A NÉPKÖLTÉSZET.
A NÉPKÖLTÉSZET.
ENNEK A KORSZAKNAK latin oklevelei többször megemlítik az énekmondók és muzsikusok neveit. A joculator elnevezést a XIV. századtól kezdve más elnevezések szorították ki: kobzos, sípos, hegedős, lantos, regős, gajdos, deák, igric. Ki volt ezek közül pusztán csak muzsikus és ki mondott éneket is zenéjéhez: ezt nem lehet eldönteni. Csak az valószínű, hogy hangszer nélkül nem énekeltek; s bizonyos, hogy énekmondás nélkül is muzsikáltak. Mesterségükkel a későbbi cigányokat helyettesítették. Az egyik XIV. századi felvidéki iskolamester a gimesi várnagy figyelmébe ajánl egy joculatort, mert ez a muzsikus és többi joculatortársa nagy vígságot keltett az iskolamester lakodalmán.
Néhány ismert név ebből a századból: Kobzos János királyi ember Somogy megyében (1326); Tamás joculator a Csallóközben (1329); nyomukban a többi XIV. századi mulattató: Kobzos Miklós, Hegedüs István, Sipos János, Hegedüs János, Regös Miklós.
Károly Róbert király idejében történt Zách Feliciánnak a királyi család ellen intézett merénylete s az előkelő nemzetség szörnyű bűnhődése. Erről a megrázó eseményről épen úgy megindult a mondaképződés, mint Nagy Lajos király nagyerejű hősének, Toldi Miklósnak vitézi tetteiről. Zách Felicián történetét legszebben Márk krónikája örökítette meg, Toldi Miklós vitézi szereplését az egykorú oklevelek említik. A Toldi-monda egyes részletei Ilosvai Selymes Péter XVI. századi verses elbeszélésében maradtak meg, e monda gyökerei azonban a XIV. századba nyúlnak vissza.
Toldi Miklós biharvármegyei nemesúr volt, Nagy Lajos király idejében és Mária királynő alatt több vármegye főispánja. Ifjabb éveiben nem otthon gazdálkodott, hanem mint legfiatalabb fiú előkelőbb urak szolgálatába állott. Egy ideig az esztergomi érsek katonáinak tisztje volt, 1364-ben elment Olaszországba, zsoldosokat vitt magával s magyar legényeinek vezére lett. Angol és magyar harcosok egy csoportba egyesültek, megalkották az Alba Societast azaz a Fehér Csapatot, ennek a csapatnak egyik vezéri tisztjét viselte a magyar levente. Az olasz államok sűrűn alkalmazták a különféle kóbor elemekből álló zsoldosokat, szerződésre léptek velük, harci készségüket pénzzel jutalmazták. Toldi Miklós – dominus Nicolaus comes de Tholdi Ungarus – és angol vezértársa az egyházi állammal léptek szerződésre s megfogadták, hogy hűségesen támogatják a római szentszéket ellenségei ellen. A ma is meglevő szerződés szerint hathónapi szolgálatra kötelezték magukat, feltétlen engedelmességet fogadtak s megígérték, hogy a félévi harcikötelezettség letelte után eltávoznak az egyházi állam területéről és öt évig nem viselnek háborút az egyházi állam ellen. Szerződésükbe belefoglalták, hogy nem kötelesek Firenze, Pisa, Siena ellen harcolni; kötelességük ellenben, hogy sem levél, sem követ útján nem érintkeznek az ellenséggel s nem zsarolják a lakosságot. Hathónapi szolgálatáért százhatvanezer aranyforint jutalmat kap a csapat s övé minden hadizsákmány és fogoly. A szerződés megkötése után Toldi Miklós és az angol csapatvezér, továbbá a huszonkilenc angol és tíz magyar alparancsnok 1365 januárjában letette az esküt s a körülbelül ötezer főből álló csapat megkezdte a harcot. Toldi Miklósnak mindenesetre messze földön híres lovagnak kellett lennie, hogy idegen földön is ennyire bíztak vitézségében. Nagy erejéről nincsen feljegyzés okleveleinkben és krónikáinkban, de Ilosvai Selymes Péter XVI. századi verses elbeszélése elég világosságot vet személyének mondai jelentőségére.
Hédervári Kont István történetét Turóczi János és Bonfinius Antal krónikái őrizték meg legjobban az utókor számára. Zsigmond királlyal szemben Kont István a nápolyi trónkövetelő pártjára állott, de Zsigmond leverte a délvidéki felkelést s egyik vezére, Vajdafi György elfogta a Száva partján bujdosó nemeseket. A Kont István vezérsége alatt álló nemesek megfogadták, hogy nem üdvözlik a gyűlölt királyt. Mikor Budára hurcolták őket, sem térdet nem hajtottak Zsigmond előtt, sem nem köszöntek neki. A király bősz haragra lobbant, kivégeztette a makacs nemeseket, tetemeiket a város végén földeltette el. A nép álmélkodva látta, milyen elszántan dobták el maguktól életüket Kont István és társai, hősiességükről regélni kezdett, a tömeges kivégzést költői részletekkel ékesítette. A hős vezér alakja megragadta a képzeletet: az ősi magyar család sarja az idegenvérű uralkodó martaléka lett, de még halálában is rettenthetetlen férfiú maradt, mert arccal fordult a hóhérhoz s bátran kiáltotta, hogy nem fél a haláltól az, aki csatáiban annyiszor látta a halált. Hűséges fegyverhordozója, Csóka, keserves sírásra fakadt, de hiába csalogatta Zsigmond, hogy álljon az ő szolgálatába, mert nála jobb dolga lesz, mint lefejezett uránál, Csóka megvetéssel kiáltott oda a királynak «Én neked cseh disznó, sohasem fogok szolgálni». Meghalt az urához hű szolga is, mert inkább ezer darabra tépette volna magát, semhogy Kont István gyilkosát szolgálja. A harminckét nemesről a későbbi emberöltők sem feledkeztek meg, történetük ott élt a hegedősök ajkán, innen jutott a XV. századi történetírók kézirataiba.
Irodalom. – Toldy Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. I. köt. 3. kiad. Pest, 1862. – U. az: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – U. az: A magyar irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3, kiad. Pest, 1872. – Szilády Áron: Régi magyar költők tára. IV. köt. Budapest, 1883. – Karácsonyi János: Toldi Miklós származása. Katolikus Szemle. 1899. évf. – Beöthy Zsolt és Badics Ferenc szerkesztésében: Képes magyar irodalomtörténet. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Wertner Mór: Adalékok Toldi Miklós életrajzához. Akadémiai Értesítő. 1913. évf. – Solymossy Sándor: A Toldi-mondához. Ethnographia. 1918. évf. – Mályusz Elemér: Toldi Miklós Olaszországban. Irodalomtörténet. 1923. évf. – U. az: A Toldi-monda történeti alapja. Hadtörténelmi Közlemények. 1924. évf. – Dézsi Lajos: Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1928. – Szabolcsi Bence: A középkori magyar énekmondók kérdéséhez. Irodalomtörténet. 1928. évf. – Elek Oszkár: Kont István a magyar irodalomban. U. o. 1928. évf.
