Herman Ottó
Herman Ottó
Azok között, a kik a magyar tudományosságot nem csak eredeti kutatásokkal és tudós közleményekkel, hanem tágabb körök hasznára szánt, nagyobb szabású és jelentékeny hatású népszerű művekkel is gyarapították, legelső sorban Herman Ottót (sz. 1835) illeti meg az elismerés, a ki már derék munkásság után huszonhét évvel ezelőtt, mind java korabeli 38 éves edzett férfiú, a bérces kis hazából s kincses Kolozsvár falai közül külföldre igyekezve, majdnem oly hirtelenséggel bukkant elő, legalább nekünk budapestieknek, mint valamikor a nagy magyar poéta. A természetnek s különösen az állatvilágnak avatott ismerője, élesszemű megfigyelője s nagy tehetségű kutatója volt már akkor is, de addig, bár számos és becses, mégis mint kiválóan tudósoknak szánt faunisztikai értekezések szerzője nem vonta még magára a közfigyelmet. Nagybecsű és nagyhatású, mert közkedveltségű műveit e huszonhét év óta írta meg. Életének egyik legnevezetesebb fordulópontja az volt, midőn a természettudományi társulat 1873 tavaszán Magyarország pók-faunájának összegyűjtésével és leirásával bízta meg s ezzel külföldi útjától eltérítette. E megbizásnak Herman hat év alatt három kötetes nagy munkával felelt meg (1876–79), melynek már első kötetével a legnagyobb elismerést vívta ki, mert a pókok életviszonyaira és életmódjára vonatkozó eredeti megfigyeléseinek egész halmazát gyűjtötte benne össze, oly vonzó és érdekes modorban, oly tiszta és szép nyelven előadva, hogy munkájával mindenkit, tudóst és laikust egyaránt meglepett.
Azóta egymást követték könyvei és számos ismeretterjesztő és vitató rövidebb közleményei, valamint remek rajzai és előadásai az állatok világából. Egytől-egyig a bámulatos hűségű megfigyelés, az éles itélet, a mélyen járó tudás s ezek mellett a tipusos magyar észjárás, a forró nemzeti érzés és lelkesedés egyesűlt hatásának szülöttei. Egyik sem kitaposott csapáson jár, hanem úttörő valamennyi. Sőt még módszerei sem hódolnak mindenben az ismeretes mintáknak, hanem esetről-esetre maga alkotta meg, a mint a tárgy s a körülmények megengedték és megkivánták. Ebben a tekintetben egyik jellemző sajátsága könyveinek, újabb munkálkodása termékeinek, hogy bennök a tudományos kutatások eredménye összevegyűl a népszerű előadással, tárgyalásába az új adatok egészen beleolvadnak, úgy, hogy a ma kiderített új sajátság vagy jellemvonás a holnap formulázott magyarázatok láncába már egészen beleforrott. Munkái: A nagy út. (A madárvilág tavaszi mozgalma alkalmából. 1879.) Előhangja annak a munkálkodásnak, melylyel a madárvonulás tüzetes megfigyelését az országban szervezte s melynek eredményeit a Budapesten tartott ornithologiai kongresszuson 1891-ben bemutatta. Ekkor jelent meg tőle: Petényi J. S., a magyar tudományos madártan megalapítója (1891), melyben e sok év előtt elhúnyt szaktársának, a nagyérdemű magyar tudósnak szerzett szép emléket. Ide sorakozik: Az északi madárhegyek tájáról (1893) című műve, mely a madarak vonulása és biologiájának megfigyelése, általában az északi állatvilág tanulmányozása érdekében Svéd- és Norvégországba tett útja alkalmából keletkezett s a természetrajzi viszonyokon kivül az ottani népéletnek is érdekes rajzát adja, valamint Hell és Sajnovics vállalkozását is tüzetesen ismerteti.
Herman Ottó valamennyi eddigi művei között A magyar halászat könyvében (1887) közelítette meg leginkább a saját ideálját. E könyve valóságos természetrajza és fejlődéstörténete a magyar halászatnak és halászéletnek az őskortól fogva a jelenig, halaitól, szerszámaitól és módszereitől fogva vizeinek természetéig és életének aprólékos nyilvánulásáig.
E mellett gyönyörű rajzokban ismerteti az ország legkülönbözőbb részeiben élő és működő, legkülönbözőbb természetű halászokat, életüket s foglalkozásukat. A munka második kötete a halak természetrajzát s a magyarországi halfajokat tárgyalja. A két kötetben nem kevesebb, mint háromszáz ábra foglaltatik és húsznál több képes tábla van hozzá mellékelve, legnagyobbrészt Herman saját rajzai vagy vázlatai után készítve; levén e tudósunk a rajzolásnak is ugyanolyan vagy legalább majdnem olyan mestere, mint az irás művészetének. Herman Ottó ebben a művében juttatta leghatározottabban kifejezésre azt, a mire már Petényi oly öntudatosan törekedett és a mit Greguss oly buzgón sürgetett és követelt: bevitte a népies elemet a tudományba s aratott vele mind a két részen fényes diadalt. Ennek a művének utóhangja s némileg kiegészítő része az a kis könyv: A halgazdaság rövid foglalatja (1888), melyben a tenyésztésre nézve ad gyakorlati útmutatásokat. – Jelenleg s már évek óta régi kedvelt tárgyával, Magyarország madárvilágával foglalkozik. Hogy ennek is ura és mestere, megmutatta már az ornithologiai kongresszuson és azóta is. Szervezte és állandósította az ornithologiai központi állomást, a hova az országban szétszórt megfigyelőktől minden szál összefut és a hol minden adatot összegyűjtenek és följegyeznek s értéke szerint és a maga helyén felhasználnak. Tudnunk kell ugyanis, hogy Herman Ottó mint buzdító, lelkesítő és szervező is egyetlen a maga nemében: az ország különböző vidékein számos prozelitát – mind megannyi buzgó megfigyelőt és munkást – szerzett, a kikből már eddig is egész iskolát teremtett s tanítványokat nevelt maga körül.
