A POGÁNY MAGYAROK ÍRÁSA.
A POGÁNY MAGYAROK ÍRÁSA.
A POGÁNYKORI műveltség kérdésével szorosan egybefügg az ősi betűvetés emlékeinek nyomozása. A finnugor nyelvág népeivel rokonságban álló népek közül a középázsiai törökségnek vannak legrégibb írásos emlékei. Ezek az írásos emlékek a Krisztus születése utáni VII. századból valók. Hogy mennyiben adta át a középázsiai törökség a maga írástudományát a magyar népnek, vagy kik és hogyan közvetítették ezt az átadást, erre nézve nincs biztos adatunk. Csak azt tudjuk, hogy a magyar rovásírás jegyeinek egy része rokonságot, sőt egyezést mutat a középázsiai török feliratok betűivel.
A székelyek évszázadokon keresztül a maguk ősi magyar rovásírását használták. A rovó bal kezébe fogta a puha fát, jobbjába kést szorított és jobbról balra menve bevágta betűit a fába. Betűkkel telerótt pálca egy sem maradt ránk.
A megmaradt szövegemlékek Marsigli Alajos XVII. századi olasz tudós másolatával, a Bolognai naptárral, kezdődnek. Gróf Marsigli Alajos mint hadimérnök német császári szolgálatban állott, buzgón gyüjtötte a régiségeket s 1690 táján lemásolt egy fára rovott középkori székely kalendáriumot. Ez a székelybetűs másolat ma is megvan a bolognai egyetemi könyvtárban őrzött Marsigli-iratok között. Elég terjedelmes rovásírásos emlék, de nyelvi és irodalmi szempontból épen olyan jelentéktelen, mint az utána következő többi székelybetűs maradvány. – Az 1501-ben készült Csikszentmiklósi felirat arról tájékoztat, hogy a csikszentmiklósi katolikus templomot milyen nevű mesteremberek építették. A rövid szövegnek ma már csak két XVIII. századi másolata ismeretes, mivel az eredeti felirat a templom helyreállítása alkalmával a XVIII. században tönkrement. – Az 1515. évi Konstantinápolyi felirat Dernschwam János kéziratos naplójában maradt fenn. A német naplóíró feljegyezte 1553–1555. évi törökországi utazásának élményeit s feliratmásolatai között előfordul egy magyar szövegű rovásírásos felirat, melyet egy konstantinápolyi szállás faláról másolt le. II. Ulászló király idejében magyar követek tanyáztak a szálláson s az egyik unatkozó magyar úr néhány sort vetett a falra, hogy az utánuk odamenő magyarok is lássák, kik időztek a szálláson és mi járatban voltak. – Nevezetesebb az eddig említett szövegeknél Telegdi János erdélyi tudós 1598. évi székely írástudománya: a kéziratos Rudimenta. Telegdi János szerint a scytha ábécé – azaz az ősi magyar írás – érdemes arra, hogy mindenütt megismerjék. Az ősi magyar betűk számra nézve minden más nép írásjegyeit felülmúlják, szépség tekintetében sem állnak más betük mögött, végül előnyük, hogy a magyar hangokat minden más betűsornál tökéletesebben fejezik ki. Ezért méltó a magyar nemzeti írástudomány arra, hogy buzgó emberek megőrizzék a feledéstől. Ennek a Telegdi-féle székely betűs ábécének számos másolata forgott közkézen. – A többi székelybetűs maradvány közül említhetők még Szamosközy István rovásírásos emlékei a XVI. század végéről, az Enlakai unitárius templom felirata 1668-ból és Kájoni János feljegyzései 1673-ból. – Mindezek nem tekinthetők irodalmi emlékeknek, sőt még nyelvi emlékeknek is nagyon csekély értékűek.
A székelyek ősi írásáról elsőizben Kézai Simon emlékezett meg a XIII. században. – A XIV. századi Bécsi Képes Krónika szintén megemlítette a székely írást. – Világosabban szólt az ősi betűrovásról Turóczi János a XV. században. Turóczi János szerint a székelyek nem felejtették el a scythiai betűket, hanem azokat még az ő idejében is fából készült pálcákra metszették. – A XVI. században Benczédi Székely István feljegyezte, hogy az erdélyi székelyek írása különbözik a többi magyar ember írásától, mivel a székelyek saját hún betűiket használják. – Hasonlóképen nyilatkoztak a XVI. század nagytekintélyű történetírói: Oláh Miklós, Verancsics Antal, Szamosközy István.
A rovásírás XVI. és XVII. századi hiteles emlékeivel szemben a XIX. században több rovásírásos hamisítvány bukkant fel. Ilyen volt: a Gellei imádságoskönyv, a Rohonci-kódex, a Turócxi fakönyv s különösen a Karacsay-kódex. Az utóbbinak tartalmát hamisítója, Somogyi Antal tette közzé, hogy bebizonyítsa a hún-székely rovásírás évezredes használatát. (Régi magyar énekek. Arad, 1893.) Erről a szövegről 1903-ban a Magyar Tudományos Akadémia mondott döntő ítéletet. (Szinnyei József: A Karacsay-kódexről. Akadémiai Értesítő. 1903. évf.) Az álkódex lapjairól került ki a zilahi Tuhutum-emlékre vésett ősmagyarírású felirat. A rákövetkező hírlapi vitában Fadrusz János szobrászművész élő példákra hivatkozva azt állította, hogy a rovásírást a magyar nép a mai napig megőrizte; ezzel szemben a Magyar Tudományos Akadémia megállapította, hogy a betűrovás állítólagos népi ismeretének és használatának híre egyetlenegy esetben sem bizonyult valónak. (Katona Lajos: A rovásírás ügyében kiküldött bizottság jelentése. Akadémiai Értesítő. 1904. évf.)
Az ősi magyar írásra vonatkozó kérdésekkel Sebestyén Gyula foglalkozott legbehatóbban. Munkáiból teljes tájékozódás nyerhető az idevonatkozó régibb irodalomra nézve. (A magyar rovásírás hiteles emlékei. Budapest, 1915.) – Megjegyzendő, hogy vannak tudósok, akik nem hisznek az ősi magyar rovásírás emlékeinek hitelességében s tagadják, hogy a hún-székely írás valóban használatos lett volna a magyar nép között. Az egyik álláspont szerint a hún-székely betűket az erdélyi románok cirillbetűs emlékeiből kölcsönözték magyar átalakítóik (Moldován Gergely: A latin, cirill, dák és székely írásjegyek kérdése a románoknál. Budapesti Szemle. 1888. évf.); a másik nézet szerint a hún-székely írás nem egyéb, mint a héber írás mintájára készült tudákos gyártmány. (Réthy László: Az úgynevezett hún-székely írás. Archaeologiai Értesítő. 1888. évf.) Eszerint Telegdi János, az archaizáló hajlamú református teológus, a XVI. század végén maga tákolta össze hún-székely betüjegyeit s a későbbi másolatokban fennmaradt rovásírásos emlékek sem hiteles maradványok, hanem a Telegdi-féle székely ábécé képződményei. – A kérdés megnyugtató megoldása épen olyan nehézségeket rejt magában, mint a székelyek hún eredetének vagy a középkori húnmondák magyar eredetiségének problémája. Németh Gyula vizsgálatai azt mutatják, hogy a hún-székely írás nem koholmány, mert akkor a hamisítónak ismernie kellett volna a Jenisszej-melléki köktörök feliratokat, pedig ezekről csak a XVIII. század elején vettek tudomást Európában s betűik hangértékét csak 1893-ban fejtette meg Thomsen Vilmos dán tudós. Eszerint az ősi magyar írás a köktörök ábécé leszármazottja, bár egyes betűi máshonnan kerültek a hún-székely betűk közé. (A régi magyar írás eredete. Nyelvtudományi Közlemények. 1917. évf.) – Hóman Bálint szerint a magyar rovásírást a honfoglaló magyarok ősei a törököktől tanulták. Az első török nép, melynek írott emlékei maradtak: a VI. század derekán feltűnő köktörök birodalom népe; az ő betűsorukat vették át a többi törökök. A magyarság a török ábécét még ki is egészítette két hiányzó betűvel. E két betű az ószláv glagolita írás megfelelő jegyeivel egyezik s a magyarok vagy a Maeotis-tó melléki hazában kölcsönözték vagy mai hazájukban vették át a bolgároktól. A régi magyar rovásírást még a XVI. században is sokhelyt használták Magyarországban. (Magyar történet. I. köt. Budapest, 1929.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. Pest, 1851. – Jerney János: Magyar nyelvkincsek Árpádék korszakából. Két kötet. Pest, 1854. – Szabó Károly A régi hún-székely írásról. Budapesti Szemle. 1866. évf. – Somogyi Antal: Régi magyar énekek. Két füzet. Arad, 1873. – Fejérpataky László: Irodalmunk az Árpádok korában. Budapest, 1878. – Moldován Gergely: A latin, cirill, dák és székely írásjegyek kérdése a románoknál. Budapesti Szemle. 1888. évf. – Réthy László: Az ú. n. hún-székely írás. Archaeologiai Értesítő. 1888. évf. – Fischer Károly Antal: A hún-magyar írás és annak fennmaradt emlékei. Budapest, 1889. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Nagy Géza: A székely írás eredete. Ethnographia. 1895. évf. – Tolnai Vilmos cikke Tóth Béla könyvében: Magyar ritkaságok. Budapest, 1899. – Szily Kálmán: A rovásírás él-e a magyar nép között? Budapest, 1903. – Szinnyei József: A Karacsay-kódexről. Akadémiai Értesítő. 1903. évf. – Katona Lajos: A rovásírás ügyében kiküldött bizottság jelentése. U. o. 1904. évf. – Sebestyén Gyula: Rovás és rovásírás. Budapest, 1907. – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. I. köt. Kolozsvár, 1915. – Sebestyén Gyula A magyar rovásírás hiteles emlékei. Budapest, 1915. – Ernyey József: A magyar rovásírás hiteles emlékei. Századok. 1917. évf. – Sebestyén Gyula válasza. U. o. 1917. évf. – Németh Gyula: A régi magyar írás eredete. Nyelvtudományi Közlemények. 1917. évf. – Sebestyén Gyula: Rovásírásos emlékek. Szily-emlékkönyv. Budapest, 1918. – Ligeti Lajos: A magyar rovásírás egy ismeretlen betűje. Magyar Nyelv. 1925. évf. – Melich János: Néhány megjegyzés a székely írásról. U. o. 1925. évf. – Ligeti Lajos: A kazár írás és a magyar rovásírás. U. o. 1927. évf. – Hóman Bálint: Magyar történet. I. köt. Budapest, 1929.
