LATIN IRODALOM: OKLEVELEK ÉS TÖRVÉNYEK.
LATIN IRODALOM: OKLEVELEK ÉS TÖRVÉNYEK.
KRISZTUS születésétől számítva a X. és XI. században süllyedt legmélyebbre az emberiség műveltsége. A keresztény papság a maga elszánt lelkierejének minden megfeszítésével sem tudta megfékezni a népvándorlás barbár tömegeinek szilaj bárdolatlanságát. A folytonos vérengzések között lassankint még a püspöki udvarok és a bencés kolostorok is hajlani kezdtek a nyersebb élethez; a világi papok és a szerzetesek önfeláldozó hittérítő lelkesedése nagy volt ugyan, de szellemi életük eléggé kezdetleges. Nemcsak a legelőkelőbb világi urak nem tudtak sem írni, sem olvasni, hanem a világi papok és a szerzetesek egy része sem értette az írás mesterségét, latinul sem értett, csak a latin szertartási könyvek legszükségesebb szövegeit tudta kibetűzni. Inkább hallomás útján tanultak s emlékezetből mondták el az imádságokat, énekeket és a szertartásokhoz szükséges egyházi textust.
Még a legfontosabb jogi ügyeket írásbafoglaló külföldi oklevelek is tanubizonyságai ennek a küzdelmes kornak. Nálunk is, a külföldön is durva hártyadarabokon, döcögő stilizálással és eléggé gyakorlatlan írással jelennek meg a latin oklevelek szövegei. Az uralkodók és papjaik csak a végső szükség esetén nyúltak a tollhoz. Ha lehetett, szóbeli úton intézték el ügyeiket, mert az írást bonyodalmas műveletnek tartották. Voltaképen írástudatlan volt ekkor mindenki a papság kivételével, bár jelentékeny részében a papság sem tudott írni s ha értett is az íráshoz, nem szívesen fogott tollat. Oklevelek írására vagy kódex másolására kevesen vállalkoztak. Azért tekintett ez a kor csodálattal az olyan emberekre, akik nem féltek az írás mesterségétől s jártasak voltak az oklevelek kiállításának tudományában.
Mikor SZENT ISTVÁN király megvetette a keresztény Magyarország alapját, szüksége volt arra, hogy udvarában legyen olyan jogi tudású egyházi ember, aki ért a latin oklevelek szövegének megfogalmazásához és leírásához. Mindjárt királlyá koronázásának idején magához vette III. Ottó német király és római császár udvarából HERIBERT papot, a császári oklevélkiállító-hivatal egyik jegyzőjét. A német császári kancelláriának ez a gyakorlott nótáriusa fogalmazta az első magyar király úttörő latin okleveleit s diplomatikai mesterségére később megtanította Szent István több udvari papját is.
Szent István királlyá koronázásának évéből, 1001-ből, maradt fenn a legrégibb magyarországi latin oklevél: a pannonhalmi Szent Benedek-rendi apátság alapítólevele. Eredetije ma is megvan a pannonhalmi főapátság levéltárában. Ezt az oklevelet később több más latin diploma követte, így a veszprémi püspökség alapítólevele és a pécsi püspökség alapítólevele. A többi Szent István-korabeli oklevél évszámának és szövegének hitelességéhez szó fér. Nemcsak az a baj, hogy későbbi átírásokban maradtak fenn, hanem jórészt szövegük is koholt: későbbi helyzetet mutatnak be Szent István korába visszavetítve. Ilyen a nyitrai püspökség, a pécsváradi apátság és a bakonybéli apátság alapítólevele, továbbá a zalavári apátság két oklevele, a ravennai adománylevél, végül a veszprémvölgyi apácák kolostorának görögnyelvű alapítólevele.
A Szent István után következő magyar királyoknak még szintén nem volt állandó oklevélkiállító hivatala hanem a latin fogalmazásban jártas papi emberek felváltva készítették el a királyi adományokról szóló szövegeket. Ezeknek a XI. századi latin diplomáknak sorában különös figyelmet érdemel a tihanyi apátság alapítólevele az 1055. évből.
A külfölddel egyre jelentősebb az összeköttetés. Nyugat és kelet felől, idegen papok érkeznek, máskor magyar szerzetesek járnak külföldi követségben s élőszóval viszik az üzeneteket a német, olasz, francia udvarokhoz, püspökökhöz, apátokhoz. Fontosabb dolgokban a király levelet irat valamelyik főpapjával vagy bencés apátjával s követe úgy megy idegen országba. SZENT LÁSZLÓnak meg is maradt egyik latin levele 1091-ből. Az olaszországi montecassinói bencés apáthoz fordul benne soraival; elmondja, mennyire figyel ő Szent Benedek ősi apátságára; szeretettel ajánlja szolgálatát az apátnak és szerzeteseinek. «Országom összes ájtatos zarándokaitól szorgosan tudakozódtam az iránt, hogy te és Isten szolgálatában alárendeltjeid mit műveltek. Ezért fájlaltam, hogy te az én országom állapota felől senkit sem kérdeztél ki.» Mivel – úgymond – azt hiszi, hogy a barbár népeken nem csekély erővel kiküzdött győzelmeit szent férfiak imádságának köszönheti, mindig készen áll az egyház támogatására. «Tudd meg azt is, hogy Szent Egyed apátját Magyarország területén számos kedvezésben részesítettem, amelyekben, ha valamikor követeid engem felkeresnek, a rád várakozó jótétemények képét láthatod.
Már eddig is kedveskedtem volna neked ajándékokkal, ha nem tartottam volna attól, hogy a ti országotokban uralkodó zavarok miatt egyes gonosz emberektől támasztott akadályok szándékomat meghiúsítják. Különben is igazán hiszem, hogy most már a tieid sorából küldeni fogsz néhányat, akiket szívesen várok, hogy velük óhajtásainkat közölhessük.» Ezek után a nagylelkű király arra kéri az apátot, hogy küldjön Magyarországba egy részecskét Szent Benedek ereklyéiből; de ettől eltekintve is írja meg, mi a kívánsága s miképen teljesíthetné azt.
A magyarországi XI. századi latin okiratok mellett ez az egyetlen királyi magánlevél. Szövegét a montecassinói apátság levéltára őrizte meg. Tanusága szerint a király az olasz földről visszaérkező magyar zarándokokat kikérdezte, hogy mit tudnak a montecassinói monostor szerzeteseiről; szerette volna, ha Oderisius montecassinói apát is hasonló érdeklődést tanusított volna Magyarország iránt; s hivatkozott arra, milyen nagy adományokat juttatott a Szent Egyed tiszteletére alapított franciaországi bencés apátságnak azaz a somogyvári apátságot szervező saint-gillesi monostornak. A bencés rend nagy megbecsülése hangzik ki e levél minden részéből; a király fölidézi Szent Benedek emlékét, bízik papjai imáiban, ragaszkodik vallásának kegyeletes tanításaihoz. Megemlíti azt is, hogy immár elfoglalta Szlavóniát azaz a Dráva-Száva közének nyugati felét és a horvát tengerpartot: ilyenmódon a tengeren át közvetlen szomszédja lett Olaszországnak. Keresztény alázatosságában bűnös embernek vallja magát, de hozzáteszi, hogy a földi hatalom érdekeit nem lehet bűnös cselekedetek nélkül előmozdítani. Mivel ilyen kijelentéseket a király udvari papjai és jegyzői bajosan mertek volna a maguk elhatározásából megfogalmazni, Szent László bizonyára maga mondta tollba levelének fontosabb részeit. Hogy mit válaszoltak szíves soraira a montecassinói szerzetesek nem tudjuk. Levelük régen elkallódott, Szent László sorai azonban megmaradtak. Oderisius apát szerzetesei a magyar király levelét elhelyezték a legrégibb bencés apátság legfontosabb okiratai közé: a pápai bullák és a császári kiváltságlevelek sorába.
A törvényeket a műveltebb egyházi férfiak szövegezték. Ebben a munkájukban felhasználták a külföldi törvénykönyveket és zsinati határozatokat is. Szent István és Szent László törvényeinek különös gondjuk volt arra, hogy az erőszakosságokat és tolvajlást megtorolják s a családokat a katolikus vallás által előírt életre szorítsák. A pogánysághoz szító törekvések elnyomására, a vasárnap méltó megülésére s általában az egyházi szertartások és keresztény életigazságok tiszteletben tartására éberen ügyeltek.
A bűbájosokkal, ördöngősökkel, jövendőmondókkal sokat foglalkoztak az akkori törvényalkotók. Rettentő tilalmat adunk arra – mondja Szent István király törvénye – hogy senki varázslattal vagy ördöngős tudománnyal egy embert is eszéből kiforgatni merjen. Ha valamelyik férfi vagy asszony mégis ilyen dologra vetemednék, adják annak a kezébe, akit megrontott, avagy rokonai kezébe, hogy bánjanak el vele tetszésük szerint. Ha pedig jövendőmondók találtatnának, akik hamuban és más effélékben mesterkednek, térítse őket észre a püspök ostorral.
A boszorkányokról így ír Szent István király törvénye: «Ha valami boszorkány találkozik, vigyék a bírák törvénye szerint az egyház eleibe és bízzák a papra, hogy böjtöltesse és oktassa a hitben; böjtölés után pedig menjen haza. Ha másodízben találtatik azon vétekben, alázza meg magát ismét böjtöléssel; annakutána a templom kulcsával keresztforma bélyeg süttetvén mellére, homlokára és válla közé, menjen haza. Ha pedig harmadízben, akkor adják a bírák kezébe». Szent László király törvénye ezt mondja: «A lator asszonyok és boszorkányok úgy lakoljanak, amint a püspök jónak látja». Kálmán király törvénye szerint: « A bűbájosokat a főesperes meg a megyei ispán emberei keressék fel és vigyék a törvény elébe. Az emberevő boszorkányokról pedig, mivelhogy nincsenek, kérdés se tétessék».
Ha ezeket a törvényeket a mai ember szemével nézzük, méltán csodálkozhatunk, milyen aprólékos gonddal avatkoznak bele rendelkezéseik a lakosság magánügyeibe. Életbevágó fontosságú ügyeket aprólékos dolgokkal kevernek. A büntetések hosszú sora vonul el az olvasó előtt, többnyire szoros kapcsolatban a valláserkölcsi felfogással.
Kiadások. – Fejér György: Codex diplomaticus Hungariae. Negyvenhárom kötet. Buda, 1829–1844. (Az árpádkori oklevelek gazdag gyüjteménye.) – Wenzel Gusztáv: Árpádkori új okmánytár. Tizenkét kötet. Pest, 1860–1874. (Az előbbi gyüjtemény kiegészítése.) – Corpus Juris Hungarici. Magyar törvénytár. 1000–1895. Millenniumi emlékkiadás. Húsz kötet. Budapest, 1899. (Márkus Dezső szerkesztésében, latin és magyar szöveggel.)
Irodalom. – Fejérpataky László: A pannonhalmi apátság alapító oklevele. Budapest, 1878. – U. az: A királyi kancellária az Árpádok korában. Budapest, 1885. – Karácson Imre: A XI. és XII. századbeli magyarországi zsinatok. Győr, 1888. – Karácsonyi János Szent István király oklevelei és a Sylvester-bulla. Budapest, 1891. – Szilágyi Sándor szerkesztésében: A magyar nemzet története. Tíz kötet. Budapest, 1895–1898. – Pauler Gyula: A magyar nemzet története az árpádházi királyok alatt. Két kötet. 2. kiad. Budapest, 1899. – Fraknói Vilmos: Szent László levele a montecassinói apáthoz. Budapest, 1901. – Karácsonyi János: A hamis, hibáskeltű és keltezetlen oklevelek jegyzéke 1400-ig. Budapest, 1902. – Erdélyi László és Sörös Pongrác szerkesztésében: A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. Tizenkét kötet. Budapest, 1902–1916. – Závodszky Levente: A Szent István-, Szent László- és Kálmán-korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai. Budapest, 1904. – Timon Ákos: Magyar alkotmány- és jogtörténet. 3. kiad. Budapest, 1906. – Illés József: Bevezetés a magyar jog történetébe. Budapest, 1900. – Szentpétery Imre: Oklevéltani naptár. Budapest, 1912. – Madzsar Imre: Szent István törvényei és a Lex Baiuvariorum. Történeti Szemle. 1921. évf. – Hajnal István: Irástörténet az írásbeliség felújulása korából. Budapest, 1921. – Szentpétery Imre: Az árpádházi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. Budapest, 1922–1927. – Jakubovich Emil és Pais Dezső: Ómagyar olvasókönyv, Pécs, 1929.
