták közül Ámós egész könyvét »A tékoabeli Ámós igéje« felirattal látta el (Ám 1,1), Hós felirata: »az Úr igéje, mely Hóseáshoz... eljött« (Hós 1,1; vö. Mik 1,1; Zof 1,1). Hós 6,5a a prófétákat Isten szája szavainak, igéjének tekinti. Ézsaiás az ige látásáról számol be (1,1; vö. 2,1). A próféta a 9,7-ben az igéről szinte már mint külön személyről szól, itt sem csak az üzenet, hanem az isteni erők megnyilvánulásának vagy hordozójának tekinti azt: »Egy igét küldött az Úr Jákóbnak, eljutott Izráelhez«. A 6,9kk pedig az ige megkeményítő hatásáról beszél. Látomásában a népek eljönnek a Sionra, hogy az Igét hallhassák (2,2-5). Jeremiásnál is a könyvfelirat: »Jeremiás igéje«. Nála a szakértők kimondottan »ige-teológiáról« beszélnek. Ismeri az elhívó igét (1,5k). Megbízása abban áll, hogy az igét Isten a próféta szájába helyezte (1,9), s ott »tűzzé tette« (5,14). Ez azért lesz így, mert a nép szerint »a próféták csak fecsegnek, és nem az ige szól belőlük« (5,13). A nép inkább »hazug igéknek« hitt (7,4.8). A próféta viszont »élvezte« az ige hallását, az isteni kijelentést, amit megkapott (15,16). Bár gúnyolódók számonkérték tőle: »hol van az Úr igéje...?« (17,15). Az általa leírt igéket a király elégette, ez »az ige szenvedéstörténete« (36). Ezékiel »megette« Isten igéit (2,9-3,3), ami jelképesen azt fejezte ki, hogy eggyé lett azzal. Nála különösen megfigyelhető, hogy a nép véleményét idézve tér rá az isteni válaszra, igehirdetése tehát párbeszédszerű (12,21kk; 26-28). Az ige teremtő, sőt újjáteremtő, életre keltő hatását írja le a 37,1-14 látomásában. Ézs második felének írója (az ún. »babiloni« Ézsaiás) úgy tekint az igére, mint az egyetlen, örökké érvényes valóságra (40,8; 55,11). Minden más elmúlik, csak az ige marad meg örökké (40,6-8).
2. Az ÚSZ-ben az ige (logosz) szó előfordul teológiai és köznapi értelemben egyaránt. A réma (= szó, beszéd) is jelentheti az igét. Vonatkozik az ige Jézus szavára. Jézus maga nevezte saját szavát Isten igéjének (pl. a »bizony, bizony mondom néktek« formula fejezte ki ezt, ezenkívül: Mk 3,28; 8,12.38; 9,1; 13,31). Igéjére építeni lehet, mint a kősziklára (Mt 7,24-27). Ige volt ajkán a bűnbocsánat szava (Mk 2,10), saját eljövendő szenvedéseiről adott kijelentése (Mk 8,31).
Pál a maga prédikációját az ige hirdetésének, igehirdetésnek tekintette (1Kor 14,36; 2Kor 2,17), sőt Isten igéjének (1Thessz 2,13). Tárgya ennek az igehirdetésnek Krisztus keresztje és feltámadása volt (1Kor 1,23; 15,4). Ennek az igehirdetésnek a következménye: megbékélés Istennel, így Pál »a békéltetés Igéjének« is nevezi prédikációját (2Kor 5,19). Ez az igehirdetés a jövőbe, Isten ígéretei beteljesülésére is néz, mert nem lehet, hogy »Isten igéje erejét vesztette volna« (Róm 9,6).
Az APCsel-ben Lukács gyakran nevezi az apostoli igehirdetést igének, Isten igéjének (4,29; 11,19; 17,13 stb.). Máskor meg az Úr (Krisztus) igéjének mondja (8,25; 19,10). A Zsid szerint az ige kétélű kardhoz hasonlít, mely megítéli az ember szívét (4,12). Isten esküvése olyan ige, mely Jézust örökkévaló főpappá rendelte (7,28).
A jánosi irodalomban nagyon fontos fogalom a LOGOSZ (vö. ott), az ev előszavának (vö. PROLÓGUS) van erről fontos mondanivalója. Az evangélista Jézus prédikációját igének tekinti, az Atya szavának (14,24). Aki hisz Jézus szavának, az Isten igéjét fogadta be (5,24; 15,3). Ez az ige üdvösség (14,24) és igazság (17,17), élet (5,24), a nem-hívőknek ítélet (12,47k). A jánosi iratok nemcsak a Prológusban, de máshol is magát Jézust nevezik »az Igének« (1Jn 1,1 és Jel 19,13).
BJ
