Költözködés.
Költözködés.
A madár otthona az a hely, hol fészketája volt, a hol a napvilágot megpillantotta. Nagyszerű helyváltoztatási képességöknel fogva azonban a szárnyasok életök legnagyobb részét nem töltik szorosan vett otthonuk környékén s csak igen kevés faj van – a mérsékelt égövet véve – mely egész éven át ragaszkodnék szülőföldjéhez. Ellenkezőleg a legtöbb, alig hogy kirepült a fészekből s anyányi lett, élelme után kisebb-nagyobb távolságokra elkalandozik, oda száll, arra jár, a hol életfeltételeit feltalálhatja. Azokat a fajokat, melyek legfölebb a szomszédságot látogatják meg, de bizonyos vidéket, határt sohasem hagynak el, látjuk az egyik szélsőségen, mig a másikon azokat, melyek csupán költésüket végzik nálunk, azután pedig rendesen minden évben őszszel elhagynak, messze idegen földrészekbe is elvonulnak, a telet ott töltik s csak tavaszszal térnek ismét vissza hozzánk. Az első csoportba tartoznak az állandók: (veréb), az utóbbiba a költözködők (fecske).
E két csoport közt különféle módosulások fordulhatnak elő. Vannak madárfajok, melyek egész éven át Magyarországban maradnak, de tartózkodási helyöket bizonyos évszakokban megváltoztatják, pl. a vizirigó nyáron a hegyi patakoknál él, télen levonul a síkságba. Vannak továbbá az állandó és költözködő madarak közt mintegy középen álló madarak a kóborlók, melyek a költés után rendes tartózkodási helyöket elhagyják, ide-oda kószálnak, a nélkül, hogy az ország területéről távoznának (czinegék).
Az igazi költözködők közt is több alcsoportot különböztethetünk meg. Azok, melyek egyes példányokban, kivált gyenge teleken, néha visszamaradnak, nálunk telelnek: az áttelelők (vadgalamb); azok pedig, melyek nálunk nem is költenek, csak költözködés közben érintik az ország területét: az átvonulók (nagy sárszalonka); végre azok, melyek nálunk nem költenek, hanem igazában északi fajok s csak télvíz idejére látogatnak el hozzánk, azaz nekik a mi területünk az, a mi a fecskének Afrika, ezek: az északi költözködők (fenyves rigó).
Oly madárfajokat, melyek nálunk csak nagy ritkán, elvétve mutatkoznak, vendégeknek hivunk (futómadár).
Ezek közt lehetnek költözködő fajok, melyek rendesen más úton vonulnak telelő helyeikre s hozzánk esetleg betévedtek; lehetnek, melyek déliebb vidéken honosak s alkalomszerűen fellátogatnak területünkre; s végre lehetnek valamely szomszédos területen élő, nálunk nem költő s rendes körülmények közt nem is mutatkozó kóborló fajok, melyeket bizonyos viszonyok (élelem stb.) kényszerítenek arra, hogy mi felénk is elkószáljanak.
Végre azokat a madárfajokat, melyek szintén élelemszűke vagy egyéb ismeretlen viszonyok (túlszaporodás, szárazság stb.) néha tömeges vándorlásokra késztet: vándoroknak nevezzük (talpastyúk). A vándormadarak tehát különböznek a költözködőktől, a mennyiben az utóbbiak fészkelni mindig visszatérnek otthonuk tájára s őszszel, tavaszszal évenként kivétel nélkül úton vannak, holott a vándorok egészen alkalomszerűen lephetnek el oly földrészeket, a hol eddig nem tartózkodtak, ezeken huzamosabb ideig maradhatnak, sőt költhetnek is, hogy azután ismét eltünjenek. Ilyen madár nálunk a talpastyúk, a pásztormadár.
Madaraink mindezen sajátságait a következő biologiai jegyekkel szoktuk jelölni, melyek nemcsak áttekinthetőségüknél fogva, hanem szövegkimélésből is sokszor alkalmazhatók:
| ←→ | Költözködő (fecske). |
| ←/→ | Átvonuló (nagy sárszalonka). |
| ←ο→ | Helyenként áttelelő (sordély). |
| ←Δ→ | Áttelepedő (batla). |
| ←∗→ | Északi költözködő (fenyves rigó). |
| Δ | Meghonosított (fáczán). |
| O | Állandó (veréb). |
| OO | Helyetváltoztató (vizi rigó). |
| ~ | Kóborló (szénczinege). |
| ≈ | Rendkívüli kóbor (lazurczinege). |
| \/ | Vendég (futómadár). |
| † | Vándor (talpastyúk). |
A madarak költözködése réges-régen felkeltette az emberek figyelmét. Nemcsak azért, mert bizonyos tekintetben a kedélyre is hat, bánatos vagy vidám érzelmeket fakaszt, hanem mivel e nagy mozgalom lefolyásának módozatai, részletei és végső oka is titokzatosság homályába burkolva áll az ember szeme előtt s így kiválóan ingerli őt a vizsgálódásra.
Több mint valószínű, hogy a költözködésre való hajlam és az egész tünemény indító oka is a létért való nagy küzdelemre vihető vissza, vagyis a megélhetésre. Ez pedig több tényezőtől függ, nevezetesen: az időjárástól, égövek különbözésétől és a táplálék milyenségétől, a fajok alkalmazkodási képességétől.
Számos madárfaj bizonyos táplálékot kiván, melyet csakis bizonyos területen és időszakban találhat; ezek tehát akkor, midőn az évszak fordulása az ő sajátságos élelmüket nem kinálja többé, kénytelenek oly területekre vonulni, a hol azt meglelik. A fecske például a havasokon a neki szükséges rovartáplálékot nem kapja meg, tehát ott meg nem élhet s nem élhet meg télen át a mi síkságainkon sem, mert akkortájt itt is hiába keresné prédáját. A mint azonban a levegő hőmérséklete eléri azt a fokot, mely az élet fentartásának megfelelő rovarokat is megeleveníti, akkor ismét megjelenik nálunk, még pedig legelőször ott, a hol a rovarélet legelőbb támadt fel téli álmából. Így van azután, hogy a fecskék tavaszszal legelőbb is tavak táján, legkésőbben hegyes vidéken s megfelelően délen korábban mutatkoznak, mint északibb vidékeken. Ezért a madarak táplálkozásának tüzetes tanulmányozása a költözködés kérdésének megfejtésében is kiváló fontosságu s annak ugyszólván sarokpontja, kiidulója; noha mindeddig kevés figyelemben részesült.
Ez tapasztaláson nyugvó tétel és mindenesetre haladás ahhoz a régi felfogáshoz képest, mely, tényekkel nem számolva, egyszerűen csak azt mondta: a fecskének őszszel el kell menni és tavaszszal visszajönni, mert «ösztöne» készteti erre.
Hát ez igen kényelmes megoldás és kibuvó, de eleve kizárja a kutatást és fejlődést, vagyis az igazán tudományos eljárást, mely világosságot akar a homályban.
Habár még sok megfejtendő részleté marad e kérdésnek, lényegét azonban mégis megérthetjük, különösen ha elfogadjuk a származás tanát és azokat az új elméleteket, melyek jelenleg az összes természettudományokat mozgatják. E szerint a költözködés oka visszavihető a geologiai korokra és a velök szorosan kapcsolatos éghajlat változásaira, nevezetesen a jégkorszakra. Mikor ugyanis Európa nagy részében olyféle viszonyok uralkodtak, mint a minők jelenleg a Sarkok környékén avagy Grönlandon, mely sok helyen 1600 m. vastag jégtakarójával most is «jégkorszakát» éli, akkor az az éghajlat, mely napjainkban a mérsékelt égövet jellemzi, okvetetlenül délebbre feküdt s nálunk abban az időben olyféle meteorologiai viszonyok uralkodtak, minők a jelenben Oroszország északi részein. Ezeknek megfelelőleg alakult itt a növény- és állatélet is. A jégnek eltakarodtával, visszavonulásával, a melegség észak felé nyomult és változott a növényzet, állatvilág is, a mennyiben az állatok délről mind inkább felterjeszkedtek. Az évszakok változása eredményezte azután, hogy bizonyos fajok nyáron annyira megtalálták életfeltételeiket, hogy szaporíthattak is, télre azonban kénytelenek voltak eredeti hazájukba ismét visszahuzódni. Az alkalmazkodás lassú, hosszadalmas folyamatát látjuk mindebben, mely még napjainkban is folyik, csakhogy éppen azért, mert nem rohamosan, nekünk kevésbbé feltünő. Példával is erősíthetjük ez állításunkat. A csicsörke (Serinus) még pár évtizeddel ezelőtt Németországban ritka volt s csak a délibb részeken fordult elő, ma ott egyes vidékeken közönséges és Észak-Németországban is meghonosodott.
És kiváló bizonysága ez alkalmazkodásnak, idők folyamában történt terjeszkedésnek, hogy azok a fajok, melyek északon és nálunk, sőt délebbre is előfordulnak, biologiai tulajdonságaik szerint más és más csoportba tartoznak. A varjú északon költözködő, nálunk bizonyos tekintetben kósza s melegebb vidéken állandó. A mi szempontunkból «északi költözködök» s a faunánkban «helyenként áttelelők» szintén kiválóan erősítik az imént elmondottakat. Ha a tél északon és nálunk is enyhe s a madaraknak elegendő táplálékot nyujt, az északi költözködők nem mutatkoznak hazánkban rendes számban. Még a fenyőrigó is elmarad, mint pl. 1888/9 telén.* Valamint a mi költözködő madaraink közül is sokan visszamaradnak s nem hagyják el az ország területét.
MIDDENDORFF (Schwalbe, 1889. 528. l.) meg is mondja, hogy náluk Livlandban oly enyhe lévén ez a tél és különböző bogyók oly bőven kinálkoztak mindenfelé, hogy a mi téli vendégeink mind ott maradtak.
Volt idő, mikor ezek az északi költözködők, melyek most nem is költenek már nálunk, itt költöttek s oly igazán költözködők voltak, mint pl. a fecske; később áttelelők lettek s azután már nem is fészkeltek többé területünkön, hanem északon honosodtak meg s csak telente látogatnak még el hozzánk.
Mindezt kétségtelenül bebizonyítani nem lehet ugyan, de mint feltevés közel jár a valóhoz s mindenesetre mond valamit, holott a merő «ösztön» semmit sem mond. E fogalomnak legföljebb csak úgy tulajdoníthatunk némi értéket, ha azt mondjuk, hogy a költözködésre való hajlam, mint szokás, nemzedékek során átöröklődött.
Vastag könyvet, köteteket kellene irnom, ha a költözködés kérdését alaposan meg akarnám világítani. Erről természetesen nem lehet most szó s azért csak bizonyos jellemző részleteket domboríthatok ki s foglalhatok össze.
A költözködés ideje. Általában áll: minél korábban távozik el őszszel bizonyos madárfaj, annál későbben jön vissza tavaszszal és fordítva. A sarlósfecske már augusztus elején elvonul tőlünk s május előtt nem tér vissza régi fészkelő helyeihez; a seregély, mezei pacsirta néha már február közepén megjelenik (sőt egyesek itt-ott néha át is telelnek), de itt vannak még novemberig. Némely fajok nappal költözködnek (fecskék), mások alkonyatkor, hajnalban vagy éjjel (fülemile). Az őszi költözködés hosszabb időközben történik, lassúbb folyású, mint a tavaszi.*
Hogy a költözködés általában nem valami gyors folyamat, hanem terjeszkedés, az be van bizonyítva. HERMAN OTTÓ kimutatta, hogy a füsti fecske Európában azt a területet, melyen fészkel 105 nap alatt s hazánkat 44 nap alatt foglalja el.
A költözködés folyásában három mozzanatot különböztethetünk meg kezdetét, mikor az első hirmondók érkeznek vagy elvonulnak; a fővonulást, mely a tömeges jelenkezést vagy útrakelést jelzi és a mozgalom végét, mikor az utolsó példányok is beérkeznek vagy eltávoznak. A tavaszi vonulás tehát érkezés, az őszi elvonulás. Az őszi elköltözködést mindig bizonyos helyi mozgalom szokta megelőzni, azaz a fiatalok elhagyják fészkök táját s élelmet bőven kináló helyeket látogatnak. Az erdőkben, hegyvidéken költő poszáták, rigók stb. kertekbe huzódnak, a vizi és mocsári madarak egyik tóságról, lápról a másikra kalandoznak, mind arra törekesznek, hogy minél jobb húsban, erőben kelhessenek a nagy útra.
A költözködés rendje. Azelőtt azt hitték, hogy tapasztalt öregek vezetik a fiatalokat s mutatják nekik az utat. Ez azonban nem áll. Ellenkezőleg – kevés kivétellel – azt tapasztaljuk, hogy őszszel a fiatal madarak sokkal előbb elvonulnak s az öregek legutóljára maradnak, viszont tavaszszal ők térnek vissza legelőbb s csak azután a fiatalok. Még pedig legkorábban a vén himek szoktak jelentkezni és távozni, később jönnek és korábban mennek a tojók. A tövisszúró gébics himjei például 5–6 nappal mindig megelőzik a tojókat. Némely fajoknál azonban himek, tojók vegyest utaznak.
A költözködő madarak egy része egyenként, észrevétlenül távozik és jön, mások laza társaságokban vagy zárt csapatokban, sőt rendes sorban vonulnak. Így a batlák hosszú szalagalakú kigyódzó vonalban, a vadludak, darvak, réczék /\ vagy /\ idomban vagy ferde / vonalalakú sorban repülnek.
Egyesek kis távolságokra bokorról-bokorra szállva mintegy tel;jeszkedve jutnak telelő helyökre, mások nagy utakat tesznek meg minden megpihenés nélkül. Láthatunk vonulókat, melyek csak pár száz méternyi magasságban sietnek a czél felé; számos madár ellenben oly roppant magasan költözködik, hogy szemmel többé észre nem vehető. Gyakran elárulja azonban őket leszóló hangjok.
Minő magasságba emelkedhetnek a vonuló madarak, azt, ha nem is pontosan, de hozzávetőlegesen annyira megbecsülhetjük, hogy számításunk sok esetben eléri a valóságot.
Ha tudjuk, hogy tiszta levegőben, jó világításnál egy akkora tárgyat, mint pl. a gólya, még 4 kilométer távolból felismerhetünk, következtethetünk arra a magasságra, melybe az őszszel gyakran szemeink előtt útra kelő, a felhőkbe csavarodó gólyák kerülnek. Látjuk őket mindinkább kisebbedni, pontokká válni s végre teljesen eltünni.
A darú szétterpesztett szárnyainak átmérője 2 1/2 méter, ilyen nagyságú zászlót kedvező viszonyok közt még 7 kilométernyiről jól észrevehetünk; ha tehát a darvakat vonulva, legalább mint apró pontokat felismerhetjük bizton megmondhatjuk, hogy mennyire vannak tőlünk s következtethetünk arra a magasságra is, melyben akkor járnak, mikor már csak szavukat halljuk, de alakjuk elvész a levegőégben. A csillagászok is bizonyítják, hogy a költözködés gyakran iszonyú magasságban történik. Teleskopjaikkal nem egyszer láttak nagy számú vonuló madarat, még pedig kis fajokat is, melyek becslésük szerint több ezer méter magasban repültek. Hogy a magasan szálló madár mennyire lát, azt sejthetjük, ha tudjuk, hogy szemhatára a magasság szerint így növekszik:
| 500 méter magasság – | 73,676 km. |
| 1000 méter magasság – | 104,120 km. |
| 5000 méter magasság – | 232,989 km. |
vagy 5000 méter magasan repülő madár 232,989 kilométer átmérőjű kört képes belátni. Ez a bizonyság tehát reámutat tájékozódási képességére is. Hogy a repülés képessége a költözködés szakában teljes erejében kibontakozik, alig szorul bizonyításra. Még oly madarak is, minőket köznyelven «rossz repülőknek» tartunk, minő a fürj, a haris stb., költözködés közben bámulatos kitartással repülnek, átutaznak a Földközi-tengeren is. Teljesen bizonyos, hogy a varjú, mely szintén nem tartozik a kitünő repülőkhöz, vonulva óránként 27 mérföldet képes megtenni. GÄTKE és CORDEAUX megfigyelései e tekintetben minden kétséget kizárnak. Az előbbi feljegyezte, hogy nagy varjuvonuláskor az első csapatok reggel 8 órakor érkeztek Helgolandra s délután 2 óráig csapat-csapat után jött és ment nyugatnak, az utóbbi pedig, ki az Angol-partokon észlelt s kivel GÄTKE a maga megfigyeléseit összevetette, azt mondja, hogy a helgolandi csapatok közül az első 11 órakor délelőtt, az utolsó pedig 5 órakor délután mutatkozott. CORDEAUX állomása Helgolandtól körülbelül 80 földr. mértföld, kiszámítható tehát, mennyi idő alatt tették meg a varjak ez utat.
A költözködés útja és iránya. Valószinű, hogy a vonulók azokon az utakon és abban az irányban utaznak, a melyeken és a melyben évezredek előtt észak felé előrenyomultak és visszahuzódtak. Úgy látszik, hogy a területek időközben való átalakulása sem változtatta ez útirányokat, legalább lényegesen nem. E feltevés mellett szól, hogy egyes Grönlandban költő fajok Izlandon, Anglián és Európa nyugati partvidékein át vonulnak délre, mert a hajdan összefüggőbb szárazföldön így jutottak fel Grönlandig; más ugyanott és Amerikában előforduló fajok ellenben nem követik ezt az utat, hanem most is csak Labradornak és Észak-Amerika keleti partjainak tartva vonulnak telelő helyeikre.
Számos faj folyók, völgyek, hegylánczok, sokan tengerpartok irányát követik, mások ellenben úgy látszik a topografiai viszonyoktól függetlenül költözködnek. Európában a vonulás főiránya őszszel EK – DNy s tavaszszal fordítva. A Földközi-tengert legtöbben a legkeskenyebb helyeken repülik át, t. i. Gibraltárnál, Szicziliánál stb. Némely Szibériában honos faj vonulási iránya őszszel K-Ny s azután délre kanyarodó; legalább ezt bizonyítják GÄTKE megfigyelései Helgolandon, ki bizonyos napokon rendesen talált ott oly fajokat, melyek messze keleten egyazon a területen honosak.
A költözködés és az időjárás. Az a tapasztalat, hogy a vonulás időszakában némely nap s bizonyos időben, széljárásnál stb. sok költözködő madarat láthatunk, máskor meg egyet sem; nemkülönben, hogy egyik évben korábban, a másikban későbben mennek és jönnek a költözködők bizonyítja, hogy az időjárásnak igen nagy hatása van a költözködés menetére. A vonulás alakulása tehát szorosan kapcsolatos a meteorologiai viszonyokkal.
Általában azt mondhatjuk: minél hamarább tavaszodik, annál korábban érkeznek meg költözködő madaraink s minél későbben köszönt be a téli idő, annál tovább maradnak nálunk; ugyanez áll fordítva is. Továbbá bizonyos, hogy minél szebb idő jár, annál kevésbbé feltünő a vonulás, vagyis az utazók annál akadálytalanabbul folytatják útjokat; s minél rosszabb az idő, annál többször szakad meg a költözködés, vagyis annál feltünőbb. Különösen hirtelen beálló fergeteges eső, köd, meleg napokat követő hideg idő, viharos ellenkező szelek szakítják meg az előrehaladók útját s ekkor láthatunk legtöbb megszálló, pihenő madarat; huzamosan szép, egyforma időben ellenben csak keveset figyelhetünk meg.
Úgy látszik, legszivesebben költözködnek a madarak a légnyomás irányában, állandó, csendes légáramlással, vagyis az isobarok (egyenlő légnyomású pontokat összekötő vonalak) nyomán. A helyi szelekkel nem sokat látszanak törődni, kivált ha nem túlságosan erősek; legföljebb annyit, hogy alacsonyabban vagy magasabban szállnak; GÄTKE megfigyelései szerint mindig abban a levegőrétegben, melynek meteorologiai viszonyai czéljuknak leginkább megfelelnek. Ő azt tapasztalta, hogy keleti és még inkább délkeleti gyenge szelek, száraz levegő leginkább kedvező haladásuknak. A délen és délkeleten tartózkodó ritkaságok, főleg tavaszszal, mindig széllel mutatkoztak Helgolandon. Németország világító tornyain az észlelők szerint (Ornis, 1896. évf.) a vonulók szintén legszivesebben a széllel repülnek (néhányan különösen kiemelik, hogy «erős szélben» mindig a szélirányában, egyébként a szél nem határozó), csendes szélnek ellenben nincsen hatása a vonulás menetére. HOMEYER, MÜLLER testvérek, QUISTORP Stb. szintén azt tapasztalták, hogy legtöbb esetben a széllel vonulnak, ritkábban oldalszéllel s kivételesen ellenkező széllel. Vannak azonban, kik az ellenkezőt állítják, s még egy-két évtizeddel ezelőtt az általános felfogás is az volt, hogy t. i. a vonulók leggyakrabban szél ellen repülnek. Bizonyára ebben az elmélet – mint azt már a repülés tárgyalásánál is érintettük – a tapasztalás és megfigyelés rovására érvényesült. Éppen a vonuló madár – ezt GÄTKE is hangsúlyozza – a rendesnél is sebesebben repül, tehát nem érzi a hátulról jövő légáramlás kellemetlen hatásait, mig az ellenkező szél – kivált az erősebb – okvetlenül a legtöbbnek reptét megnehezíti, mert nagy ellenállást csak nagy munkával győzhetnének le s ez rövid idő mulva kifárasztaná őket.
A vonulás tüneményét a meteorologiai viszonyokkal kapcsolatba hozni azonban nem oly könnyű, mint a minőnek látszik s mint a minőnek a tünemény megfejtése szempontjából is szükséges. Mert a megfigyelő csak a földszinén uralkodó meteorologiai viszonyokról tájékozódik, holott a vonulás, az igazi haladás azokban a rétegekben folyik, melyeknek meteorologiai, viszonyait nem ismerjük. Az eredmény tehát inkább negativ, mert a mit a vonulásból a földön, a földszínéhez közel látunk, az legtöbb esetben a vonulás megszakadása, elakadása. Bizonyos alacsonyan és nappal is vonuló fajok, pl. bibicz, gém, darú stb. mozgalmát azonban figyelemmel kísérhetjük, mert abban a levegőrétegben folyik, melynek hőmérsékletét, nedvességi fokát, széljárását stb. ellenőrizhetjük.
HEGYFOKY KABOS aviphaenologiai adatainkat a meteorologiai adatokkal egyeztetve, azt az eredményt kapta, hogy bizonyos faj előbb érkezik oda, a hol előbb meleg van s később oda, a hol tovább tart a hideg; továbbá: a mely hónapban tágabb határok közt ingadozik a levegő hőmérséklete, ezekben a megérkezési adatok is nagyobb ingadozást mutatnak és ellenkezőleg; végre: minél korábban szokott jönni bizonyos faj. megérkezése annál inkább, ellenkezőleg annál kevésbbé ingadozó. Ugyanő kimutatta, hogy a füsti fecske tavaszszal +9,4° Cel.-nál érkezik meg, mely hőmérséklet hazánkban április 4,9 napjára esik. Ebből nagy valószínűséggel következik, hogy a fajoknak megjelenése bizonyos hőfokkal együtt jár s hogy a költözködők haladása az isothermák szerint történik.
Telelő helyek. Valamint az útirányokról is csak keveset tudunk, úgy az utazás nagy czéljáról sincs még biztos, megdönthetetlen képünk, azaz nem mondhatjuk meg, hol telelnek pl. a mi fecskéink, hol a Francziaországban költők? Mindössze csak azt mondhatjuk, hogy a Földközitenger partvidékén már sok madár telel, még több Észak-Afrikában, a Nilus völgyében, sőt az Egyenlítő táján. Valószínű, hogy a Tsad-tó tája és a szomszéd nagy területrészek is igen sok európai madár telelő állomásai.
Ha következtetéseinknél azt a csapást követjük, melyre a nálunk telelő északi fajok utalnak, akkor feltehetjük, hogy minél északabbra fekszik bizonyos költözködő madárfaj hazája, annál északabbra telel az Egyenlítőtől s minél délebbre terjed az, annál inkább nyomul az Egyenlítő közelébe. Ez állhat az illető fajok egyéneire is. Más szóval valószínű, hogy az a fecske, mely a 68° ész. szél. alatt költött, nem telel annyira délen, mint az, melynek fészke Budapesten van.
Hogy a telelő helyekre az időjárás alakulása is hatással van, vagyis hogy bizonyos években bizonyos madárfaj délebbre huzódik, máskor meg már aránylag magasabb szélességi fokok alatt telel, szintén elfogadhatónak látszik. Ugyancsak megerősítik ezt a feltevést északi költözködőink és áttelelő fajaink. Ha nálunk kemény tél van s a hó mindent vastagon beföd, a vadludak nem telelnek itt, hanem hótalan területekre vonulnak, tehát oda, hol melegebb van;, ellenben hótalan, enyhe teleken át nemcsak ők, hanem mások is itt húzzák ki a zordonabb évszakot.
A költözködés meg figyelése. A költözködés mozgási tünemény, azért megfigyelésénél két tényezőnek van fontossága: az időnek és a térnek. S így már eleve ki van zárva, hogy elszigetelt, egyes kutatók lényegét, módozatait s – minden még túlságosan sok homályos – részletét megvilágítsák. A kutatás e téren csakis hálózaton, a földgömb nagy területén folytonosan éber, egymással összeköttetésben álló avatott megfigyelők tervszerű munkáját követeli. Azoknak, a kik erre a feladatra vállalkoznak, jegyezniök kell tavaszszal bizonyos megszabott területeken a naponként beérkező fajokat, lehetőleg mennyiségüket az egész vonulási időszak alatt, jegyezniök kell napjában háromszor a meteorologiai adatokat és jegyzeteiket fel kell szerelniök az illető terület jellemzésével, magasságával és földirati fekvésével. Viszont őszszel jegyezniök kell a fajok eltünését.
Ilyen sok helyről való pontos, dátumos adatoknak (különösen ha bizonyos pontokon évek hosszú során át szakadatlanul történt a feljegyzés) tervszerü, egységes, módszeres feldolgozása vethet csak világot a költözködés kérdésének eddig ismeretlen részleteire s bizonyíthatja be némely sejtelmünk alaposságát vagy ürességét.
Nem terjeszkedhetem itt ki MIDDENDORF, PALMÉN, MENZBIER, HOMEYER E. F. és GÄTKE-nek a tárgyra tartozó fontos, bár egymással sokszor ellenkező felfogásról tanuskodó munkálataira, hanem az érdeklődőt HERMAN OTTÓ: «A madárvonulás elemei Magyarországon 1891-ig» czímű alapvető dolgozatára figyelmeztetem, nemkülönben a magyar ornithologiai központ munkaprogrammjára és a költözködés kérdésének megfejtésében elért eredményeire, a mint azokat az «Aquila» folyóirat 1894 óta részben közölte.
HERMAN OTTÓ-nak a vonulási adatok feldolgozásában követett módszere a következő főelveken sarkallik:
1. Minden feldolgozás szorosan az inductio megtartásával végezhető csak.
2. Bizonyos területek vagy pontok adatainak összességét naptár szerint sorba kell szedni, s így a legkorábbi és legkésőbbi adat megállapításával felismerhető ingadozásból a középnapot megállapítani. Ez a középnap, bizonyos ország adatait véve, az országos középnap.
3. Ezt a középnapot más területek középnapjaival szembeállítjuk; még pedig a földrajzi fekvés különbségét is tekintetbe véve. Ugyanezt teszszük az egyes megfigyelő állomások középnapjaival is.
4. Legfontosabbak azok az összehasonlítások és középnapok, melyek egy és ugyanazon év megfigyeléseinek összességéből kerülnek ki. Így az egyes állomások időkülönbségeire, megfigyelési évek különbözeteire, nevezetesen a vonulás évek szerint való koraságára vagy késésére következtethetünk.
5. Évsorozatok szerint való feldolgozás világot vethet arra a viszonyra is, mely a költözködés jelleme és az illető terület közt van; pl. kimutatható lesz, minő hatása van a síkságnak, fensíknak, előhegységnek, havasoknak a vonulás alakulására.
6. A költözködés megszakadásának, zavaró körülményeinek figyelése – pl. a vonulók megsemmisülése, kényszerű visszavonulás, tekintettel más területekre is – kiválóan fontos, mert nemcsak a vonulás irányára, hanem a vonulás jelenségeinek okozatos megitélésére is világot vethet.
7. Az egész megfigyelő hálózat egészének sajátosságai mellett lehetőleg számolni kell az egyes megfigyelő-állomások sajátosságaival s ezek jelentőségét, a vonulás jelenségét tekintve is, vizsgálni kell.
Ebben az irányban dolgozik a magyar ornithologiai központ s máig már oly jelentékeny idevágó anyagot gyüjtött össze, melyhez fogható sehol a világon nincsen. A feldolgozás javában folyik, még pedig újabban, a mennyire lehetséges, a meteorologiai elemek kapcsolatával. A magyarországi megfigyelő-állomások száma 1898-ban 57 volt, mihez még az erdőhatóságok 300 állomása járul.
E módszerrel ma már a vonulásnak területi jellege is ki van mutatva, ú. m.:
I. Alföldi síkság fel Ungvárig, legkorábbi érkezési napok.
I. Dunántúli rész valamivel későbbiek.
III. Erdélyi emelkedés még későbbiek, végre
IV. Havasi táj a 48° ész. szél.-től északnak számítva a legkésőbbiek.
A külföldön is, így Németországban, Ausztriában, Dániában, Finnországban, Svédországban, Oroszországban, Angliában voltak vagy vannak megfigyelő-állomások, de az adatok feldolgozása ezekben az országokban inkább csak az osztályozás határán belül mozog s nem vehető igazában feldolgozásnak. Amerika azonban e tekintetben is jó nyomokon halad, mert ott az Egyesült-Államokban már 1882 óta nagy költséggel és felszereléssel berendezett hálózat működik s a megfigyelések feldolgozása – a meteorologiával kapcsolatosan – szigorúan tudományos alapon történik.
