LATIN IRODALOM: HITTUDOMÁNY ÉS EGYHÁZI SZÓNOKLAT.
LATIN IRODALOM: HITTUDOMÁNY ÉS EGYHÁZI SZÓNOKLAT.
A TEOLÓGIA és filozófia alapvető tételeit a magyarországi papi iskolákban rendszeresen tanították s a külföldi iskolákat látogató egyházi férfiak még bővebb tájékozást szereztek a hittudományi és bölcselettudományi vizsgálódások eredményeiről. A tudományosabb szerzetesek és világi papok a magyar kolostori és káptalani iskolákban többnyire élőszóval terjesztették a hittani ismereteket, de tanításaikat olykor írásba is foglalták. Nálunk is akadtak művelői a fejtegető és magyarázó teológiának, a vallásos filozófiának, az egyházi jognak, az egyházi szónoklatnak és a szent elmélkedéseknek.
A Domonkos-rend jeles teológusa és filozófusa, ERDÉLYI BOJÓT, latin nevén Joannes Boethius, magyarázatokat írt Aristoteles munkáihoz s önálló műben elmélkedett a világ örökkévalóságáról. SOPRONI MIKLÓS pap görögből latinra fordította Aristoteles egyes műveit. CSANÁDI PÉTER pálosrendi generális egy aszkétikus munkát, PÉCSKAI DOROSZLÓ pap hittani fejtegetéseket, VÁRADI JÁNOS ágostonos szerzetes bibliai kommentárt, SZEMER GYÖRGY pap és POZSONYI JÁNOS pálosrendi szerzetes szentbeszédeket foglaltak írásba. LÁSZLÓ ferencrendi szerzetes, később kalocsai érsek, egyházjogi tanulmányt írt arról a kérdésről: vajjon eretnek tan-e azt állítani, hogy Krisztus és az apostolok közös vagyonnal bírtak? ERDÉLYI JÁNOS ferencrendi szerzetes is írt egy kánonjogi munkát. TELEGDI CSANÁD esztergomi érsek mint szónok tűnt ki: gyászbeszédet mondott Károly Róbertról s üdvözlőbeszédben köszöntötte a trónralépő Nagy Lajost.
A legrégibb magyar eredetű, latinnyelvű szentbeszédek a XIV. századból maradtak fenn. Különösebb figyelmet érdemelnek közülük a pécsi egyetemen tartott prédikációk. A pécsi egyetemet Nagy Lajos király 1367-ben alapította. Papi pályára készülő hallgatósága vallásos nevelésben részesült. Az itt mondott egyházi szónoklatok egy részét a müncheni állami könyvtár egyik kódexe őrizte meg. (Sermones compilatae in Studio Generali Quinque-Ecclesiensi in Regno Ungariae.)
Ezek a beszédek nem a nép számára készültek, hanem az egyetemi hallgatóság szellemi színvonalát tartották szem előtt. Az egyetem tanárai és az egyetemi fokozatot nyert hallgatók mondták el szövegüket tanítványaik és társaik előtt. Fogalmazásuk és felépítésük teljesen a skolasztikus világ szellemében történt. Mintabeszédek voltak: a szerző alkalmas jeligét illesztett a beszéd élére, fejtegetéseiben ebből indult ki, mondanivalóiba újabb szent idézeteket szőtt, azokat buzgón értelmezte, a meghatározás és felosztás követelményeinek mindenütt eleget tett, az ész érveivel és a tekintélyek nyilatkozataival bizonyított és cáfolt s fogalmazását nem annyira lendületes beszéddé, mint inkább filozófiai s teológiai értekezéssé tette. A beszédek szövegéből azt lehet következtetni, hogy szerzői domonkosrendi szerzetesek lehettek, mindenesetre magyar emberek, mert a magyar szentekről szóló prédikációikban a hazafias magyar pap felfogása jut kifejezésre. Egyébiránt a megfoghatóbb történeti vonatkozások nem szembetűnők sem a Szent Istvánról, sem a Szent Lászlóról, sem a Szent Erzsébetről szóló beszédekben. A szövegek inkább csak a vallásos tanulságokat vonják le s erkölcsi elmélkedéseket és buzdításokat tartalmaznak. Szent Istvánról kiemelik, hogy az első magyar király és az első magyar szent, igazi apostol, aki a vallásnak templomokat emelt, az egyházat gazdagon javadalmazta, a nemzet számára törvényeket hozott, országát pedig a Boldogságos Szűz Mária oltalmába ajánlotta. (De sancto rege Stephano Ungariae, Dalmatiae ac Croatiae: öt beszéd.) Szent Lászlóról elmondják, hogy a besenyők üldözése közben hogyan menekült meg imádsága révén az éhhalál veszedelmétől s szenttéavatása napján milyen különös fényű csillag tündökölt a templom fölött, ahová testét helyezték. (De Sancto Ladislao rege Ungariae: két beszéd.) Szent Erzsébetről megemlítik, hogy mennyit szenvedett, mikor férje halála után kiűzték várából és senkisem adott neki szállást. (De Sancta Elisabet: három beszéd.) Ezek a beszédek általában rövidek, csakúgy, mint a többi szentekről mondott nagyszámú prédikáció és az egyes ünnepek jelentőségéről szóló szónoki sorozat. A prédikációs gyüjtemény gazdag anyagára jellemző, hogy Szent Domonkos emlékét hat beszéd újítja meg, karácsony napjához szintén hat szónoklat fűződik, Krisztus kínszenvedését tizenegy beszéd magasztalja.
A káptalanoknak azaz a kanonokok testületének megvolt a maga írásba foglalt statutuma vagyis szabályzata A váradi káptalan statutumait Imre váradi kanonok állította egybe 1374-ben. Szövege hasonlít a külföldi kanonoki testületek statutumaihoz, de van benne elég önállóság tartalom tekintetében is, stílus dolgában is. Megtudjuk belőle többek között, hogy a káptalan élén a prépost áll, ő hívja gyűlésbe a kanonokokat, őt illeti meg a gyűlésen az első szó, a kórusban övé az első hely. Rangban az olvasókanonok (lector) következik utána. Ő a prépost helyettese, a káptalani iskola vezetője s a káptalan pecsétje alatt megjelenő oklevelek leírója. Az éneklő kanonok (cantor) irányítja a templomban az egyházi éneket, ő tanítja a káptalani iskola tanulóit énekre és zenére. Az őrkanonok (custos) őrzi a káptalan kincseit, levéltárát, pecsétjét, könyveit, ruháit. A főesperesek (archidiaconus) az egyházmegye egyes kerületeire ügyelnek fel, beutazzák a plébániákat s megvizsgálják, nem él-e bűnös életet valamelyik pap s teljesíti-e egyházi és világi kötelességeit. A kanonokok száma Váradon huszonnégy, egyebütt több is, némelyik egyházmegyében kevesebb. Számos pap áll segítségükre, hogy annál biztosabban kormányozhassák az egyházmegyét. A káptalan egyben az egyházi törvénykezés helye. Előtte rendezik a jogi ügyeket. Mint hiteles hely, közjegyzői munkát végez: előtte foglalják írásba az adás-vételt, zálogot, kölcsönzést, ajándékozást, osztozkodást, végrendeletet.
A XIV. századból már számos magyar eredetű latin kódex jutott korunkra. Legtöbb közülük – szám szerint tizenöt kódex – a misekönyv: ezekből több igen szépen díszített kéziratot őriznek a hazai és külföldi könyvtárak. A magyar földön készített missalék másolói és festői sokat tanultak az olasz, francia, német és cseh illuminátoroktól,de eredetiség is van könyvdíszítő művészetükben. A magyar miniatürfestészet ebben az időben már eléggé fejlődött, amint ezt többek között a Bécsi Képes Krónika és a vatikáni könyvtár Képes Legendáriuma szembetűnően mutatja. Az 1377-ben készült Esztergomi Missale másolójának és festőjének már a nevét is tudjuk: a gyulafehérvári Batthyány-könyvtárban őrzött kódexet Henrik pozsonymegyei csukárdi plébános készítette Imrefia János pozsonyi őrkanonok számára. Míg ezen a miniátoron a francia művészet hatása látszik, egy másik másoló és illuminátor, a XIV. század végén dolgozó Nagyszombati Mihály pozsonyi kanonok, a cseh kéziratok tanulmányozásából merített könyvdíszítő elemeket.
Az oklevelek és könyvek írására a XIV. századtól kezdve a pergament mellett már a papirost is kezdik használni. Az új anyagot az olasz papírmalmok a XIII. századtól kezdve növényi rostokból és vászonrongyokból állították elő. A XIV. században már Németországban is állítottak fel papírmalmokat s a pergamentnél jóval olcsóbb áru rohamosan kezdte kiszorítani az addig használatos állati bőrt, bár a közvélemény sokkal többre becsülte a bőrhártyát. A fontosabb szövegeket ezután is pergamentre jegyezték.
A pergamentet és az íróeszközöket a kolostori könyvtár élén álló szerzetes szerezte be. Ez a tudományosabb hajlamú szerzetes vigyázott a másolók munkájára, ő vezetett jegyzéket a könyvekről, ő gondozta a könyvtári cellát. Ha társai közül valaki olvasni akart, egy-egy kötetet adott számára a könyvgyüjteményből. Olykor másoknak is kölcsönöztek kéziratot, ezeknek azonban megbízható embereknek kellett lenniök. Ilyenkor írásos elismervényt vagy zálogot vettek a kölcsönzőtől.
Kiadások. – Az említett hittudósok, bölcselők és egyházjogászok munkáinak kéziratai legnagyobbrészt elvesztek s csak címeikről tudunk. Erre nézve, továbbá a fennmaradt egyházi beszédekre vonatkozólag, az itt következő irodalom nyujt közelebbi tájékozást.
Irodalom. – Ferrarius Zsigmond: De rebus Hungaricae provinciae Ordinis Praedicatorum. Bécs, 1637. – Ipolyi Arnold: A pozsonyi káptalan XIV. századi könyvtára. Új Magyar Múzeum. 1856. évf. – Knauz Nándor: A magyar egyház régi szokásai. Magyar Sion. 1865–1869. évf. – U. az: A pozsonyi káptalannak kéziratai. Esztergom. 1870. – U. az: A magyar egyház régi mise- és zsolozsmakönyvei. Esztergom, 1870. – U. az: Kortan. Budapest, 1876. – Fraknói Vilmos: Erdélyi János XIV. századbeli magyar kanonista ismeretlen munkája Rómában. Magyar Könyvszemle. 1882. évf. – Csontosi János: A müncheni könyvtár hazai vonatkozású kéziratai. U. o. 1882. évf. – U. az: Nagyfontosságú XIV. századi kézirat a pécsi egyetemről Münchenben. U. o. 1882. évf. – Erdélyi János: A bölcsészet Magyarországon. Budapest, 1885. – Bunyitay Vince: A váradi káptalan legrégibb statutumai. Nagyvárad, 1886. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Ortvay Tivadar: Pozsony város története. Három kötet. Pozsony, 1892–1900. – Dankó József: Vetus hymnarium ecclesiasticum Hungariae. Budapest, 1893. – Békesi Emil: Magyar írók az Anjouk és utódaik korában. Katolikus Szemle. 1899. évf. – Varju Elemér: A Gyulafehérvári Batthyány-könyvtár. Magyar Könyvszemle. 1900. évf. – Melich János: Misekönyv a XIV. századból. U. o. 1903. évf. – Békefi Remig: A pécsi egyetem. Budapest, 1909. – Gábor Gyula: Adatok a középkori magyar könyvírás történetéhez. Magyar Könyvszemle. 1910. évf. – Karl Lajos: Magyarország a spanyol nemzeti és francia klasszikus drámában. Budapest, 1916. – Böle Kornél: Adatok a Domonkos-rend liturgiájához és a gyulafehérvári Batthyány-könyvtár idevágó kézirataihoz. A Szent Domonkos-rend emlékkönyve. Szerk. Horváth Sándor. Budapest, 1916. – Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig. Budapest, 1922–1924. – Gulyás Pál: A könyv sorsa Magyarországon. Magyar Könyvszemle. 1923. évf. – Timár Kálmán: Prémontrei kódexek. Kalocsa, 1924. – Hoffmann Edit: Henrik csukárdi plébános miniátor. Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei. Budapest, 1925–1927. – U. az: A Nemzeti Múzeum Széchenyi-könyvtárának Magyarországon illuminált kéziratai. Magyar Könyvszemle. 1927. évf. – Rössler Mária; Magyar domonkosrendi példák és legendák. Kassa, 1927. – Zalán Menyhért: A magyar középkori missalék kutatásának feladatairól. Pannonhalmi Szemle. 1928. évf. – Jakubovich Emil és Pais Dezső: Ómagyar olvasókönyv. Pécs, 1929.
