Molnár A. zsoltárai
Molnár A. zsoltárai
Altorfban, anyagi gondoktól aránylag szabadon, készíté el legnemesebb művét, zsoltárfordítását. Magyarországon nagy hiányt tapasztalt alkalmas protestáns egyházi énekekben. A sok száraz, dogmatikus énekek közt kevés költői ihletből fakadt darab találkozott, de azok sem voltak kiválogatva, összegyűjtve s jó részükön kelleténél jobban érzett a felekezeti célzat; általában pedig a verselés kezdetleges, a dallam egyhangú s az éneklés módja meglehetős gyarló volt. Molnár 1601-ben a frankfurti francia templomban elragadtatással hallgatta szent Dávidnak francia versekbe szedett és változatos, művészi dallamokra alkalmazott örökszép zsoltárait, a következő évben pedig a heidelbergi egyetemen ő is megtanúlta a zsoltárok ilyen éneklését német szöveggel. Mit sem óhajtott ekkor melegebben, mint hogy magyar felekezetét megajándékozza e tartalmilag és formailag egyaránt becses gyűjteménynyel, mely Kálvin tekintélye alatt Európaszerte akkor jött divatba. Marot Kelemen francia költő (1495–1544) kezdte a XVI. század elején szent Dávid magasztos költészetét versekbe foglalni, de csak egy harmadrészszel készűlt el; munkáját később Beza Tivadar (1519–1605) a híres lausannei és genfi reformátor, Kálvin társa, folytatta és fejezte be a század közepén, s midőn 1565-ben a nagyhírű zeneszerzőnek Goudimel Kolozsnak dallamaival együtt megjelent a gyűjtemény, annyira megtetszett, hogy a francia kálvinisták zsoltárkönyvökül fogadták; hét év múlva (1572) már németül is kiadta Melissius, 1673-ban pedig másik, jobb fordításban Lobwasser Ambrus. Lefordították azonkivül még Molnár idejéig olasz, spanyol, holland, angol, lengyel, cseh és latin nyelvre is. Molnár a Lobwasser-féle fordítást vette alapul az 1594-iki kiadás szerint, de a versalakok kedvéért a francia szöveg is előtte volt. Első néhány kisérletében az ismerősök lelkes javallása szerint a magyar szöveg igen jól hangzott a francia melódiákra. Ez énekek néhány évig zsongottak lelkében, szomorúságait is velök enyhítette, s midőn 1606-ban teljes lefordításukhoz fogott, hihetetlen gyorsasággal az első száz zsoltárt márc. 9-től máj. 24-ig, a többi ötvenet pedig szept. 1-től kezdve 23 nap alatt befejezte, s a könyv, kótákkal, a jövő 1607. évi aug. végén IV. Frigyes rajna-pfalzi választófejedelemnek és Móric hesseni tartománygrófnak ajánlva Sz. Dávid királynak és prófétának százötven Zsoltára címmel Herbornban elhagyta Corvinus (Rabe) sajtóját.
A zsoltárfordítás Molnárnak mint írónak és nyelvművésznek legnagyobb dicsősége. Tartalmilag megtermékenyíté vele protestáns vallási költészetünket, a verstechnikánk fejlődésének is hatalmas lendületet adott. A kálvinizmus szelleme erős rokonságban volt a zsoltárok szellemével, maga Kálvin a Szent Dávid zsoltárait nyilvánította a legjobb templomi énekeknek; a zsoltárokból nálunk is már többen fordítottak prózában és versben s írtak zsoltárszerű költeményeket: a magyar kálvinistaság e vágyódását a zsoltárok magasztos költészete iránt kielégíté a Molnár gyűjteménye. S ő a korhoz képest meglepő szépen fordított; fordítása nem hideg, értelem szerinti visszaadása az eredetinek, hanem az érzés beszéde, melyet vallásos ihlet, benső, mély hit sugallott; szintúgy érzik rajta az a mohó lelkesedés, melylyel a fordítás munkáját végezte, egyszersmind az akkori nyelv teljes birásáról tanúskodik, s bár egyenetlen, de többnyire költői lendületű. Legmerészebb vállalat volt e fordítás technikai tekinteben, műköltészetünk verselésének akkori állapota szerint visszaadni magyarul azt a sokféle, csinos és mesterséges alkatú versformát, melybe a fejlettebb francia ízlés a zsoltárokat szedte; Molnár ismerte e feladat merészségét, s éppen azért is fordítá a zsoltárokat, hogy gazdagítsa költői technikánkat, szépítse a templomi éneklést, nemesítse versszerzőink és éneklőink ízlését. A magyar olvasókhoz intézett bevezetésben felhozza, hogy a régibb magyar énekek nagyrészt igen paraszt versekbe vannak foglalva, holott a Szentléleknek is kedves a versek szép egyező volta. »Az régi magyar énekekben pedig avagy semmi egyenlő terminatiók (= rímek) nem voltak, avagy tíz vers is egymásután mind egy igében ment ki, a honnan a históriás énekekben számtalan az sok vala vala vala. Kin az idegen nemzetek az kik ezt látják, nem győznek eleget rajta nevetni… az francia rhythmusok pedig sokkal külömb formában foglaltatnak öszve, és a verseknek sokféle nemei vannak … Öszveséggel a zsoltárok százharminc különböző nótákra vadnak, és majd megannyi a versek nemei. Annakokáért meggondolhatja minden, minemő nagy munkával kellett énnekem ez hosszú magyar igéket az franciai apró igékből álló versekre formálnom, holott egy syllabával sem tehettem többet hozzá, sem az sensustul nem kellett eltávoznom. Mert nagyobb gondom volt a fundamentombéli igaz értelemnek fordítására, hogy nem az verseknek ékesgetésére.« Szó sincs róla, hogy a francia verselés csínját és könnyűségét megközelítette volna, a szövevényesebb formákban sokszor a ritmust is elveszti, de az ő eredetijének, Lobwassernek nehézkes verselését többnyire felülmúlja, s Balassit kivéve, a mi költőinkét is. Némely szép versformát nála találunk először dallamosan kialakítva, melyek későbbi költőinknél kedvelt ritmusokul szerepelnek. A francia zsoltárok s a német szöveg trochaeusi, de kivált jambusi lejtését nem lehetett ugyan megtartania, de a trochaeusi lejtést sokszor öntudatlanul is megközelíti. (Mint a szép híves patakra.) A magyar félnek kedvesebb ritmusokat azonban nagy könnyűséggel írja, dikciója ezekben meglepő szabad és lendületes, nyelve oly hathatós, mintha nem is másodkézből fordított volna. Lobwasser szövegéhez képest sok árnyalat elmosódik nála, verseiben van elég henye verspótló szó és kifejezés, de ugyanannyiszor a Lobwasser lapos és prózai kifejezései helyett ő él tömöttebb, költőibb szólammal. Az egyszerű, erős, folyékony nyelv az oka, hogy e fordítást nagyon csekély módosításokkal énekli ma is a magyar református nép; e nyelv legfölebb régies, de még nem avúlt, közel áll a nép beszédjéhez, s rajta van a régiség tisztes rozsdája.
Zsoltárait a ref. egyházak csakhamar bevették, bár a kótákkal eleintén sok baj volt. Azonban a nép is megszokta a dallamosabb kath. énekeknél kissé nehezebb éneklésű, de szép és változatos melódiákat. A zsoltárkönyv az énektanítás javúltával (melyet részben elő is mozdított) (1608. és 1612. a biblia függelékéül), hanem halála után is 1701-ig majdnem harminc kiadást ért, s kivált a század közepétől kezdve egymást érték a kiadások, melyeknek száma jelenleg jóval túljár a százon. Ez a legelterjedtebb magyar könyv. A zsoltárok a protestáns egyházi költészetre is hatottak; a »dicséretek« leginkább a zsoltárénekek dallamára és versalakjához vannak szabva.
Sz. Molnár A. »Sz. Dávid zsoltárai«-nak első lapja. (1688-iki kiad.)
A zsoltárokkal egy évben bocsátotta közre Kis katekizmusát is, melyet a heidelbergi öreg Katekizmusból állított össze, kérdésekbe és feleletekbe foglalva a református hitvallás főtételeit, főleg iskolai használatra s a nép egyházi tanításainak eszközéül.
