Telegdi Miklós
Telegdi Miklós
A katholikus szentbeszéd is egy nyomon jár a protestáns prédikációval, mint azt TELEGDI MIKLÓS pécsi püspök művei bizonyítják, a ki először vette föl a küzdelmet az új hit bajnokaival a szószéken, de a ki mindjárt utol is éri versenytársait, sőt beszédeinek világosságával, stílusának tömörségével le is győzi nemcsak ellenfelét, Bornemisza Pétert, hanem a XVI. század összes prédikátorait, úgy hogy benne kell látnunk a korszak legkiválóbb szónokát, Pázmánynak méltó úttörőjét. Az ő prédikációi is az evangéliomot fejtegetik; tulajdonképen nem egyebek, mint a Bornemisza beszédeinek ellenmásai.
Három év alatt három nagy kötetet adott ki Bornemiszával körülbelül egy időben 1577–80-ig.
E prédikációk, mint szentírás-magyarázat, éppen nem különböznek a középkori skolasztikusok vagy az ókori talmudisták fejtegetéseitől. Magasztos dolgok és kicsinyességek, bámulatos elmeél és bosszantó szőrszálhasogatás, tudományos szófejtés és gyermekes szójáték, nemes érzések és durva szidalmak, a stílusnak szónoki ereje és alacsony kofálkodás csak úgy összevegyűlnek műveikben, mint skolasztikus és talmudista elődjeikében. A legtudósabb köztük Melius, de egyúttal a legindulatosabb is. Mikor legjavában hirdeti az igét, mikor a legfenségesebb hitelvet magyarázza, egyszerre csak szitkozódásba tör ki vagy a katholikusok vagy az unitáriusok ellen. A prédikálás magasztos kötelességéről beszél egy helyt, de hirtelen szidalomra fordúl ajka mondván: »Hát ti bondo, here papoc, baratoc, borcziszarok, nema ebec mit heuertek az kalastromban.« (Melius. Postilla. 3-dik prédikáció.) A veszekedéshez Bornemisza és Telegdi is értenek, míg Beythe mindnyájoknál szelidebb; bőbeszédben, a szók, a kifejezések halmozásában alig enged egyik is a másiknak. A nyers népiességen kivül éppen ez áradozó bőbeszédűség a legjellemzőbb vonásuk, a mibe a még különben töredékes, átmenet nélkül ugrándozó stílusú Melius is gyakran beleesik, a mint azt minden egyes prédikációjuk váltig bizonyítja.
