A NÉPKÖLTÉSZET.
A NÉPKÖLTÉSZET.
A XI. SZÁZADI népköltészetre vonatkozólag néhány figyelmet érdemlő adat maradt fenn középkori latin szövegeinkben. A Gellért-legenda szerint Szent Gellért püspök érdeklődéssel hallgatta egy szegény magyar cselédleány egyszerű dalát. A későbbi latin krónikák arról tudósítanak, hogy Szent István halála után gyászdalok hangzottak fel az egész országban. Ugyancsak ezekből a latin krónikákból tudjuk, hogy a pogány lázadások vezetői I. Béla király idejében istentelen versekkel bujtogatták a népet a kereszténység ellen.
Ez adatok közül a Szent Gellértről szóló nagyobb latin legenda szövegében megőrzött Symphonia Ungarorum-anekdota foglalkoztatta behatóan a tudományos érdeklődést. A legenda elmondja, hogy Szent Gellért püspök valakinek védelmében a királyhoz sietett s útközben Valter nevű papjával együtt megszállt egy tanyán. Éjféltájban malomzörgést hallott, a kézimalmot egy nő hajtotta s munkája mellett énekelt. A püspök elcsodálkozott és így szólt Valterhez: «Valter, hallod-e a magyarok zenekarát (symphoniam Ungarorum), miképen hangzik?» S mind a ketten nevetni kezdtek. Az ének hangosabb lett, a püspök mosolyogva mondta: «Valter, magyarázd meg nekem, hogy ebben a zenében miféle ének ez?» Mire Valter így felelt: «Nem más ez csak nóta. Az éneklő nő szállásadó gazdánk cselédje, aki urának gabonáját őrli». Beszélgetni kezdtek a leány munkájáról s a püspök végül így szólt: «Boldog leány az, aki más ember hatalma alatt szolgál s mégis ilyen kedvesen és zúgolódás nélkül teljesíti kötelességét». A dolgos szolgálót később meg is jutalmazta.
A kis történet megvan a kisebbik Gellért-legendában is, de kivonatosan s némiképen más erkölcsi tanulsággal. Az énekről szóló latin szövegrészt sokan magyarázták s a symphoniá-nak többféle értelmezését adták. A latin szó itt zenekart vagy hangversenyt jelent s a két idegen anyanvelvű pap azért nevetett a magyar dalon, mert mulatságos hangzavarnak fogták fel a szolgálóleány nótázását és a gabonaőrlés nyikorgását. Barbár ének volt ez az ő szemükben, nem édes dallam.
A mondaköltésből egykorú szövegek nem maradtak korunkra, de azért tartalmukról van némi tájékozódásunk. A királyokról szóló mondákat, az irodalomtörténetírók tanítása szerint, a magyarországi középkori krónikák őrizték meg számunkra latin prózai kivonatban. Egyéb érv azonban nincs a királymondák virágzása mellett, mint egyes irodalomtörténetíróknak a középkori latin krónikás szövegek szépségére alapított hite. Irodalomtörténetíróink a formás históriai elbeszélések mögött a népies költői alakítás erejét sejtik, hihetőnek vélvén, hogy az ügyesen elmondott események nem egyebek az árpádkori magyar népmondák latin fordításainál. De ez a vélekedés még nem tudományos bizonyíték. A magyarországi latin krónikáknak a külföldi történelmi kútfőkkel való egybevetése kapcsán kiderül, hogy a mondáknak tartott krónikás elbeszélések jó része valóban megtörtént eseményeket őrzött meg az utókor számára.
Mondaköltészet mindenesetre volt a XI. században s ez az immár keresztényszellemű népies költészet főként Szent Lászlóval és rokoni körével foglalkozott. Krónikáink elmondják, hogy Szent István király üldözött unokaöccsei – Endre, Béla és Levente – hogyan bujdosnak el a magyar hazából Lengyelország felé. Béla a lengyel udvarban nagy becsületet szerez a magyar névnek, mert leteríti párbajban a pogány pomerán vezért. Itthon testvére, Endre király, teszi próbára férfiasságát és őszinteségét azzal, hogy választani engedi a korona és a kard között, mert tudni akarja, vajjon a királyságra tör-e vagy megelégszik a vezérséggel. Fiai közül László tűnik ki, a szentéletű hós. Nemzete bámulva tekint reá és tetteiről csodákat regél. László megsemmisíti a kúnok hadát és megöli a leányrabló kún vitézt. Mellére egy hófehér hölgymenyét rejtezik, hogy seregének szerencséjét megjelentse. Megjelenik előtte a szarvain lobogó szövétneket hordozó csodaszarvas. A tordai szirt tátongó réssé szakad lova mögött, hogy pogány üldözőit visszarettentse. Imájára kövecsekké válik a megfutamodott ellenség pénze. Bárdja vizet fakaszt a sziklából, könyörgése bölénycsordát varázsol elő a pusztából. Nyílvesszeje megleli a döghalált távoztató füvet. Kardos angyalok jelennek meg fejénél. A kocsi magától megindul holttestével. Halála után csoda-csodára kél sírja fölött.
Az árpádkori mondáknak Szent László a legmagasztaltabb hőse, róla mondott legtöbb történetet a magyarság, de kívüle másokról is regéltek. Költői benyomást kelt Salamon és a hercegek viszályának elbeszélése a Bécsi Képes Krónikában. Salamon a cserhalmi ütközetben és Nándorfehérvár alatt még együtt harcol Gézával és Lászlóval az ellenség ellen, de később szenvedélyes harc tör ki közöttük. Meseszerű elemek húzódnak a valóban megtörtént események szálai közé; nem csoda, ha ezek a költői részletek megragadták a későbbi magyar epikusok és drámaírók érdeklődését.
A krónikák szövegein kívül a magyarországi szentekről szóló latin legendák egyes részletei is erősen mondai színezetűek. Különösen magára vonja a figyelmet egy idegenből átültetett epizód, Csanád vitéz története: a levágott fej és az eldugott nyelv históriájának világirodalmi elterjedtségű mondája. Ezt az epizódot Szent Gellért nagyobb latin legendája őrizte meg számunkra. A monda hőse, Csanád vezér, megöli a Szent István király ellen fellázadt Achtum pogány vezért; az álnok Gyula vitéz azt állítja Szent István előtt, hogy ő Achtum megölője s győzelmét a pogány vezér levágott fejének mutatásával igazolja; végül kiderül az igazság, mert Csanád az Achtum fejéből megelőzőleg titokban kimetszett nyelvvel bizonyítja be, hogy ő az igazi győztes.
Mivel a középkori dalok és mondák szövegei mind elkallódtak, felmerül a kérdés, vajjon az akkori népköltési daraboknak nincsenek-e némi maradványai a magyar nép ajkán? Nem találhatók-e egyes elzártabb vidékeken olyan apró törmelékek, amelyek visszavezetik a kutatót a középkor századaiba? A legtöbb nép szívósan ragaszkodik az elődeitől örökölt hagyományokhoz s ez a sokszor észlelt hagyományőrzés tetszetőssé teszi azt a föltevést, hogy itt-ott talán még ma is lappanghatnak olyan népies költői darabok, amelyek a homályba burkolt mult felé világító sugarakat bocsátanak. A modern népköltési gyüjtemények összeállítói szívesen is bizonyítgatták egyes költemények régi eredetét. Csakhogy a puszta feltevés nem fogadható el tudományos bizonyíték gyanánt. A lelkes népköltészeti kutatás esetleg felteheti egyes költeményekről, melyeket a legújabb korban jegyeztek le a magyar nép ajkáról, hogy ezek a költemények a régibb századokból jutottak át korunkra, de az irodalomtörténeti mérlegelés csak ritkán igazolja az ilyen feltevéseket.
A királymondák dolgában Toldy Ferenc és követői úgy vélekedtek, hogy a magyarországi középkori latinnyelvű krónikák elbeszélései részben az árpádkori magyar énekmondók énekein alapulnak. A krónikaíró-szerzetesek felhasználták az énekmondók szerzéseit s így kerültek a hazai krónikák lapjaira a magyar nép árpádkori mondái latin kivonatban. Toldy Ferenc a Turóczi-féle krónika következő részeit jelölte meg a királymondakör nevezetesebb tagjai gyanánt 1. István király halála. 2. Béla herceg párviadala a pomerániai herceggel. 3. Endre és Béla Várkonyban. 4. A cserhalmi ütközet. 5. Salamon király háborúi, viszontagságai és vége. 6. László és Charitas. 7. Kálmán és Álmos. 8. Vak Béla és Borics. (Ezek közül a Salamon-mondát egy kikerekített népeposz prózai kivonatának mondja: A magyar nemzeti irodalom története. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872.) – Sebestyén Gyula kiemelte a Gellért-legendában olvasható Csanád-mondát, mint a honfoglaláskori költészetnek egyik keletről hozott kincsét (Képes magyar irodalomtörténet. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906.), míg ezzel szemben Heller Bernát a hasonló elbeszélések egész sorozatát állította egybe a keleti és nyugati mesekincsből. (A Csanád-monda főeleme. Ethnographia. 1916. évf.) – Hasonló módon ki lehetne még válogatni számos más szép történeti elbeszélést a krónikák lapjairól. Négyesy László felhívta a figyelmet a Salamon-monda költői szépségeire; a Bécsi Képes Krónikának ez a részlete olyan, mintha valami művészi szerkezetű, magyarnyelvű epikai alkotásnak visszhangja lenne. (Árpádkori kompozíció. Budapesti Szemle. 1913. évf.)
A magyar népköltés eddig feljegyzett termékei közül leginkább a regös-énekek látszanak középkori eredetűeknek. Sebestyén Gyula kikutatta, hogy bizonyos vidékeken a magyar népnek még ma is akadnak alkalmi regösei, azaz énekmondói, akik a téli ünnepeken sajátságos jelmezekben járkálnak s állatbőrökbe burkolózva a mondabeli csodaszarvas és az áldozatra szánt bika képeit viselik. Verseikből kitűnik, hogy magukat a Szent István királytól üldözött énekmondócsapat utódainak tartják. Sebestyén Gyula szerint a mai népi regősök énekkincse egy olyan pogány alapszövegből származik, amely idővel keresztény elemeket vett fel, de lényegében nem változott. A mai regös-énekek a pogánykori magyar költészetnek téli napfordulati maradványai. (Regös-énekek. Budapest, 1902.) – Vikár Béla is az ősi magyar népköltés emlékeit látta a magyar nép mai regős-énekeiben és egyéb ódon benyomású dalaiban. Ezeknek a népköltési gyüjtőknek véleménye szerint ma is megvan a Halotti Beszéd előtti magyar költészet, csak külön kell választanunk a népköltési gyüjtemények egyes darabjaiban a régi alaprétegre tapadt újabb rétegeket. (Ősköltészetünk élő emlékei. Ethnographia. 1910. évf.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. I. köt. 3. kiad. Pest, 1862. – U. az: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – U. az: A magyar irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Fejérpataky László: Irodalmunk az Árpádok korában. Budapest, 1878. – Karácsonyi János: Szent Gellért élete és művei. Budapest, 1887. – Pauler Gyula: A magyar nemzet története az árpádházi királyok alatt. I. köt. Budapest, 1893. – Lánczy Gyula: A magyarság az Árpádok korában. Budapest, 1897. – Zoltvány Irén: A magyarországi bencés irodalom a tatárjárás előtt. A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. I. köt. Szerk. Erdélyi László. Budapest, 1902. – Sebestyén Gyula: Regös-énekek. Budapest, 1902. – U. az: A regösök. Budapest, 1902. – U. az: A magyar honfoglalás mondái. Két kötet. Budapest, 1904–1905. – U. annak tanulmánya a Beöthy Zsolt és Badics Ferenc által szerkesztett képes irodalomtörténetben: Képes magyar irodalomtörténet. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Fabó Bertalan: A magyar népdal zenei fejlődése. Budapest, 1908. – Seprődi János: A magyar népdal zenei fejlődése. Erdélyi Múzeum. 1908. évf. – Horváth Cyrill: A Gellért-legenda énekes szolgálója. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1910. évf. – Himpfner Béla: A Gellért-legenda énekes szolgálója. U. o. 1910. évf. – Vikár Béla: Ősköltészetünk élő emlékei. Ethnographia. 1910. évf. – Madzsar Imre: Szent Gellért nagyobb legendájáról. Századok. 1913. évf. – Négyesy László: Árpádkori kompozició. Budapesti Szemle. 1913. évf. – Szilárd Leó: Szent László a régi magyar irodalomban. Keszthelyi kat. gimnázium értesítője. 1914. – Sebestyén Gyula: Három regös-ének. Ethnographia. 1914. évf. – Trócsányi Zoltán: Symphonia Hungarorum. Akadémiai Értesítő. 1914. – Heller Bernát: A Csanád-monda főeleme. Ethnographia. 1916. évf. – Trócsányi Zoltán: Magyar régiségek és furcsaságok. Budapest, 1924. – Balogh József: Szent Gellért és a Symphonia Ungarorum. Magyar Nyelv. 1926. évf. – Dézsi Lajos: Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927.
