LATIN IRODALOM: A BENCÉSEK OLVASMÁNYAI.
LATIN IRODALOM: A BENCÉSEK OLVASMÁNYAI.
A MAGYARORSZÁG latin irodalom kezdete egybeesik a királyság megalapításával és a kereszténység megerősödésével. Irodalomtörténeti szempontból a XI. századot legtalálóbban a magyarországi bencés irodalom századának lehetne elnevezni. Szent Benedek fiai térítették meg a magyarságot, ők nevelték a világi papokat, közülük választották az ország főpapjait, ők vetették meg a magyar egyházi szónoklat alapját, kolostoraikban talált menedéket az iskolázás és a tudomány.
Milyen iskolákban nőttek fel a keresztény magyarság legrégibb írástudói? Milyen könyveket ismertek a kolostorokban élő szerzetesek? Mit tanult a világi pap? Ebben az időben csak azok szánták rá magukat az iskolai tanulmányokra, akik egyházi emberek akartak lenni. Ők sem tanultak valami sokat, mert minden tudásnál többet jelentett számukra Isten áhítatos szolgálata.
A nemes ifjakat elsősorban szülőik jámborsága irányította a kolostorok felé, a parasztfiúk közül maguk a szerzetesek szemelték ki Isten szolgálatára az arra alkalmas gyermekeket. Olykor már hatodik életévükben befogadták a leendő szerzeteseket, máskor csak serdülő korukban adtak helyet nekik. Fegyelmezésük egyformán szigorú volt minden életkorban. Ellenmondás nélkül való engedelmességet követeltek s a fiatalabbak napirendjét is a felszentelt bencések életrendjéhez alkalmazták.
A szerzetesnövendékeket – csakúgy, mint a világi papság által fenntartott káptalani iskolákban is a papi pályára készülő ifjakat – elsősorban imádkozni tanították. Latinul kellett megtanulniok a Miatyánkot, a Hiszekegyet és a zsoltárokat. Mikor már jól ment az imádkozás, megkezdődött az olvasás és írás tanulása, azután lassankint belevonták a tanításba az egyházi énekeknek és a latin nyelv elemeinek oktatását is. A szerzetesnövendékeket latin beszédre fogták, könnyű olvasmányokat fordíttattak velük s nyelvtani szabályokat véstek emlékezetükbe. Iskolakönyvük alig volt, mesterük is örült, ha egy-két kézirathoz hozzájuthatott. A papiros még ismeretlen volt, a pergamen sokba került. Ezért tartották olyan fontosnak az emlékezetből való tanulást. Az öregebb bencések Donatus vagy Priscianus nyelvtanából oktatták a fiatalabb szerzeteseket. Donatus római grammatikus a IV. században, Priscianus római grammatikus a VI. században írta meg latin nyelvtanát; ezek a könyvek csakhamar minden más grammatikát kiszorítottak a használatból s csak a XIII. századtól kezdve lett erős versenytársuk Alexander De Villa Dei francia szerzetes verses latin nyelvtana. A latin írók közül Vergiliust, Horatiust, Ovidiust, Terentiust és a keresztény latin költőket fordították. Az ókori klasszikus római prózaírókkal általában nem foglalkoztak s még Cicero beszédeit is csak itt-ott olvasgatták. A fordítás akként történt, hogy a tanulók a költők szövegét más latin szavakkal és kifejezésekkel helyettesítették, szóval parafrázist adtak a tulajdonképeni anyanyelvi fordítás helyett. A tehetségesebb szerzeteseket megtanították a latin verselésre és a prózai fogalmazásra is. Leveleket írattak és okiratokat fogalmaztattak velük.
Mindez azonban csak a legnagyobb bencés apátságokban volt így. A kisebb kolostorokban és a papi pályára jelentkezők legnagyobb részével szemben jóval kevesebb volt az egyházi előljárók igénye. Mikor az ország vezérei, államférfiai, legnagyobb földbirtokosai sem írni, sem olvasni nem tudtak s egész nemzetségükből nem akadt senki, akinek a kolostori vagy káptalani iskolában tanított elemi ismeretekről csak némi tájékozódása is lett volna, akkor a papnak sem kellett egyebet tudnia, mint a latin szövegek gépies olvasását, a vallás tanításainak legfontosabb tételeit, a nélkülözhetetlen szertartások elvégzését, a Szentírás tartalmának ismeretét, a legszokásosabb imádságokat és énekeket, végül azt, hogyan kell bánni a néppel, mire kell tanítania nemeseket és a parasztokat.
Egyébiránt a magyarországi bencés kolostorok csakúgy menedékhelyei voltak a XI. század szerény tudományának, mint a külföldiek.
Ennek a korszaknak szellemi látókörére és tudományos érdeklődésére Szent László királynak a pannonhalmi apátság vagyonát leíró oklevele világít rá legjobban. A magyarországi Szent Benedek-rend kolostorai közül a II. században a pannonhalmi, bakonybéli, pécsváradi és tihanyi kolostor emelkedett legnagyobb jelentőségre. Szent László királynak most említett oklevele megőrizte a pannonhalmi kolostor könyveinek jegyzékét. Nyolcvan kötetből állt ez a könyvtár s így a legnagyobbak közé sorolható a XI. században. Volt a nyolcvan kódex között hat evangéliumoskönyv (Textus Evangeliorum): az újszövetségi Szentírás díszes szövegével; – hat misekönyv (Missale): a szentmiseáldozat bemutatásánál használatos szövegekkel és utasításokkal; – négy karénekeskönyv (Antiphonarium): az egész évi misei antiphonákkal, amikor is a szerzetesek egyik kara a zsoltárszöveg egyik felét, másik kara a befejező részt énekelte; – négy énekeskönyv (Graduale): az antiphonarium kiegészítő része az úgynevezett responsoriumokkal azaz feleletekkel; – négy himnuszos könyv (Hymnarium): ez is a közös imádságokhoz tartozó énekek gyüjteménye volt; – négy éjjeli zsolozsmáskönyv (Nocturnale): az együttes énekléshez szükséges szövegek egy részével; – négy keresztelésre vonatkozó könyv (Baptisterium): ez foglalta magában a keresztelés szertartását; három zsoltárkönyv (Psalterium Gallicanum, Hebraicum, Graecum): a zsoltárok latin, héber és görög szövegével; – három könyv közös imádságokkal (Collectarium): az együtt ájtatoskodó szerzetesek fohászkodásainak gyüjteménye; három szentbeszédgyüjtemény (Homiliarium): a mintául szolgáló prédikációkkal; – két másik szentbeszédgyüjtemény (Liber sermonum): ugyancsak latin prédikációkkal; – két miseénekgyüjtemény (Sequentiale): a sequentiákkal azaz a mise alatt énekelt verses és prózai dicsőítésekkel; – két könyv a zsolozsmázáshoz tartozó olvasmányszakaszokkal (Lectionarium): a biblia egyes részeivel vagy valamelyik vértanu történetével s az elbeszélő szakaszokhoz kapcsolódó intelmekkel; – két kínszenvedési könyv (Passionale): Krisztus utolsó napjainak történetével; – két szerzetes-szabályzat (Regula): ezek mellett egy harmadik kéziratban a szabályzat szövegének értelmezései foglaltak helyet; – egy papi imakönyv (Breviarium): ebben volt az egyházi férfiak nappali és éjjeli ájtatoskodásának rendje az egész évre szóló szent szövegekkel; – egy szertartási könyv (Ordo): a szentmise rendjének megállapítása és magyarázata; – egy könyv bölcs mondásokkal (Liber sententiarum): szövege a Szentírásból; – egy könyv a Szentírás legfontosabb részeinek fejtegetéseivel (Collationes): ezeknek olvasását Szent Benedek regulája megkívánta; egy könyv a Szentírásból és a szentatyák műveiből való szemelvényekkel (Scintillarium): bölcs mondások és lélekemelő idézetek gyüjteménye; – az Apostolok Cselekedeteinek könyve (Actus Apostolorum): az újszövetségi Szentírásnak a négy Evangélium után következő része; – Szent Pál apostol levelei (Epistolae Pauli): az újszövetségi Szentírásnak az Apostolok Cselekedetei után következő része; – az egész Szentírás egy példányban (Bibliotheca): az ószövetségi és újszövetségi hiteles könyvek gyüjteménye; – Nagy Szent Gergely pápának erkölcsi fejtegetései két könyvben (Moralia): voltaképen magyarázatok és oktatások Jób Könyvéhez; – Nagy Szent Gergely pápának két vallásos és erkölcstanító könyve (Pastoralis, Liber dialogorum): ezek olvasására egyes zsinatok kötelezték a szerzeteseket; – Szent Ágoston egyik szentbeszéde (Sermo Sancti Augustini): a nagy egyházatya valamelyik nevezetesebb prédikációja; – Szent Márton élete (Vita Sancti Martini): még pedig vagy a Sulpicius Severustól vagy a Toursi Szent Gergelytől eredő életrajz másolata; – egy könyv az egyházatyák életéről (Vitae Patrum): Toursi Szent Gergely könyve huszonhárom egyházatyáról; – Amalarius egyik könyve (Amalarius): ilyen néven a IX. században két egyházi író is írt olyan műveket, amelyek az istentisztelet szent cselekményeire és az egyházi szerekre vonatkoztak; – Paschasius szerzetes egyik vallásos műve (Paschasius): valószínűleg az Úr Jézus testéről és véréről szóló kézirat; – egy Péter nevű egyházi író kátészerű könyve (Interrogatio Petri): a római katolikus vallás tanításai kérdésekben és feleletekben; – Sevillai Izidor egyik könyve (Isidori liber): valószínűleg Isidorusnak a szerzetesek reguláiról szóló műve; – egy életbölcselő könyv (Prosperi de activa et contemplativa vita): egy Prosper, helyesebben Pomerius nevű egyházi író műve; – egy könyv a világ teremtéséről (Genesis Seduli): Mózes első könyvének verses feldolgozása egy Sedulius nevű szerző nevéhez fűzve; – Donatus latin nyelvtanának két példánya (Grammatica Donati): valószínűleg a kisebbik vezérfonal és a nagyobb kidolgozás, az Ars Minor és az Ars Maior; – Cato distichonjainak három példánya (Catones): ezeket a latin verseket az ifjabb szerzetesek könyv nélkül tanulták; – Cicero néhány beszéde egy kötetben (Invectivae Ciceronis): bizonyára a Catilina ellen mondott beszédek; – végül Lucanus munkája (Lucanus): a Pharsalia-eposz kézirata.
Mind a nyolcvan kódex külföldi eredetű szövegeket foglalt magában s egy görög és egy héber textus kivételével mindegyik kézirat latinszövegű. A teljes Szentírás csak egy példányban volt meg, így is nagy kincset jelentett a kolostor számára, mert az ilyen terjedelmes munka lemásolása egy emberéleten keresztül tartott s a hozzávaló drága pergamen beszerzése is egész vagyonba került. A bencések Nagy Károly korában különös gonddal állapították meg a Szentírás hiteles szövegét s az Alcuin-féle kritikai textust minden nevezetesebb apátság lemásolta. Külön-külön a Szentírásnak több kisebb részletét őrizték, szemelvényeket írtak ki belőle, bölcs mondásokat gyüjtöttek szövegéből. Az Üdvözítő életének történetét tartalmazó négy Evangélium hat példányban volt meg a kolostor könyvei között. Ezek különösen díszes példányok lehettek, mert Szent László király oklevele megemlíti, hogy vánkosa is volt mindegyiknek. A többi pannonhalmi kódex részben a közös isteni szolgálat céljait szolgálta, részben régebbi egyházi írók munkáinak másolatát tartalmazta. Nevezetesebb írók: Szent Benedek, Szent Ágoston, Nagy Szent Gergely, Toursi Szent Gergely, Sevillai Izidor, Donatus. Az ókori pogány világ írói közül mindössze Cato. Cicero és Lucanus szerepelnek; feltűnően kis szám. A latinul tanuló szerzetesek nem a római klasszikusok munkáiból válogatták olvasmányaikat, hanem inkább csak a hivatalos egyházi szövegeket, a szentírási részeket és az egyházatyák műveit forgatták. A görög és római világ voltaképen- ismeretlen és érdektelen kor volt számukra. Amit az ókori latin szövegekből felhasználtak, nagyon szűkkörű tájékozást nyujtott számukra a klasszikus stílusból és tartalomból.
A pécsváradi bencés apátság XI. századi könyvei közül harmincöt kötetet ismerünk. Van köztük hat missale, öt antiphonarium, öt graduale, négy nocturnale, négy psalterium, két baptisterium, két lectionarium, két regula, két glossarium, egy bibliotheca két kötetben, egy homiliarium negyven beszéddel. Itt tehát úgyszólván csak a hivatalos szertartási könyvek voltak meg, ezekből sem volt annyi, mint a pannonhalmi bencés kolostorban. Új kódexfaj itt a glossarium: a szent szövegek nehezebb kifejezéseit magyarázó gyüjtemény.
A bakonybéli bencés apátságnak nyolcvannégy kódexe volt, azonkívül három fejedelmi értékű evangéliumos könyve. Az utóbbiak közül az egyik – a codex aureus – aranyozott betűkkel, a másik kettő ezüstös betűkkel őrizte a szent szöveget. A codex aureus valamikor Szent István király nejéé, Gizella királynéé, volt: ő ajándékozta a gyönyörű pergamen-kéziratot a bakonybéli kolostornak.
A tihanyi bencés apátság 1055. évi alapítólevele öt kódexet sorol fel a templomi szerelvények között: két misekönyvet, két gradualét és egy nocturnalét. Ez a szerény könyvkészlet a kolostor megalapítását követő években bizonyára gyorsan szaporodott.
A felsorolt könyvekből – a pannonhalmi, pécsváradi, bakonybéli és tihanyi kódexekből – egy sem maradt korunkra. Kilenc évszázad leforgása alatt elkallódott valamennyi. Ha nem lett volna oly nagy az értékük, nem kerültek volna bele az apátságok kiváltságairól és vagyonáról szóló oklevelekbe s így még számukat és címeiket sem tudnók. De ebben az időben nagyon drága volt egy-egy könyv, a király sok költséget szánt megvásárlásukra.
Mikor az első szükségletnek megfelelő szentírási és szertartási könyvek megérkeztek a külföldi szerzetesházakból, nálunk is megkezdődött az egyházi szövegek serény másolása.
Minden nagyobb bencés kolostorban megvolt az írószoba (stuba scriptoria), itt dolgozott a másoló szerzetes, itt irogattak szükség szerint többen is. Egyszerű bútorok álltak a szobában: néhány szék, néhány asztal. A papírost pótló hártyát (pergamen) gondosan őrizték. Az íróhártya előállítása elég bonyodalmas mesterség volt: az állatok bőrét levágásuk után gondosan megtisztították, a húsréteget és szőrt eltávolították, a puszta bőrt beáztatták, levakarták, meszezték, rámába vonták, kisimították, megszárították, csiszolták, enyvezték és krétázták. Sok időt, sok munkát kívánt ez az eljárás, drága volt a hártya, az íróknak és másolóknak nagyon meg kellett gondolniok, mit vessenek pergamenre. Amellett lassan ment az írás: a mai ember lapokat ír tele addig, míg a régieknél egy-egy sor elkészült. Megfontoltan rajzoltak minden betűt. A XI. század írásában különösen feltünő a betűknek merev egymás mellé állítása: a betű vonalait több külön tollemeléssel illesztették egymáshoz. Minden szó annyi részre hullott szét, ahány betűje volt, mert a betűket nem fűzték egymáshoz kapcsoló vonalkákkal. Nyomtatásszerű volt az írás; mindenesetre jobban olvasható, mint sok későbbi évszázad folyóírása; de a munka lassabban is ment. Nem ismerték a fürge kézmozdulatokat. Nem szavakat írtak, hanem a szavak betűit rajzolgatták óvatos biztossággal.
Ha tekintetbe vesszük, hogy az Ausztriában fekvő gazdag kremsmünsteri apátságban a XI. század elején mindössze hatvan kódex volt, holott ezt a híres bencés kolostort a bajor herceg még a magyar nemzet történeti feltűnése előtt alapította, egyszerre világos lesz előttünk, mennyire nem voltak elmaradva a világtól a magyar bencés kolostorok. S ha számba vesszük, hogy épen a népes Kremsmünster szerzetesei harminc év alatt mindössze húsz írott könyvvel szaporították kódexeik számát, mindjárt kulcsot is kapunk kezünkbe a könyvtárak gyarapodásának mértékére nézve.
Irodalom. – Erdélyi László és Sörös Pongrác szerkesztésében: A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. Tizenkét kötet. Budapest, 1902–1916. – Fináczy Ernő: A középkori nevelés története. Budapest, 1914. – Hajnal István: Irástörténet az írásbeliség felújulása korából. Budapest, 1921. – Gulyás Pál: A könyv sorsa Magyarországon a legrégibb időktől napjainkig. Magyar Könyvszemle. 1923. évf. – Máté Károly: Irodalomtörténetírásunk kialakulása. Budapest, 1928. – Strommer Viktorin és Kühár Flóris szerkesztésében: Szent Benedek-emlékkönyv. Pannonhalma, 1929.
