Műfordítási elméletek
Műfordítási elméletek
Irodalmunk ez időszakában már a műfordítás elméletével is kezdtek foglalkozni, a régebbi fordítások pongyolaságával szemben szabályokat iparkodván megállapítani, melyeket a műfordítónak figyelembe kell vennie. Szóba hozták többen, hogy »a fordításban ne szegje az ember született nyelvének nyakát«, Bacsányi pedig a Magyar Muzeumban egész értekezést tett közzé (Gatterer nyomán) A Fordításról. Német esztetikusok nézete után indúlva, a lehető legszigorúbb hűség álláspontjára helyezkedik, megkivánva, hogy a fordítónak »mindent lehetőleg vissza kell adnia«; az alaki hűséget illetőleg is kimondja, hogy »ha csak lehet, fordítsunk ugyanazon renddel«. Ez értekezés egész irodalmi vitát indított, melyben pl. Kreskay Imre kikelt a latin méreteknek a magyarban való alkalmazása ellen, Rájnis védte a »szabad« fordításokat, s Péczely József is azt vitatta, hogy lehet az eredetit »rövidíteni, bővíteni, tetszés szerint módosítani«. Péczeli követői e szabadsággal annyira visszaéltek, hogy e miatt a »szoros fordítás« pártja mindinkább növekedett, s ehhez csatlakozott a jeles Földi is. Kazinczy még szigorúbban megkivánta az anyagi és alaki hűséget, mint Bacsányi: »Nem elég – szólt – hogy az originálból semmi el ne veszszen… az a mesterség, hogy úgy, nem hogy azt!« Kazinczy fordítói munkásságát és módszerét élesen elítélte Döbrentei, a ki helytelennek hirdette, »a görögöt görögösen, a deákot deákosan, a németet németesen beszéltetni«, és igen bölcsen formulázta a maga módszerét: hogy t. i. Shaksperet fordítva mindig azt kérdezte magától, vajjon Shakspere, ha magyarúl írt volna, hogy mondta volna ezt vagy amazt? A műfordítás elmélete sokat foglalkoztatta irodalmi köreinket a negyvenes években is. 1843-ban ugyanis Toldy Ferenc írt róla hosszabb értekezést, mely némi téves osztályozás mellett igen sok helyes szempontot is hangoztatott. Rámutatott pl. arra, hogy a műfordításokat nem filologusoknak csináljuk, hanem azoknak, kik az eredetihez hozzá nem férhetnek, s ezért nem tartotta szükségesnek, hogy e »szabad művészi munkásságnál« okvetlenül megtartsuk az eredeti versalakját. Helyesen óvott a német példa föltétlen utánzásától, azt hangoztatva, hogy mi e részben »a nemzeties franciákhoz« állunk közelebb. A műfordító, szólt, ne annyira a tudós bírálók tetszétét keresse, mint inkább arra törekedjék, hogy a nemzet olvassa és így hathasson is a nemzetre. Toldy ezt értekezés kapcsán felhívta a Kisfaludy-társaság tagjait, szóljanak hozzá a tárgyhoz, a mit többen meg is tettek, még pedig jobbára Toldy szellemében nyilatkozva. 1859-ben Szász Károly akadémiai székfoglalójában fejtegette a műfordítás elveit, az kívánva, hogy »a fordítás adja az eredetinek anyagát, eszméit, egészen azon értelemben, azon rendben, ugyanannyi s ugyanoly lejtésű szótagokban, azon és annyi rímmel, a megfelelő nyelvi, nemzeti és írói sajátságokkal s ugyanazon alaphangulattal«. Maga is megengedi azonban, hogy ezzel tán »eszményi magasságú követeléseket szab és hogy a kivitelben lehet egy és más követelményt kevésbbé szigorúan venni«. A hosszú harcot végre Arany János döntötte el, a ki nem kivánta feltétlenül az alaki hűséget, mely – így szólt – »irodalmunkban mintegy az örök igazság tekintélyéig emelkedett. Mi azt hiszszük, hogy bizonyos körülmények közt a fordító eldobhatja az eredeti mértékét, hol a költő szellemét inkább kifejezheti oly idomban, mely nemzeti nyelvén amazzal analog s mint megszokott nemzeti idom jobban behizelgi magát.«
