Szent László
Szent László
SZENT LÁSZLÓ MEGSZABADÍTJA AZ ELRABLOTT MAGYAR LEÁNYT.
(A Thuróczi-krónika 1488-ki augsburgi kiadásának címképe.)
Szent László.
(A veleméri templom festményén.)
E romantikus világban lép a szereplők közé a magyar epika legmagasztosabb alakja, Szent László. Benne a középkori lovag eszménye testesűlt meg: ő volt nálunk Krisztus anyaszentegyházának legerősebb oszlopa és a pogányok legnagyobb félelme; testileg óriás, erőre legyőzhetlen, népe jólétének éber őre, az elnyomottak fölemelője, az árvák édes atyja, méltó haragjában engesztelhetlen, de a legyőzöttekkel szemben mindig szelid és irgalmas ellenfél; végül – a mit nyugoton a lovagi méltóság rovására kezdtek már túlságba vinni – megvolt benne a nők iránti komoly tisztelet és szolgálatkészség. Nagyságának híre bejárta csakhamar az idegen országokat is, mi a hagyomány szerint abban nyerte kifejezését, hogy a keresztyén nyugot kevéssel halála előtt fölkérte egy keresztes hadjárat vezetésére. Egyházi részről később szentté avatták, életéről legendát írtak, a nevének szentelt ünnepen ékes himnuszokat énekeltek és dicsőséget prédikálták, a templomok elmaradhatlan dísze pedig az egyik kalandját ábrázoló falkép lett. A bécsi egyetem magyar burzája és Erdély, melyet tulajdonkép az ő híres csatabárdja szerzett meg a magyar koronának, védszentjévé választotta; Várad piacán lovas szobra állt, Nyitra vármegye címerébe festette, s a magyar aranypénz egyik lapját Nagy Lajostól Rudolfig állandóan az ő képe diszítette. Könnyű elképzelni, hogy az ilyen dicső alakkal szemben az aranyszájú monda sem maradt hallgatag. Csakhogy a mi régi költészetünkre mért sors nála sem tett kivételt. Megkapta a hivatalos legendaírót, ki ép oly egyoldalúan járt el, mint elődei, s kapott egy krónikást, a ki mindig hivatása ellen vétett, ha a ragyogó mondai elemhez mert nyúlni akkor, midőn a céhbeliek talán csak a fakó annalesen pepecseltek volna.
Az így magára maradt hagyománytól nem sokat követelhetünk, de azért hét-nyolc százados gazdagságnak élnek ma is még emlékei. A hős által meghódított és védett keleti részek népmondái szerint a tordai hegy azért repedt meg, hogy utat nyisson a menekülő királynak; a »Szent-László-pénzek« pedig úgy támadtak, hogy az üldözött ellenség által szórt ezüstöt kővé változtatta. A nyugoti szélen Deák Balázst tartotta fenn emlékét azzal, hogy a veszélyben forgó király kocsijába ujját dugta az elveszett kerékszeg helyett. Van egy országszerte ismert játék rigmusunk is, mely az anyja után lengyelnek nevezett jó király katonáit cselekvényes formában szerepelteti s mint ilyen egy régi népjáték vagy játékszíni termék agyontorzúlt elemeit őrizte meg. Fölötte érdekes még a »Szent László füve«, mely a Csaba-írének régi változata, és az a másik monda, mely szerint László holta után ép úgy segítségére járt a székelyeknek, mint a hún halottak; mert a hőst az Árpádkori királymondák oly erős fényű gócpontjának tűntetik fel, mely a naiv költészet szabadalmával minden más dicsőséget elhomályosít s ha csak lehet, a magáéhoz olvaszt.
