A VETÉSI LÚD. Anser fabalis (LATH.) 1787.
A VETÉSI LÚD.
Anser fabalis (LATH.) 1787.
Anser fabalis (LATH.) 1787.
[Anas fabalis LATH. – Anas segetum GM. (1788). – Anser segetum BECHST.]
Népies nevei: őszi vagy téli lúd; lazsnak lúd (HÖNIG J. említi így Vadászlap 1892. évf.)
Jegyei: valamivel kisebb a nagy vadlúdnál, de nagyobb a liliknél; csőre fekete és narancssárga, lábai szintén narancssárgák; alsó teste nem fekete foltos, főszine sötét földszínü, szürkebarna, főleg a hát alsó fele; a szárnyak a fark végét jóval túlérik, hajlásban és alul sötét hamuszürkék.
Leirása: egészben szürkésbarna, felső teste és a szárnyak tollai legsötétebbek, alul legvilágosabb, fehéres; hasa, farkalja, a fark töve és a felső farkfedők fehérek; a fejet és nyakat kivéve a szürkebarna tollak mindegyike világosan szegett, nagy evezők barnásfeketék, száruk fehér; a fark sötétbarna, fehéren szegett; szem sötétbarna. A tojó valamivel kisebb a gunárnál, a fiatalok sötétebbek, mint az öregek. A «typikus» példányok csőre fekete, csak közepén van narancssárga gyűrű.
Mértéke: H. 66–69,8; Sz. 42–43,5; F. 14–16; L. 6,8–7,3; Cs. 5,8–6,1 cm.
Az északi Sarkkör táján, Skandináviától, Észak-Oroszországon és Szibérián végig széles övben huzódik az a néptelen, fensíkokkal, hegyekkel váltakozó puszta, sivár táj, melyet északon a jegesvidék, a Jegestenger és a nagy ismeretlenség határol. Nyárszakán beragyogja az éjféli nap, tél idején reáborul a folytonos éjszaka, itt-ott csenevész fák, az erdők végső határa, szikla, kopárság és főleg mocsár, tőzeges lápok, tavak, nagy területeket elfogva jellemzik a vidéket, melyet a «tundra» neve alatt ismerünk. Ez a vetési lúd nyári tanyája, itt vannak fészkelő helyei. Kietlen hazájából őszszel érkezik hozzánk. Néha az első csapatok már szeptember utolsó napjaiban mutatkoznak s népünk ilyenkor hamar beköszöntő erős telet jósol. Októberben az érkező falkák folyton szaporodnak, főleg a hónap vége felé s novemberben nagyobb síkságaink nagy vetéstábláit – főleg ha azok vízgazdag vidéken terülnek el – ezernyi ezer vadlúd lepi, legeli. Csak elbámul az ember rengeteg számukon s önkénytelen kérdi: honnan vette magát ennyi állat? Különösen az Alföld roppant területei, nagyobb folyamaink és tavaink vidéke egész őszszel csak úgy hemzseg tőlük; betöltik zajgásukkal, ide-oda kószálásukkal a levegőeget, megszürkítik a serkedő vetéseket.
A vetési lúdnak is több fajtája van: így a Kelet-Szibériában honos példányok az Anas fabilis serrirostris alakhoz tartoznak; a nálunk megforduló fajták:
a) A mezei lúd. (Anser fabalis arvensis BRHM. 1831.)
Jegyei: valamivel nagyobb, mint a typikus vetési lúd; csőre hoszszabb, nem oly tömzsi, nemcsak közepén, hanem főleg a felső káva oldalain a csőrtő felé terjedőleg is sárga. Ez Észak-Norvégiában, Finnlandban és Lapponiában fészkel. Vannak ornithologusok, pl. ALTUM, kik ezeket nem is fajtának, hanem öreg példányoknak tartják. Későbbi megfigyelésekből fog kiderülni, vajjon igazuk van-e?
Mértéke: H. 72–78; Sz. 46,2–48; F. 14–15,5; L. 7–7,6; Cs. 6,3–6,3 cm.
A másik fajta még inkább eltér a vetési lúdtól és typikus példányoknál lehetetlen a kettőt összetéveszteni. Én is csak azért nem veszem külön fajnak, hanem fajtának, mert közte és a vetési lúd közt – bár ritkábban, mint utóbbi és a mezei lúd közt – átmeneti alakok fordulnak elő. Ez:
b) A piroslábú vetési lúd. (Anser fabalis brachyrhynchus BAILL. 1833.)
[Anser obscurus BRHM. – Anser brevirostris THIEN. – Anser phśnicopus BARTL. – Anser segetum brachyrhynchus SEEB.]
Jegyei: kisebb a rendes vetési lúdnál; a fekete csőr közepén rózsapiros gyűrű, ugyanily színű a láb; a csőr feltünő rövid és tömzsi; feje, nyaka sötét hamuszürkésbe hajló, nem oly világos s kevésbbé barna, mint a vetési lúd; szélső farktolla nem fehér.
Mértéke: H. 64–67; Sz. 41–43; F. 12–14; L. 6,7–7,2; Cs. 4,8–5,8 cm.
Ez a lúd Izlandon, Spitzberg szigetén költ; legalább máshol még nem találták nyárszakán, de telelve Hollandia, Belgium és Francziaország egyes tájain észlelték. Hazánkban sokkal ritkább, mint a többi lúdfajok, bár azt inkább hiszem, hogy csak a megfigyelések elégtelenségének, a lövött példányok félreismerésének s elkallódásának tudható be s tényleg gyakrabban fordul nálunk elő, mint hiszszük. Azok az adatok azonban, melyek PETÉNYI kéziratai közt e lúdfajra vonatkoznak,* semmiképpen sem illenek reá s dr. MADARÁSZ, ki ez adatokat sajtó alá rendezte, igen helyesen zárójelben kitette neve alá az Anser segetum fajnevet – bár kérdőjellel – mely fajra PETÉNYI jegyzeteiben mit sem találunk, de a megfigyelések bízvást erre érthetők s nem a brachyrhynchus-ra. Az azonban, hogy nálunk Apajon költött volna, még a segetum-ról sem hihető. Az első hiteles adat, mely nálunk való előfordulására vonatkozik, 1887-ből való, mikor Fehérmegyében, a szent-ágotai pusztán ludászva, MESZLENY B. unokabátyám nov. 18-án lőtt egyet. Ez a példány hozzám, majd a nemzeti muzeumba került. Csőrén a rozsapiros gyűrű, ugyanily színű lábai, sötét feje, nyaka és keskeny fehér sávval szegélyezett csőrtöve azonnal feltüntek. Ez azonban nem volt egészen typikus példány, mert csőrének nagysága, úgy termete csak olyan és akkora volt, mint a vetési lúdé.* Sokkal inkább typikus példány a második, hazánkban elejtett, mely Temes-Kubinban 1895 márczius 14-én került. Ezt MENESTORFER G. lőtte egy csapatból, még pedig három más példánynyal együtt, melyek sajnos, a konyhára kerültek. A megmentett dr. ALMÁSY GYÖRGY barátom gyűjteményében van s szakasztott olyan, mint azok a legtypikusabb darabok, melyeket a kopenhágai, göteborgi s más északi muzeumokban láttam. Kis tömzsi csőre és termete, sötét nyaka, még bőrben is, midőn csőrén a rózsapiros gyűrű és lábainak szine megváltozott, azonnal megkülönböztetik a vetési lúdtól. Temes-Kubin volna eddig előfordulásának legdélibb pontja. A milleniumi kiállításon a horvát-szlavon iparcsarnokban volt egy példány Illok-ról, egy másik Puszta-Vacsról (Pestm.) s kettő a torontálmegyei madárgyűjteményben, mely utóbbiak 1895 decz. 15-én lövettek.*
Zeitschr. f. d. ges. Ornith. I. 1884. 30. lap.
Ezt a darabot látva, ingott meg felfogásom a brachyrhynchus faji önállóságát illetőleg.
Dr. KUHN L.: «Torontálmegye madárvilága az ezredéves kiállításon» cz. füzet 62. l. «A. erythropus» néven említi ezeket.
A vetési ludak életmódja hasonlít az előbbi fajéhoz, de talán még vigyázóbbak, még vadabbak, mint az. Ezekre vadászunk leginkább őszszel s ezek azok, melyek még a nálunk költő nagy vadlúdnál is ismertebbek, mert több helyen, nagyobb számban fordulnak meg mezőségeinken. Legelőhelyeikről délben és este ők is behúznak a vizekre; embertelen pusztákon kisebb locsogókra, lakottabb vidéken kellő biztonságot nyujtó nagyobb folyamokra (Duna, Tisza, Dráva stb.), tavakra (Fertő, Balaton stb.). Megesik, hogy néha a víztől oly messze legelésznek, hogy nagy távolságokat kell átrepülniök, míg azt elérik; ez azonban nem zavarja őket, mert előbb kerekednek szárnyra, s így a távoleső ivó- és hálóhelyükre mégis jókor érkeznek. Hajnalpirkadáskor azután nagy gágogva, sikoltozva – sokszor az egész szemhatárt elfogó csatarendben – ismét kiszállnak a vizekről a mezőre. Legelőhelyöket rendesen megtartják addig, míg az a kívánt táplálékot nyújthatja.
Ezért lesből vadászva reájuk, ilyen pontokon ásott, de jól elrejtett gödrökből hajnalkor s este, viszont a hálásra választott locsogónál készített lesgödörből kaphatjuk leghamarább puskavégre. Élelmök is körülbelül egyezik a nyári lúdéval. De mivel ők csak őszszel vagy hótalan télen át időznek nálunk, s mindig a friss vetést járják, hol töménytelenségükkel sok helyt nagy károkat okozhatnak: a mi szempontunkból gazdaságilag károsabb az előbbinél s bátran üldözhető. Főleg legelésök közben többször kell őket zavarni, rájuk puskázni, még pedig a terület több pontján, nehogy egyik helyről a másikra leszállhassanak. Ha mezőinket a hó vastagon elborítja, legnagyobb részök még délebbre, enyhébb vidékekre huzódik, csak itt-ott próbálkozik egy-egy csapat az idő zordonságával daczolni, ezek azonban többnyire rosszúl járnak, elsoványodnak, megbágyadnak s könnyebben puskaélre kerülnek. Gyenge teleken, mikor a hó csak pár ujjnyira borul a mezőre, gyakran kitartanak itt s úgy kaparják ki a vetést a hó alul, a mi szintén károsságuk rovására esik, mert a vetés könnyebben elfagy. Népünknek az a felfogása, hogy mikor őszszel és télen vagy tavaszszal a vadludak északról délnek repülnek, hideg s fordítva melegebb idő várható, leginkább erre a vadlúdfajra vonatkozik. Mikor azonban a tiszamenti ember «vadlúdhát felhőkből» sok esőt jósol, akkor általában a vadlúdfajokat jellemző, szürkebarna, világosan szegett tollazat után vette a hasonlatot. Márczius végével ismét visszavándorol tundráiba s kezdi ott igazi életföladatát: a szaporítás nagy munkáját.
Tőlünk való távozásának, viszontérkezésének időpontját a fertői halász tapasztalásból így határozta meg: «Jön a fecske – megy a vadlúd; megy a fecske – jön a vadlúd». És találóan.
