A POGÁNY MAGYAROK NYELVE.
A POGÁNY MAGYAROK NYELVE.
A MAGYAR nyelv a finn-ugor nyelvághoz tartozik. A finn-ugor nyelvág népei – a magyarok, vogulok, osztyákok, zürjének, votyákok, lappok, finnek, mordvinok és cseremiszek – valamikor az ősidőkben, Ázsia pusztaságain, közös nyelvet beszéltek s csak mikor egy-egy törzs kiszakadt az ősi közösségből és más tájakra vándorolt, akkor kezdett ennek a különvált törzsnek örökségként magával vitt nyelve is megváltozni. A különválás és önálló nemzeti fejlődés kora a mult idők homályába vész. A mai finn-ugor népek bizonyára régesrégen megkezdték önálló életüket, mert manapság rendkívül nagy a nyelvi különbség közöttük. Különösen a magyar fejlődött önállóan s a többitől végképen elszigetelve. A magyar és legközelebbi rokonnyelve, a vogul között körülbelül olyan a viszony, mint az indoeurópai nyelvek körében a latin és görög között.
A magyar nyelv ősi szókészlete finn-ugor eredetű. A rokonsági elnevezések, testrészek, közönségesebb állatok, növények, ásványok és az ősi foglalkozáshoz való eszközök nevei, továbbá az egyszerűbb számnevek és igék jórészt finn-ugor származásúak. De a finn-ugor alapnyelvből származó eredeti szókészletet nagyon sok idegen elem gazdagította. Még az ősidőkben történt az iráni, kaukázusi és mongol nyelvhatás. Ezt nyomon követte a török népek nyelvi hatása. Az utóbbi különösen szembeötlő. A magyarság Oroszország területén századokon át élt különböző török törzsek szomszédságában. Ez a szomszédság s egyes törökfajú néptöredékek beolvasztása különösen a földmívelésre és állattenyésztésre vonatkozó szavakkal gazdagította a magyar nyelvet.
A honfoglalás után a Duna mellékén lakó ószlovén néppel való érintkezés a házi berendezés, földművelés, ipar, keresztény vallás és állami élet köréből sok olyan tárgynak adott új elnevezést, amelyre már addig is volt magyar szó. A német hatás leginkább a hadviselés, állami élet, kereskedelem, bányászat, gazdaság, ipar, állatok, növények, étel-ital, ruházkodás és helynevek fogalomkörén látszik meg. Az olaszok különösen a kereskedelem műszavaival, áruk neveivel, a halászatra, hajózásra és művészetekre vonatkozó szavakkal gyarapították a magyarság nyelvét. A latin nyelv főként az egyházi, törvénykezési és tudományos élet körén belül gazdagította a magyar szókészletet.
A magyarság szókincse az ősidők óta szünet nélkül bővült. Különösen a honfoglalást követő századokban szaporodtak egyre jobban a jövevényszavak. A legközönségesebb tárgyak megnevezésétől a legelvontabb fogalmak nevéig minden körben találkozunk olyan szavakkal, amelyek idegenből kerültek át. Ezek a kölcsönszavak kétségtelenül nagyfontosságúak nemcsak a nyelv kialakulására, hanem a nemzet művelődéstörténetére nézve is.
Hogyan hangzott a magyar nyelv a honfoglalás korában? Kialakult-e már ekkor az a magyar beszéd, melyet a Halotti Beszéd korában élő emberek – háromszáz esztendővel utóbb – megértettek volna? A kereszténység, a királyság, a nyugati műveltség, a latin, olasz, német és szláv hatás nem forgatták-e ki ezt a keletről hozott ősi nyelvet régi értelméből? Egy adat nyilvánvalóvá teszi, hogy Árpád korának török elemekkel bővült finn-ugor eredetű magyar nyelve mélyreható változások nélkül szállt át apáról-fiúra. Mikor Julianus domonkosrendi szerzetes a XIII. században fölkereste azokat a magyarokat, akiknek elődei a IX. század magyarjaitól még a honfoglalás előtt szakadtak el, egészen jól megértette beszédüket s azok is minden nehézség nélkül társalogtak vele. Ebből az következik, hogy a honfoglaló magyarok beszéde kialakult grammatikájú nyelv volt, szerkezetében és kiejtésében később sem változott lényegesen, csak szókincse bővült s kifejezései szaporodtak.
A magyar nyelv eredetére és a finn-ugor nyelvrokonság kérdésére nézve meglehetősen későn derült világosság. Nyelvtudósaink a XIX. század közepéig minden hozzáférhető nyelvhez szívesen hasonlítgatták a magyart s közülük igen sokan arra a meggyőződésre jutottak, hogy a magyar nyelv testvértelen ősnyelv, régibb a szanszkritnál és a hébernél. – Toldy Ferenc azt tanította, hogy a magyar nyelv középső helyet foglal el az ugor és a török nyelvek között, önmagából megérthető rendszert alkot s mint ilyen, eredeti, önálló, egy az ősi nyelvek közül. (A magyar költészet története. I. köt. Pest, 1854. Az ó- és középkori magyar nemzeti irodalom története. I. köt. 3. kiad. Pest, 1862.) – Ezzel a nemzeti állásponttal s egyéb téves nyelvtudományi vélekedésekkel szemben leginkább Hunfalvy Pál hívta fel a figyelmet a finn-ugor nyelvrokonságra s a magyarok legközelebbi rokonait a vogulokban és osztyákokban jelölte meg. (A magyarok eredete. Budapesti Szemle, 1864. évf. Magyarország ethnographiája. Budapest, 1876.) – Vámbéry Ármin azt hirdette; hogy a magyarok a honfoglalás idején állami és társadalmi élet dolgában túlnyomóan török faji tulajdonságokat mutattak s ez a törökség nyelvükben is kifejezésre jutott. Szerinte a honfoglaló magyar nép zöme szellemi és fizikai tekintetben török származású volt vagy legalább is ugor és török keverékből alakult. (A magyarok eredete. Budapest, 1882. A magyarság keletkezése és gyarapodása. Budapest, 1895.) – Budenz József nyelvi tekintetben megcáfolta Vámbéry Ármin állitásait. (Nyelvészeti észrevételek Vámbéry Ármin A magyarok eredete c. munkájára. Budapest, 1882.) – Alapos érveket hozott fel a finn-ugor eredet és nyelvrokonság védelmére Szinnyei József is. (A magyar nyelv eredete. Budapest, 1883.) – Bizonyos azonban, hogy a nyelv eredetének megállapítása még nem jelenti a faj eredetének felderítését. Marczali Henrik helyesen mutatott rá arra, hogy a magyar nyelv finn-ugor alkotórésze époly kevéssé bizonyítja tudományosan a magyar nemzet finn-ugor eredetét, mint a francia nyelvnek latin karaktere a mai franciáknak római származását. A világtörténelem folyamán sokszor megtörtént, hogy az egyik nép beolvadt a másikba s hol a legyőzött tanulta meg hódítója nyelvét, hol a győztesek tanultak meg a leigázottak nyelvén beszélni. A legyőzött kelta gallok átvették a rómaiak latin nyelvét, a győztes germán normannok franciákká, olaszokká, angolokká és oroszokká lettek, a hódító töröknyelvű bolgárok nyelvileg egészen elszlávosodtak. A nyelvnél állandóbbak a népfajok embertani sajátságai, amint ez a zsidóknál tapasztalható, akik a világ minden nyelvén beszélnek és írnak, csak épen ősi anyanyelvüket feledték el. (A magyar nemzet története. Szerk. Szilágyi Sándor. I. köt. Budapest, 1895.) – Thury József a magyar őstörténelemre vonatkozó összes kútfők átvizsgálása után arra az eredményre jutott, hogy az altáji őshazából kivándorolt magyarság török nyelvét az urali finnugor nyelvek erősen befolyásolták ugyan, de bármennyi uralvidéki finn-ugor népelem és nyelvanyag csúszott is be a magyar nemzetbe, a magyarok török voltát még a régi bizánci és keleti írók is világosan fel tudták ismerni. (A magyarok eredete, őshazája és vándorlásai. Századok. 1896. évf.) – A XX. század nyelvészete és történettudománya általában megmaradt a finn-ugor eredet és a török beszivárgás álláspontján. A török befolyás azonban nagy volt. Gombocz Zoltán szerint az a mélyreható nyelvi, műveltségi és faji hatás, melyet a töröknyelvű bolgárság a finn-ugor magyarságra gyakorolt, alig érthető máskép, mintha feltesszük, hogy az uralkodó bolgár-török réteg volt a magyarság igazi megszervezője. Ez az uralkodó török elem csakhamar épen úgy beleolvadt a magyarságba, mint ahogy a balkáni töröknyelvű bolgárok beleolvadtak a szlávságba. A magyar-török érintkezés és vegyülés akkor történt, mikor a magyarság elhagyta uralvidéki őshazáját s dél felé, a Kaukázus vidékére vándorolt. (A bolgár-kérdés és a magyar húnmonda. Magyar Nyelv. 1921. évf.) – Németh Gyula a külföldi nyelvészeti kutatások számbavételével újból figyelmet ébresztett aziránt, hogy a húnok és a bolgárok törökül beszéltek s ez a töröknyelvü bolgárság volt az a nép, mely a Krisztus után következő századokban a mai európai Oroszország délkeleti részein döntő befolyással hatott a finn-ugor eredetű magyarságra. A töröknyelvü bolgárokkal való benső érintkezés a magyarságot lényegében átalakította, a magyar alapnyelvbe pedig belekerült az a kétszáz bolgár-török jövevényszó, melyek ősi müveltségünk legfontosabb jelenségeire vonatkoznak. (Húnok, bolgárok, magyarok. Budapesti Szemle. 1924. évf.) – Hóman Bálint előmagyarnak nevezi azt a vogulokkal és osztyákokkal közeli rokonságban álló finn-ugor népet, melytől nyelvünket örököltük. Az előmagyarok nyelvébe a töröknyelvű bolgárok jövevényszavai úgy rakódtak le, hogy a bolgárok valamelyik ága az Ural erdős vidékein uralma alá vetette a finn-ugornyelvű előmagyarokat s teljes életközösségbe lépett velük. A töröknyelvü urak és a finn-ugor szolgák később egybeolvadtak és átalakultak magyarokká, a hódító harcosok megtanulták a leigázott nép nyelvét, a magyar nyelv viszont török jövevényszavakkal bővült. Igy érthető, hogy a magyarok még Árpád honfoglalása után is két nyelvet beszéltek: az előkelők nyelve a török volt, viszont a nép a török elemekkel bővült finn-ugor nyelvet beszélte. A nép nyelve győzött, a török urak utódai elfeledték őseik nyelvét, az egykori szolgáktól eltanult köznyelv általánosan használt lett s két-három emberöltővel utóbb a magyarok egykori török tudásának még az emléke is kiveszett. (Magyar történet. I. köt. Budapest, 1929.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. I. köt. 3. kiad. Pest, 1862. – Hunfalvy Pál: A magyarok eredete. Budapesti Szemle. 1864. évf. – U. az: Magyarország ethnographiája. Budapest, 1876. – Vámbéry Ármin: A magyarok eredete. Budapest, 1882. – U. az: A magyarság keletkezése és gyarapodása. Budapest, 1895. – Budenz József: Nyelvészeti észrevételek Vámbéry Ármin A magyarok eredete c. munkájára. Budapest, 1882. – U. az: Egy kis visszhang Vámbéry Ármin válaszára. Budapest, 1886. – Szinnyei József: A magyar nyelv eredete. Budapest, 1883. – Marczali Henrik munkája a Szilágyi Sándor által szerkesztett milleniumi történelemben: A magyar nemzet története. I. köt. Budapest, 1895. – Thury József: A magyarok eredete, őshazája és vándorlásai. Századok. 1896. évf. – Szinnyei József: A magyarság eredete, nyelve és honfoglaláskori műveltsége. 2. kiad. Budapest. 1919. – Pápay József: A magyar nyelvhasonlítás története. Budapest, 1922. – U. az: A finn-ugor népek és nyelvek ismertetése. Budapest, 1922. – Zichy István: A magyarság őstörténete és műveltsége a honfoglalásig. Budapest, 1923. – Tolnai Vilmos: Halhatatlan magyar nyelv. Magyar Nyelv. 1924. évf. – Németh Gyula: Húnok, bolgárok, magyarok. Budapesti Szemle. 1924. évf. – Melich János: A honfoglaláskori Magyarország. Budapest, 1926. – Szinnyei József: Magyar nyelvhasonlítás. 7. kiad. Budapest, 1927. – Teleki Pál szerkesztésében: Finnek, észtek. A magyarországi finn-ugor kongresszus emlékkönyve. Budapest, 1927. – Hóman Bálint: Magyar történet. I. köt. Budapest, 1929.
