SZÓRVÁNY-NYELVEMLÉKEK.
SZÓRVÁNY-NYELVEMLÉKEK.
A RÉGI magyar nyelvemlékek nyelvtudományi értéke igen nagy. Nélkülük nem ismernők biztossággal a mai magyar nyelv szavainak és szólásainak eredetét és fejlődését. A mai magyar nyelvnek a rokon nyelvekkel való egybevetését a nyelvemlékek segítik elő, mivel szövegük közelebb áll az egymástól elszakadt nyelvek közös ősalakjaihoz. A fontosabb nyelvemlékek ismerete nélkülözhetetlen bevezetője az irodalomtörténetnek, sőt a középkorra nézve maga az irodalomtörténet.
A paleografus kibetűzi a nyelvemlékeket, a nyelvtudós megmagyarázza a szöveg szavait és kifejezéseit. Eszerint a megbízható nyelvtudományi búvárlatnak nélkülözhetetlen előfeltétele a gondos paleografiai munka. Más az egykor leírt szavakat betű szerint pontosan közölni és más azoknak korhű l;icjtését megállapítani.
A nyelvtudós munkája igen nehéz, mert a régi magyar nyelvemlékek írói fölötte szeszélyes helyesírással éltek. Mivel a latin ábécé betűi nem voltak elégségesek a hangokban gazdagabb magyar beszéd pontos lejegyzésére, a kódexírók különféle jelekkel és sajátságos betűkombinálásokkal iparkodtak a magyar hangok kiejtését megjelölni. Ugyanazzal a betűvel gyakran több hangot is jelöltek, viszont egyazon hang megjelölésére többféle betűt alkalmaztak. Sok esetben ezért nem állapítható meg teljes biztossággal az egykorú pontos kiejtés.
Az árpádkori magyarság a katolikus vallással együtt a latinbetűs írást is elfogadta hittérítőitől, bár az új betűsor a magyar nyelv egyes hangjainak kifejezésére határozottan alkalmatlan volt. A latinbetűs írást a salzburg-passaui német papságtól és a dunántúli szlovénségtől tanulták a magyarok. A német-szlovén alaphoz csak később járult az olasz hatás.
A finn-ugor nyelvek közül a magyar nyelvnek vannak legrégibb nyelvemlékei. Ideszámíthatók mindenekelőtt azok az árpádkori nyelvtöredékek – az úgynevezett szórvány-nyelvemlékek – melyek a magyarországi XI–XIII. századi latin szövegekben találhatók. A magyar királyuk által kiadott árpádkori oklevelekben számos magyar tulajdonnév és köznév fordul elő s ezekben igen sok magyar szónak legrégibb alakja és jelentése – van megőrizve. A magyar szavak a latin szövegen belül mint személyek, helyek, utak, vizek, fák, eszközök nevei kerülnek elő s vagy mindennemű magyarázat nélkül állnak vagy latin fordításukkal együtt.
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom törtenete. Ó- és középkor. Pest, 1851. (A koráig ismert összes középkori magyar nyelvemlékek ismertetése. Két kötetes 3. javított kiadása Pest, 1862.) – Jersey János: Magyar nyelvkincsek Árpádék korszakából. Két kötet. Pest, 1854. (Az árpádkori oklevelek magyar szókincsének egybeállítása és magyarázata.) – Volf György: Kiktől tanult a magyar írni, olvasni? Budapest, 1885. (A magyarokat velencei olasz papok tanították a keresztény vallásra és a latinbetüs írásra.) – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. (Valamennyi 1533 előtti nyelvemlék egybeállítása, leírása és magyarázata szemelvények és hasonmások kíséretében.) – Szamota István és Zolnai Gyula: Magyar oklevélszótár. Budapest, 1902–1904. (A régi oklevelekben előforduló magyar szók gyüjteménye.) – Melich János Szláv jövevényszavaink. Nyelvtudományi Közlemények. 1902–1904. évf. (A magyarság délszláv római katolikus népnek, még pedig a dunántúli szlovéneknek köszönheti nemcsak keresztény vallását, hanem latinbetüs írását is.) – Zolnai Gyula: Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Magyar Nyelv. 1905. évf. (A nyelvemlékek száma 1533-ig: 143.) – Simonyi Zsigmond: A magyar nyelv. 2. kiad. Budapest, 1905. (Az eddigi irodalom egybeállítása.) – Szily Kálmán: Régi nyelvemlékeink. Magyar Nyelv. 1914. évf. (Az újabban felkutatott szövegmaradványok számbavétele.) – Jakubovich Emil: Adalékok nyelvemlékeink sorozatához. Magyar Nyelv. 1919–1920. évf. (A nyelvemlék-kiadásokból kijelöli a gyanús keltezésű, hibásan közölt vagy kivetni való szövegeket s közöl néhány újat: eredmény 168 magyarnyelvű írott könyv és kisebb szövegmaradvány az 1533. évig.) – Pais Dezső: Szórvány-nyelvemlék, szöveg-nyelvemlék. Magyar Nyelv. 1928. évf. (A nyelvtöredékek és az összefüggő szövegű írásos maradványok értelmezése.) – Kniezsa István: A magyar helyesírás a tatárjárásig. U. o. 1928–1929. évf. (A nyelvi anyag felhasználása 1241-ig.) – Jakubovich Emil és Pais Dezső: Ómagyar olvasókönyv. Pécs, 1929. (Középkori magyar és latin szövegek értékes gyüjteménye a XV. századig.)
