Nyelvtudományi gyűjtemények, szótárak és folyóiratok
Nyelvtudományi gyűjtemények, szótárak és folyóiratok
Hozzáférhetőkké tette a nyelvnek régi emlékeit, folytatván a Döbrentei által kezdett Nyelvemléktár kiadását, melynek eddig tizennégy kötetes sorozata jelent meg s magában foglalja kódex-irodalmunk legnagyobb részét. Megindította a Nyelvtörténeti Szótár munkálatait, mely első ízben eredménytelen maradt ugyan, de másodízben teljes gyűjteménybe foglalta össze nyelvünk legrégibb anyagát. Mátyás Flórián félben hagyott művét Szarvas Gábor és Simonyi Zsigmond vették át és fejezték be; Döbrentei Gábor hagyatékát Volf György folytatta. Az akadémia bízta meg Czuczor Gergelyt és Fogarasi Jánost Nagy Szótára szerkesztésével, mely 1862–75 között harminc évi munka eredményét dolgozta fel. A művet Czuczor halála után maga Fogarasi folytatta s megtágította eredeti tervezetét, mely szerint értelemmagyarázó szótárul lett volna szerkesztendő. Igy tehát etimologiával is foglalkozott és szófejtéseit s hasonlításait a rokon és hatást gyakorolt nyelvek bevonásával végezte. Bármilyen nagy s használható anyagot adott is, az új iskola tanításaitól nem tanulva s módszerét elvetve, hasonlításai nem hoztak hasznot tudományunknak. Érdeme azonban maradandó, mert összefoglalta s földolgozta nyelvünknek saját korabeli anyagát. Merész és gyakran téves etimologizálását követő gúny abba az elismerésbe fog beleveszni, melyet majdan az új, a magyar nyelv Teljes szótára készítői biztosítanak neki. Mert az új nagy szótárnak többször sürgetett és régen követelt kiadása már is a küszöbön áll. A közel jövőben szintén Akadémiánk gondosságából, már meg fog jelenni ama munkálatok alapján, melyek a Nagy Szótár kiadásához már megkezdettek s folyamatban vannak. Akadémiánk a régi s részben hiányos, részben elavúlt Tájszótár helyébe is gondoskodott egy újabbról, mely dr. Szinnyei József által írva és gyűjtve, befejezéséhez közeledik. Ezzel a dialektusok fontosságát és művelését ismeri el, melyet szintén gondja alá vett. Ő alapította meg s adta ki tudományos folyóiratait, a Magyar Nyelvészetet, mely utóbb Nyelvtudományi Közlemények címen folytattatott s a Magyar Nyelvőrt, melynek negyedszázados folyama alatt a nyelv helyes használata és tisztasága s a népies nyelv ismertetése körül nagy érdemei vannak. Ezek a momentuózus munkálatok, mint az akadémia tevékenységének álló pontjai s nyelvészetünk kerete, hosszú és nagy munkálkodást foglalnak magukban, melyek a nyelv egész körére kiterjedve, úgy a sajátképi magyar nyelvtudományt, mint kivált az általánosabb altáji nyelvészetet, fejlődésének magas fokán mutatják.
A nyelvészetnek e folyamatos fejlődése gyakorlati jelentőséggel is bírt s fölötte gyümölcsözővé vált nyelvünk és irodalmunk tekintetében, szélesebb körről szólva: nemzeti mívelődésünk kibontakozásában. E megjelölés a maga tágasabb értelmével jobban talál, mert nyelvünk új alakulása nemcsak az irodalomban, hanem közkeletében is veszedelmes tünetet mutatott. A nemzeti nyelv törvényeinek és szellemének pontos ismeretére volt szükségünk, hogy komolyan és súlylyal lehessen beleszólani ama könnyelműen és könnyen alkotó nyelvcsinálásba, melyet e kor neologiája mutatott.
A nemzeti életnek gyorsabban haladó, utóbb rohamosan fejlődő átváltozása nem hagyta érintetlenül nyelvünket sem, a mint megtámadta irodalmunk hagyományait és erkölcsi életünk patriarkhális fogalmait. Az új viszonyok és alakulások szükségessé tették a nyelv terjesztését, még pedig úgy szókincse, mint frazeológiája tekintetében. A mívelődés s a haladó technikai és humánus tudományok új fogalmainak megjelölésére épp úgy gondoskodni kellett új szavakról és kifejezésekről, mint a hogyan alkalmazkodni kellett új szavakról és kifejezésekről, mint a hogyan alkalmazkodni kellett az új érintkezések, társalgás, életmód követelményeihez. Társadalmi érintkezésünkben, akár élőszóval, akár írásban történt, rövidebb, gondosabb és finomabb beszédre kellett törekednünk, tehát nyelvünket hajlékonyabbá, árnyaltabbá és választékosabbá kellett tennünk s meg kellett jelölnünk az új fogalmak özönét, melyet az anyagi és szellemi téren nyert hathatósabb kultúra vetett fölszínre. E kettős szükség mind sürgetőbben követelte a nyelv gyakorlati művelését s addig is maga tágított, újított, fejlesztett, alkotott, különösen a köznapi életben s a rohamosan gyarapodó újságírásban. E kényszerűség elől ki nem térve, ki nem térhetve, részint idegen szavakkal, részint gyártott szólamokkal sokasodott meg nyelvünk. A barbarizmusok tömege lepte meg beszédünket és írásunkat s elősegítette a német, latin s más nyelvek izmusainak hódítását. A siető élet sem hagyománynyal, sem törvénynyel nem gondolt, frázisokat és szavakat gyárilag képzett s vetett közhasználatba. Helytelen képzések mellett lehetetlen elvonásokat, nehézkes összetételek mellett idegen vonzatokat, félreértett tájszavak mellett idegen szavakat, rosszul használt szólások mellett hamis szólamokat honosítottak meg nyelvünkben. Valóságosan bábeli zavar ütötte föl fejét, úgy hogy az ötvenes és hatvanas évek irodalmi nyelvét szinte távolabb állónak látjuk, mint a reformok korabelit.
