A VÖRÖSLÁBÚ CZANKÓ. Totanus totanus (L.) 1758.
A VÖRÖSLÁBÚ CZANKÓ.
Totanus totanus (L.) 1758.
Totanus totanus (L.) 1758.
VI. tábla
[Scolopax totanus L. – Scolopax calidris L. – Tringa gambetta, striata GM. – Tot. striatus, nśvius, littoralis, graecus, meridionalis BRHM. – Tringa calidris ADAMS. – Totanus calidris BECHST. – Gambetta calidris BP.]
VI-ik tábla
HAVASI PARTFUTÓ (TRINGA ALPINA L) VÖRÖSLÁBÚ CZANKÓ (TOTANUS TOTANUS) (L)
HAVASI PARTFUTÓ (TRINGA ALPINA L) VÖRÖSLÁBÚ CZANKÓ (TOTANUS TOTANUS) (L)
Népies nevei: fütyülő sneff (Velencze); piroslábú sneff; réti vagy szalagosszárnyú sneff; esősneff (néhol az Alföldön).
Jegyei: jó rigónagyságú; hátának alsó része és farcsikja, úgy szárnytükre fehér, az öregek csőrtöve vörös, lábai élénk sárgásvörösek.
Leirása. Nyári tollazatban az öregek igen tarkázottak, foltozottak, éppen csak a hát alsórésze, a farcsikja és az alsó test közepének kis része, meg a szárnytükör egy színű, fehér; a felső részek világos szürkebarnák, a hát elején minden toll kissé világosabb és fekete tarkázással s egyes tollak igen keskeny fehéres szegéssel, különben különböző alakú feketésbarna pontokkal, foltokkal behintett; a pofák, torok, nyak fehér alapon feketésen hosszantfoltos; a begy pettyegetett, az alsó test oldalai nyílhegy- vagy könnycseppalakú foltokkal sűrűn borítottak; a fark fedőit, úgy a mint magát a farkot is, számos fehér és barnás harántos csík tarkítja; az első evező szára fehér, a nagy evezők (a 7-ig) külső felükön és hegyükön sötétbarnák, belül a tő felé fehéresek, a 7-ik evezőn túl a fehér szín a tollak hegyére is átterjed; a felső szárnyfedők töve egyszínű sötétbarna, hegyük fehéresen csíkos, a kisebbek világosabbak szinezetök majd csaknem olyan, mint a hát. Minél öregebbek, foltozásuk annál élesebb, gorombább lesz. A csőr tőben, főleg az alsó káván, vörös, egyébként fekete; a szem sötétbarna. Téli tollazatban nem szürkebarna a felsőtest, hanem barnásszürke, foltozása nem oly élénk, finomabb, alsó testükön több a fehérség. A fiatalok szinezete elüt az öregekétől, a mennyiben felül sötétbarnák, sárgásbarnán foltosak, a szemsáv és az alsó test nagyrésze fehér, kivéve a szürkésbarnán foltozott nyakat, begyet; csőrük töve sárgás, hegye feketésbarna, lábaik narancssárgásak, nem vörösek.
Mértéke: H. 23–25; Sz. 15–16; F: 6–6,8; L. 5–5,9; Cs. 4–5,6 centiméter.
Izlandot és a Farő-szigeteket kivéve szinte egész Európában – legmagasabban Norvégiában – a 70° é. szél.-ig, sőt azon túl is költ; Észak-Oroszországban ennyire nem terjed föl. Ázsiában meg csak az 55° é. szél.-ig tanyázik, de gyakori Közép-Ázsiában, Tatárországban. Hazánkban a legközönségesebb s legszámosabban fészkelő czankófaj, mely azonban nem annyira kisebb és kopárabb mocsaraknál, mint inkább nagy kiterjedésű füves, vizenyős rétségeken, kaszálókon, tavakkal váltakozó, zsombékos, semjékes, marhajárásos, legelőkkel határos területeken fordul elő. A hol a bibicz szeret, ott ő sem fog hiányozni, s ha amaz az első madár, mely a mocsárba lépő idegent köszönti s őrködő szerepében siránkozó vészhangon figyelmezteti a rét, a mocsár madárvilágát a közelgő veszélyre, úgy a vöröslábú czankó a második szárnyas, mely csakhamar a bibicz után felénk száll, s épp úgy vészfütytyel fogadva még jobban ügyelésre inti a többi réti madarakat. Dallamos tyű-tyütyű vagy tyű-hü hü, tyíű-hü hü szava messzebb elhallatszik s mert több helyről, folyton szól a környék különböző pontján, a mocsárvilágnak igen jellemző hangja. Nemsokára a bibicz után, márczius első felében – az országos középnap szerint márczius 14–15-én – néha és néhol már e hónap első hetében kis társaságokban, egyesen, vagy párban kezdenek mutatkozni s márczius végére, ápril elejére fészkelő helyeiket jobbára elfoglalták. Itt a füves, zsombékos, alacsony vizü mocsárban fehérsávú szárnyaival és élénk vörös lábaival kirí a tavaszi növényzet eleven friss zöldjéből s jól fest, a mint az iszapban lábolva, sokszor hasig vízben járva, meglehetős egyenes testtartással kutat eledel után, közbe-közbe bókolgat – fejét előre rántogatva – azután félig egy lábra állva, a másikat kissé megemelve, hirtelen figyel, de már a következő pillanatban előrekapja csőrét, hogy valami bogarat, kukaczot elcsipjen. Ügyesen repül s különösen szép, mikor párosodáskor mintegy a levegőben függve trillázó szerelmi fütyülését dlidl-dlidl-dlidl-dlidl vagy dlüdlüdldlüdlüd, dlidlidl hallatja, melyet a dinnyési halászfül úgy ért, mintha magát dicsérné párja előtt mondván: «nyalka, nyalka, nyalka, nyalka». Hivogatóul nyujtottan ejtett tyüüa vagy tyiű hangot mond, ellenben félelmét dik, dik, dük, dik vagy djik, djik, tyik djiik szótagok szaporázásával fejezi ki. Meglehetős vad, vigyázó, bár rokonai talán még inkább azok, mikor azonban úgy április közepén otthona táját háborgatjuk, siránkozva közelít hozzánk s folyton panaszkodva röpköd fejünk fölött. Különösen ha fiókái vannak már, nemcsak kisér, de le is száll előttünk s bókolgatva, futkosva még a földön is ismételgeti bánatos, szemrehányó hangjait. A puskalövésre elvágódik, kis vártatra csak ismét visszakerül s könyörög: ne bántsuk drága családi kincsét. Fészkét kis mélyedésekbe vagy zsombékra rakott fűszálakból silányan építi. Norvégiában fűzbokrok alján fűszálakból és nyirfalevelekből készült fészket is találtam s gyakran megfigyeltem, hogy az anyamadár, otthonát féltve, a nyirfák csúcsára, sőt a táviródrótra szállva rimánkodott, s mint valami barázdabillegető illegve-billegve kereste az egyensúlyt. Fészekalja négy körtealakú, agyagsárgás alapon szürkésen s főleg olajbarnásan pontozott, szabálytalan kisebb-nagyobb foltokkal tarkított tojásból áll.
Tojásmérték: H. 39–45; Sz. 28,5–31,3. mm.
A tojó két hét alatt költi ki fiókáit, melyek alakoskodva bujkálnak a füvesben s nehezen lelhetők meg. Augusztus elején kezdenek nyugtalankodni s a fiatalok legelőbb, később az öregek is vándorútra kelnek; szeptemberben java részök itt hagy, októberben csak egyesek mutatkoznak még.
A czankók tápláléka általában vizirovarokból, kukaczokból, szöcskékből, bogarakból, legyekből, szunyogokból s más kisebb állatkákból áll, mihez egy-egy gyenge növényhajtást is csipkednek s az emésztés gyorsítására kavicsokat nyelnek. Kivétel nélkül mind nagy étkü hasznos madarak. Így ha nem is feltünő, de a kártékony és fölösleges, kellemetlen rovarok, bogarak számának apasztásával mindenesetre bizonyos korlátozó és szükséges munkát végeznek a természetben, mely kétségtelenül legelőinknek, kaszálóinknak nem esik kárára. Pecsenyéjök nem sokat ér, azért bizvást megóvhatja őket – mint teszi is – az igazi vadász, legföljebb mellesleg puskáz reájuk. Tojásaik – különösen a most leírt fajt értve – bibicztojásokként szintén nagy számban szoktak piaczra kerülni, mert nemcsak hogy a bibiczczel egy időben, de igen hasonló helyeken rakja azokat. Nem ártana tehát, ha ez a rablás, mely merőben törvényellenes, nagyobb fegyelemben részesülne s meggátoltatnék.
