LATIN IRODALOM: ALBRICUS ÉS HARTVICUS.
LATIN IRODALOM: ALBRICUS ÉS HARTVICUS.
AZ ÉVSZÁZADRÓL-ÉVSZÁZADRA gyarapodó törvények ismertetése nem tartozik ugyan az irodalomtörténet feladatai közé, mégis meg kell említeni a Kálmán király decretumainak első könyve címen ismert országgyűlési végzéseket. Ezeket a végzéseket ALBRICUS pap állította egybe s látta el előljáró beszéddel. Albricus valószínűleg bencésrendi szerzetes volt, utóbb esztergomi kanonok, kiváló latin tudású egyházi férfiú; német eredetű, de tudott magyarul is. Másként nem is fordíthatta volna le Szerafin esztergomi érsek megbízásából Kálmán királynak és országgyűlésének magyar nyelven hozott törvényeit.
A törvények elé írt előljáró beszéde irodalmi szempotból is figyelmet érdemel. Az előljáró beszéd szerénykedő és lelkes ajánlással kezdődik: «Szerafin érseknek, az isteni virtusok szerelmében lángoló férfiúnak, Alberik, aki bár egy a legkisebbek közül, de mindazonáltal a mennyei elmélkedés palotájában jámbor szolgának hivattatik. Nézd el csekély elmém együgyűségét, ó papi fejedelem, akinek elméje a mennyei bölcseség kincsével gazdag s aki meghagytad nekem, hogy a királyi tanácskozások rendeleteit egybeszedegessem s az országgyűlés végzéseit gyarló szavammal röviden előadjam. Mint jelentéktelen ember nem vehettem ugyan részt az ország gyűlésének tanácskozásaiban, de az ajtó mellett meghallgattam az ügyek eldöntését. Tudom, hogy mennyire gyönge vagyok, de azért mégis engedelmeskedem, mert ha gyakorlatlanságom nem is ad nekem tehetséget az ékesen szólásra, az engedelmességet nem tagadhatom meg. Munkámban nem a magam tetszésén járok, azért, ha tollam valahol megtéved, kérem a te bocsánatodat. Lehetnek olyanok, akik fölöslegesnek tartják ezt az országos gyűlést s azt mondják, hogy inkább maradtunk volna továbbra is jámbor elődeink régebbi végzései mellett. Az ilyenek balgán és gonoszul vélekednek, mert első az ország java. Annakidején Szent István atyánk kénytelen volt a fegyelem vesszejével rendelkezni, mert népe barbár szokásokban sínylődött s idegenkedett a szent vallástól; most azonban a mi nagy királyunk, Kálmán, az ő galamb szelídségének tisztaságában és jeles tulajdonságainak ékességében már enyhítette a régi törvények szigorát, hiszen immár megerősödött a hit s méltatlan dolog, hogy a hívőt a törvény bosszújától való rettegés gyötörje. A király tanácsosai és az ország főemberei most egybegyűltek, a szent emlékezetű István király törvénykezését átvizsgálták, abban semmit el nem rontottak, hanem azt inkább megjobbították. A gáncsoskodóknak minden egyes kifogására meg tudnék felelni, ha nem félnék, ó papi fejedelmek dísze, hogy kegyes füleidet untatom beszédemmel. Azért is most csak arra kérlek, hogy ha itt következő írásomban hibák vagy hiányosságok volnának, méltóztassál azokat helyreigazítani atyai kegyességeddel.
Az előljáró beszéd egyik megjegyzéséből kétségtelen, hogy az országgyűlésen magyar nyelven folyt a tanácskozás, latinul nem is tudtak a középkori magyar urak. Végzéseiket Albricus szabatosan megszövegezte, latinra fordította s logikus gondolkodással elrendezte. Munkája nem volt kis feladat. Ebben az időben még a papok közül is kevesen tudtak latinul, úgyhogy az 1114. évi esztergomi zsinat az egyházi törvény erejével iparkodott rászorítani a papságot a latin nyelv beszélésére. Annál meglepőbb Albricus hajlékony latin stílusa. Csak itt-ott ütközik ki belőle egy-két magyaros fordulat, néhány ellatinosított magyar szó és egy feltünően erős germanizmus.
Albricus valószínűleg 1100 körül készíthette fogalmazását. Némelyek ugyan Kálmán király uralkodásának elejére, 1096 tájára, teszik a kartali országgyűlést, mások azonban joggal a XII. század elejére. A szöveget Albricus mindenesetre nem írhatta később az 1004. évnél, mert ebben az esztendőben meghalt Szerafin érsek, akihez előljáró szavait intézte.
Albricushoz hasonló szerkesztői munka fűződik HARTVICUS nevéhez. Míg Albricus az országgyűlési végzések rendezésében szerzett érdemeket, Hartvik püspök Kálmán király uralkodásának vége felé, 1111 táján, egyberótta Szent István kisebb és nagyobb legendájának szövegét. A két régibb latin életírásból egy legendát szőtt, anélkül, hogy új adatokat keresett volna. Az ilyen eljárás gyakori volt a középkorban s nem ment vétségszámba.
A Hartvik-féle Szent István-legendában is az előljáró beszéd a szerkesztésnek eredeti része. Hartvik püspök a földi élet után boldog örökkévalóságot kíván királyának, Kálmánnak. «Midőn megkezdtem munkámat uram, jeles királyom, úgy amint azt nekem a hatalmas királyi parancs Szent István király életére nézve kötelességemmé tette, szerény elmém lázongó kétségeskedése sokáig nyugtalanított, különösen azért, mert Priscianus, a grammatika tudományának szerzője, akinek tanítását valamikor annyira tudtam, most, öreg koromra, egészen elhagyott.» Mégis engedelmeskednem kellett, mert ez az erények gyöngye; leküzdöttem lelkem aggódásait; erőt vettem erőtlenségemen. Mivel azonban az ilyen vállalkozást az irigység gyakran megtámadja, térdreborulva kérem felséges uramat: vegye csekély munkámat királyi védelmébe s ne ütközzék meg súlyos hibámon. Ha pedig botránkozást keltő dolog akadna benne, inkább elégetem írásomat, semhogy mások irigy szemei elé vigyem.
Míg Szent István király két régebbi legendájának emléke feledésbe merült s csak a XVIII. század vége felé fordult feléjük a figyelem, Hartvik püspök kompilációját a XII. századtól kezdve állandóan forgatták s nagy megbecsüléssel hivatkoztak szövegére. Csak a XIX. század utolsó negyedében derült ki, mennyire fölötte áll a két régebbi legenda a belőlük készült szerkesztésnek. Az agg püspök nem a körültekintő életírást, hanem a latin stilizálást tekintette fő feladatának.
Személyéről püspöki méltóságán kívül nem tudunk közelebbi adatokat. A történetírók szerint Kálmán király idejében győri püspök volt. Nevének egyéb változatai Hartvik, Chartuitius, Harduinus, Arduin. Mint győri püspök részt vett abban az 1097. évi fényes követségben, mely Rogerius sziciliai normann fejedelem leányát, Buzillát, megkérte és feleségül nyerte a magyar király számára. 1103-ban az esztergomi érsek vele együtt simította el a pannonhalmi apát és a veszprémi püspök viszályát. Mindezek az adatok azonban csak akkor állnák meg helyüket, ha ellenmondás nélkül be lehetne bizonyítani a legendaíró Hartvik püspök személyének azonosságát Arduin győri püspökével.
Magyarországi vonatkozása miatt érdemes még megemlíteni CERBANUS bencés szerzetes munkáját is. Cerbanus külföldi benediktinus volt, görögből latinra fordította Szent Maximus és Damaskusi Szent János keleti egyházatyák iratait s fordítását Dávid pannonhalmi apátnak ajánlotta. Mivel Dávid apát II. Béla és II. Géza királyok uralkodása idején állott a pannonhalmi monostor élén, Cerbanus előszavának is 1140 körül kellett készülnie. «Főtisztelendő Dávid atyának, a kiváló apát úrnak, Cerbanus szeretettel párosult készséges szolgálatát ajánlja.» Midőn a multkorában – írja az idegenből idelátogató bencés – megfordultam az egyik magyar monostorban, megtaláltam ott Szent Maximus szerzetes néhány könyvét. Elhatároztam, hogy Isten segítségével lefordítok néhány fejezetet s átadom az apát úr által legeltetett nyájnak. Talán felesleges is volt buzgólkodásom, mert a pannonhalmi konvent bővelkedik szent könyvekben, de a szeretet serénysége nem engedett pihenni. Valahányszor Pannonhalmára megyek, ott igaz érzésekkel fogadnak; valahányszor távozom, lelkileg felüdülve térek vissza onnan. A szeretet erejének nagysága mindennél nagyobb: alázatosan ajánlom magamat és munkámat Dávid apát úr szíves szeretetébe. – Közelebbi adatokat nem tudunk Cerbanusról, görögül és latinul jól tudott, a magyar bencések szívesen látott vendége volt. Latin szövegeinek középkori másolatait az osztrák bencés kolostorok több példányban megőrizték.
Kiadások. – Az Albricus nevével kapcsolatos törvényszöveg legrégibb kézirata a XV. századból való. A bécsi Nemzeti Könyvtár őrizte meg. – Szövegét már a XVI. században kinyomatták (Corpus Juris Hungarici: 1547. Zsámboki János Bonfinius-kiadása: 1581.) – Számos jó kiadása közül használatra legalkalmasabb: Corpus Juris Hungarici. Magyar törvénytár. 1000–1895. Millenniumi emlékkiadás. Húsz kötet. Budapest, 1899. (Márkus Dezső szerkesztésében, kiváló tudósok közreműködésével, magyarázatos latin és magyar szöveggel.) – Hartvik püspök Szent Istvánról szóló legendájának legrégibb kézirata a XII. századból maradt fenn. A Magyar Nemzeti Múzeum tulajdona. – Nyomtatásban már a XV. század végén megjelent. (Legendae Sanctorum Regni Hungariae. Velence, 1498.) – Utóbb itthon és a külföldön többször közrebocsátották. (Vita S. Stephani regis Hungariae. Krakkó, 1540. Surius Lőrinc kartauzi szerzetes legendagyüjteménye: 1578. Bongarsius kiadása: 1600. Schwandtner kiadása: 1746. Podhradczky kiadása: 1836. Endlicher kiadása: 1849. Mátyás Flórián kiadása; 1881.) – Szövegét Érdy János fordította magyarra: Szent István első magyar király életirata Hartvik regensburgi püspök szerint. A Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött frankfurti kódexből. Pest, 1854.
Irodalom. – Fejérpataky László: Irodalmunk az Árpádok korában. Budapest, 1878. – Marczali Henrik: A magyar történet kútfői az Árpádok korában. Budapest, 1880. – Pauler Gyula: A Hartvik-legenda és pesti kódexe. Századok, 1884. évf. – Karácson Imre A XI. és XII. századi magyarországi zsinatok. Győr, 1888. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Pauler Gyula: A Hartvik-legendáról. Századok. 1892. évf. – U. az: A magyar nemzet története az árpádházi királyok alatt. Budapest, 1893. – Karácsonyi János: A Hartvik-vita sarkpontjai. Századok. 1894. évf. – U. az: Hol bővítették ki a Hartvik-legendát? U. o. 1901. évf. – Kaindl: Studien zu den ungarischen Geschichtsquellen. Bécs, 1894–1902. – Zoltvány Irén: A magyarországi bencés irodalom a tatárjárás előtt. A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. I. köt. Szeré. Erdélyi László. Budapest, 1902. – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. II. köt. Kolozsvár, 1919. – Gulyás Pál: A könyv sorsa Magyarországon a legrégibb időktől napjainkig. Magyar Könyvszemle. 1923. évf. – Zalán Menyhért: Árpádkori magyar vonatkozású kéziratok az osztrák kolostorok kézirattáraiban. Pannonhalmi Szemle. 1926. évf. – Varju Elemér: Legendae Sancti regis Stephani. Szent István király legendái. Budapest, 1928.
