Bethlen: Noe galambja
Bethlen: Noe galambja
Érdemei elismeréseül 1691-ben megválasztották Bethlent főkancellárnak. Elhihetjük neki, hogy e hivatalában a guberniumnak »merő kovácsfogója, pőröly és reszelő műszere« volt. Hanem összeütközések elvi és személyes okokból most is háborgatták nyugalmát, ép úgy, mint Apafi idejében. S e személyes súrlódások végzetessé váltak reá nézve, midőn 1704-ben kibocsátotta az Olajágat viselő Noe galambja című iratát. Hallotta ugyanis, hogy Anglia és Hollandia közvetítőkül lépnek fel a II. Rákóczi Ferenccel megindított béketárgyalásokon. Már pedig Bethlen Miklós el nem maradhatott onnan, hol Erdély sorsáról nemzeti alkudozások folytak. Érezte, hogy merész dolgot mível; Fridericus Gotefridus Veronensis nevét írta emlékirata alá s titkosan küldötte el azt a külföldi követeknek. Szándéka a lehető legjobb volt. Meg akarta menteni az erdélyi fejedelemség önállóságát. Biztosítani kivánta számára a császár s a szultán oltalmát és a protestantizmus uralkodó helyzetét is. Szóval újra diplomaciai munkássághoz fogott, mikor mégis tanácsosabb lett volna a dolgok fejlődését bevárni. Csakhogy most a dühös Rabutin parancsolt az országban. A tábornok nem tréfált ily dolgokban, árulást látott az emlékirat elküldése módjában s egész tartalmában és kegyetlenül megtorolta a szükségtelenül diplomatizáló erdélyi főúrnak stílgyakorlatát. Hiában vitatta a kancellár, hogy az ő Noe galambja csakugyan galamb s nem holló, még örülnie kellett, hogy majdnem haláláig tartó szigorú rabsággal válthatta meg életét. Élete végén nem kivánkozott vissza hazájába s Bécsben halt meg 1716. okt. 17-én. (Utolsó éveire nézve l. Szathmáry Károly közleményét: Történelmi Tár 1891. 1. l.)
Gróf Bethlen Miklós névaláírása.
