A KÖZÉPKORI MAGYAR VERSELÉS.
A KÖZÉPKORI MAGYAR VERSELÉS.
A KÖZÉPKORI magyar verselőkben fölötte csekély volt a formaérzék. Ha a középkori magyar költeményeket a verselés szempontjából vizsgáljuk, feltűnik, hogy mennyire megrontja a ritmust a kifejezésekkel való küzködés. A sorok többnyire nehézkesen döcögnek. A verselő csak két szabályt ismer: azt, hogy lehetőleg hasonló szótagszámokat írjon az egymásután következő sorokba, és azt, hogy a sorokat kettős, hármas vagy négyes rímekkel kösse egybe. De igen sokszor még az sem sikerült a verselőknek, hogy a szótagszámot megőrizzék és a sorok végeit egybehangolják.
Középkori magyar verses emlékeink versformájára a latin egyházi verselés irányító erővel hatott. A fordítók teljes erejükből iparkodtak alkalmazkodni a fordításra kiszemelt latin költemények versalakjához; megpróbálkoztak a rímeléssel, szerették volna megtartani a sorok szótagszámát, tájékozva voltak a sormetszetek követelményeiről is; szóval megértették a külföldi latin versformák egész ritmustervét, csak épen a magyarba való formahű átültetés és utánzás okozott rendkívüli nehézséget. Szorongatott helyzetükben valóságos szabad verselést űztek, hogy megkönnyítsék a leküzdhetetlennek látszó verstechnikai problémákat. Egyik-másik verselő mintha jambikus lejtésű sor alkotására is képes lett volna latin mintájának hatása alatt; egyébiránt az időmértékes verselés átültetése elől teljes egészében kitértek: ez olyan súlyos feladat volt számukra, melynek megközelítő megoldására még jó ideig várakozhatott a magyar verstechnika. A verselés feltűnő gyöngeségének megállapításában figyelembe kell venni azt a magyarázó körülményt is, hogy a középkori magyar versek meglehetősen romlott szöveggel jutottak az utókorra. A sorok bukdácsoló vánszorgása részben onnan ered, hogy a ritmusérzék nélkül szűkölködő másolók nem egyszer alaposan megrontották kihagyásaikkal és betoldásaikkal a fordítók kezéből elfogadhatóbb formában kikerülő szöveget.
A középkori magyar versekből a magyar népköltészet eredeti ősi versformáira nézve nem sok tanulság meríthető, mert eredeti szerzésű magyar verses maradványunk nagyon kevés van, a fordításokban pedig a latin verselést utánozzák középkori verselőink. Eredetibb magyar ritmusnak vehetők mégis a felező nyolcas (4/4), a felező tizenkettes (6/6) és a tizennégyes (8/6) verssorok. Általában a középkori sorképletek és versformák száma csekély, úgyhogy a XVI. és XVII. században bekövetkező formagazdagítás égető szükséget pótolt.
A középkori magyarnyelvű verses emlékekben a következő sorképletek fordulnak elő:
1. Hatos: a latin trochaikus hatszótagú verssor mintájára. Sormetszete nagyon ingadozó. Ilyen verssorokban próbálkozott meg egy névtelen magyar verselő az Ave Maris Stella fordításával. A trochaikus lejtés természetesen hiányzik soraiból. A hat szótagot is minduntalan felcserélte több szótaggal, mert nem tudta beleszorítani mondanivalóit a rövid sorképletbe. Egyik sikerültebb strófája a Festetich-kódex szövege szerint (1515 körül)
Adj tiszta életet,
Szerezz bátor útat,
Hogy mi Jézust látván,
Mindenkor egybe örüljünk.
Szerezz bátor útat,
Hogy mi Jézust látván,
Mindenkor egybe örüljünk.
2. Nyolcas: a latin jambikus nyolcszótagú verssor mintájára. Sormetszete az ötödik szótag után van: 5/3. Ez különbözteti meg az ősi nyolcas sortól, melyet a sormetszet két egyenlő félre oszt. Itt-ott némi jambusi lejtés is érezhető egyik-másik soron: ez azonban inkább véletlen egyezés, semmint tudatos utánzás. Ezt a versmértéket több latin himnusz magyar fordítója használta. Példa a Döbrentei-kódex fordításából (1508)
Király zászlói terjednek,
Keresztnek titka finletik.
Keresztnek titka finletik.
3. Nyolcas felezéssel: a latin trochaikus nyolcszótagú verssor mintájára. Sormetszete a negyedik szótag után van: 4/4. A trochaikus lejtés hiányzik a magyar verses szövegekből, vagy ha megvan, a véletlen műve. A sorfaj ritmikai szerkezete azonos a magyar verselésnek azzal a sorképletével, melyet ősi nyolcas néven ismer a nemzeti verselés története. Ebben a sorfajban van írva például az Érsekújvári-kódexben megőrzött Katalin-legenda (1531)
Immár érted ím meghalok,
Szent nevedért halált vallok.
Szent nevedért halált vallok.
4. Tizes: a latin lejtésváltó tízszótagú verssor mintájára. Sormetszete a negyedik szótag után: 4/6. A latinban az első négy szótag trochaikus, a folytatólagos hat szótag jambikus lejtésű s a két rész közt van a sormetszet. A magyar verssorokban nincs időmértékes lejtés. Ilyen a versalakja például Vásárhelyi András énekének (1526):
Angyaloknak nagyságos asszonya,
Úr Jézusnak boldogságos anyja.
Úr Jézusnak boldogságos anyja.
5. Tizes felezéssel: a latin sapphikus eredetű tízszótagú verssor mintájára. Sormetszete az ötödik szótag után: 515. A magyarban nincs időmértékes lejtése a soroknak. Ilyen latin szöveg után készült például a Szent László királyról szóló ének magyar verses szövege (1526):
Nekünk születtél Lengyelországban,
Mennyből adatál nagy csudaképen.
Mennyből adatál nagy csudaképen.
6. Tizenkettes felezéssel: olyan két költeményben, mely nem latin szöveg nyomán készült, hanem eredeti magyar verses emlék. Az egyik Geszthy László éneke (1525), a másik Apáti Ferenc éneke (1526). Nagyon lehet egyébiránt, hogy ez a sorfaj is latinból kölcsönzött. Sormetszete a hatodik szótag után van: 6/6. Példa Apáti Ferenc énekéből (1526 körül):
Félelmes szívűnek engem alejtátok
Régi barátim nékem kik valátok.
Régi barátim nékem kik valátok.
7. Tizenhármas: a latin trochaikus tizenháromszótagú verssor mintájára. Sormetszet a hetedik szótag után 7/6. A magyarban nincs a sornak trochaikus lejtése. Főképen a Winkler-kódexben maradtak fenn ilyen alakú verses emlékek (1506). Példa:
Napnak első idején, Jézus elviteték,
Pilátusnak előtte hamisan vádoltaték.
Pilátusnak előtte hamisan vádoltaték.
8. Tizennégyes: Eredeti költeményekben fordul elő, de valószínűleg ezt a sorfajt is latinból kölcsönözték a verselők. Sormetszete a nyolcadik szótag után van: 8/6. Példa Berizló Péter énekéből (1515)
Én ki valék Szenderőben egy haragos nagy bán,
Sokat dúltam mindenfelé az én lovam hátán.
Sokat dúltam mindenfelé az én lovam hátán.
9. Tizenötös: a latin trochaikus tizenötszótagú verssor mintájára. Sormetszete a nyolcadik szótag után van: 8/7. A magyarban nincs a sornak trochaikus lejtése. Több verses fordítás használja ezt a formát. Így a Pange Lingua Gloriosi a Döbrentei-kódexben (1508):
Azért mikor szent időnek teljessége bejöve,
Atyának ő felségétől teremtő fi küldeték.
Atyának ő felségétől teremtő fi küldeték.
10. Néhány más verssor nyomai: így a verses Katalin-legendában előbukkanó hetesé; a Szabács Viadalában levő bizonytalan szerkezetű tizesé; végül egy hexameteres sor. Az utóbbi Lucanus római költő egyik verssorának magyar fordítása 1521-ből:
Mely nagy volt Rómă ăz ő romlása jelenti.
A magyar kódexirodalomban ez az egyetlen kísérlet ókori latin költemény verses fordítására. Egyesek úgy vélik ugyan, hogy egy-két sorban másutt is mutatkoznak hexameteres és pentameteres törekvések, ez azonban nem igazolható megnyugtató módon.
Itt-ott felbukkan a párhuzamos gondolatritmus és az alliteráció is azaz a gondolatoknak némi változatban való ismétlése és a szókezdő mássalhangzóknak tervszerű azonossága. Van törekvés a strófaalkotásra: a tagolás nélkül folyó verssorok sokaságán kívül felbukkannak a három és négy sorból álló versszakok, melyeknek sorait egy rím köti össze. Más strófautánzás kétséges vagy ritka. A rímek elhelyezésének módjai közül a páros rímen, hármas rímen, négyes rímen és félrímen kívül nem alkotnak mást. Gyakran nem is bajlódnak még a legkezdetlegesebb ragrímekkel sem, hanem csak a sorok többé-kevésbé sikerült ritmusával éreztetik, hogy verset írnak. Az ütemalkotás szabályossága ellen elkövetett vétségek végighúzódnak a kor egész költészetén.
A középkori magyar verselésről Toldy Ferenc úgy nyilatkozott, hogy a régi magyar énekek az eredeti deák énekeknek általában tökéletlen fordításai; a legrégiebbek szövege meg épen merő próza, csupán az egyházi dallamokhoz mért szótagszámmal; később azonban már a strófaalkat is mutatkozik, hol rím nélkül, hol rímekkel, néha bizonyos időmértékes lejtéssel is. (A magyar költészet története. I. köt. Pest, 1854.) – Attól az időtől kezdve, hogy Szilády Áron a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából közreadta a középkori magyar versek gyüjteményét (Régi magyar költők tára. I. köt. Budapest, 1877), mód és alkalom kínálkozott verselésünk fejlődésének beható tanulmányozására, de az eredményesebb vizsgálódás csak lassan indult meg, bár a kutatóknak olyan kitűnő úttörő munkálat állott rendelkezésére, mint aminő Arany János 1856-ban megjelent értekezése volt a magyar nemzeti versidomról. (Arany János prózai dolgozatai. Budapest, 1879.) – Négyesy László rámutatott arra, hogy a középkori írott magyar versek csakugyan utánozhatták a latin ritmust, de a nép egyszerű költői nem; inkább a nép ritmusérzéke vonult be később a tanult írók nyelvébe is; a ritmikus alapszerkezeteket nem is kölcsönözhettük idegenből; az olyan sorfajok mögött, mint a nyolcas meg a hatos; nemzeti dallamok álltak. (Magyar verstan. Budapest, 1886.) – Gábor Ignác a régi magyar vers ritmikai értelmezésére meglepő elméletet állított fel: az ó-germán ritmus mintájára próbálta megoldani a magyar verses szövegek ritmizálásának kérdését. (A magyar ősi ritmus. Budapest, 1908.) – A későbbi hozzászólások még kúszáltabbá tették a régi magyar verselésről alkotott fogalmakat, míg végre Horváth Cyrillnek a középkori magyar versek gyüjteményében közzétett fejtegetései helyreigazítottak sok régebbi téves magyarázatot. (Régi magyar költők tára. I. köt. 1. kiad. Budapest, 1921.) – Új fényt derítettek minden idetartozó problémára Horváth Jánosnak a magyar verstörténet körébe vágó kutatásai. Horváth János helyesen emelte ki, hogy az igazi ősi magyar ritmusrendszert sohasem ismerhetjük meg, mivel versszövegek nélkül nincs verstörténet; ellenben gyümölcsöző vizsgálat tárgyává tehetjük a középkori magyarnyelvű kódexekben megőrzött verses emlékeinket, melyeknek ritmikai lényegére nézve a magyar verstudomány eleddig nem szolgáltatott megnyugtató értelmezést. Mélyreható vizsgálódásainak végső eredménye a részletek felderítésén kívül az, hogy középkori verskészletünk korántsem foglal magában eredeti érintetlenségében valamely magyar ősi ritmust, viszont valami vad idegent sem; zeng benne a népi ritmus is, de zeng a latin példa is; vannak benne igazán nagy számmal úgynevezett «rossz» versek, de azok nem azért rosszak, mintha a magyar ritmus ellen vétenének, hanem azért, mert az idegen formát nem kezelik tökéletesen: leküzdhetetlen magyarizmusaik miatt «rosszak». A magyar műköltészet névtelen középkori úttörői példát adtak a versformagazdagitás magyaros módjára s az európai versformáknak a nemzeti ritmusrendszerbe való beolvasztását ez utóbbinak sérelme nélkül hajtották végre. (A középkori magyar vers ritmusa. Berlin, 1928.) – Császár Elemér szerint mai ritmusérzékünk épen olyan biztos kulcs középkori verses emlékeink értelmezésében, mint a latin ritmika. Ha valamelyik középkori versünk a mai ritmika szabályai szerint jól ütemezhető, akkor aggodalom nélkül hallgathatunk mai ritmusérzékünkre. Mivel a magyarságnak a középkor végén lényegében ugyanaz volt a ritmusérzéke, mint ma, minden középkori versünknél először mai ritmusérzékünkkel kell próbát tenni s ha az értelmezés nem sikerül, akkor kerülhet sor a latin ritmusrendszerre. Középkori versformáink általában három csoportba különíthetők: az első csoport sorfajait pusztán a verselők magyar ritmusérzéke alakította ki, ebben a kiformálásban tehát a latin hatás nem működött közre; a második csoport jambikus sorokban írt latin himnuszok fordítása, némi próbálkozással az eredeti jambikus lebegés utánzására; a harmadik csoport trochaikus lejtésű latin versek átültetése, anélkül, hogy a verselők követték volna latin mintáik trochaikus lejtését. (A középkori magyar vers ritmusa. Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf.)
Kiadások. – A középkori magyarnyelvű verses szövegeknek két gyüjteményes kiadása van. – Szilády Áron mai írással adta közre a szövegeket: Régi magyar költők tára. I. köt. Budapest, 1877. II. köt. Budapest, 1880. – Horváth Cyrill a régi írást betűről-betűre követte: Régi magyar költők tára. I. köt, 2. kiad. Budapest, 1921. (Pótlás e gyüjteményhez: Középkori magyar versek. Irodalomtörténet. 1923. évf.) – Horváth Cyrill gyüjteményében a középkori verses maradványok, ide nem számítva a későbbi feljegyzésekben fennmaradt szövegeket, 200 oldalt tesznek ki: ebből eredeti verses szöveg 20 oldal, verses fordítás 180 oldal; az utóbbiból 120 oldalt Szent Katalin verses legendája foglal el; 17 oldalt a Szent Bernát nevéhez fűzött verses imádság, mely terjedelemben mindjárt a verses Katalin-legenda után következik; 63 oldalt a többi verses fordítás.
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. I. köt. Pest, 1854. – Arany János: A magyar nemzeti versidomról. Új Magyar Múzeum. 1856. évf. (Újból: Arany János prózai dolgozatai. Budapest, 1879.) – Szilády Áron: Régi magyar költők tára. I. köt. Budapest, 1877. – Ferenczi Zoltán: A népies versalakok története műköltészetünkben. Kolozsvár, 1879. – Krajcsovics Soma: Középkori költői maradványaink verseléséről. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1882. évf. – Négyesy László: Magyar verstan. Budapest, 1886. (Újból: 1898.) – Arany János hátrahagyott prózai dolgozatai. Budapest, 1889. (Ebben: A magyar népdal az irodalomban.) – Kacziány Géza: A magyar versalakok Erdősiig. Irodalomtörténeti Közlemények. 1891. évf. – Kardos Albert: Miért oly gyarló középkori verselésünk. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1894. évf. – Fabó Bertalan: A magyar népdal zenei fejlődése. Budapest, 1908. – Seprődi János: A magyar népdal zenei fejlődése. Erdélyi Múzeum. 1908. évf. – Gábor Ignác: A magyar ősi ritmus. Budapest, 1908. – Torkos László: Gábor Ignác könyvéről. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1911. évf. – U. az: A magyar verselmélethez. Erdélyi Múzeum, 1912. évf. – Vikár Béla: A magyar versidomról. Magyar Nyelvőr 1912. évf. – Vargha Damján: Ősi nyolcas versforma kódexeink bibliafordításában. Békefi-emlékkönyv. Budapest, 1912. – Horváth Cyrill: A magyar ősi ritmus. Irodalomtörténeti Közlemények, 1915. évf. – Négyesy László: Szerzelék középkori verses emlékeinkhez. Irodalomtörténet. 1915. évf. – Horváth János: Ősi nyolcas szerkezetek időrendje. Magyar Nyelv. 1918. évf. – Király György: Az ősi nyolcas kérdéséhez. U. o. 1918. évf. – U. az: A magyar ősköltészet. Budapest, 1921. – Hajnóczy Iván: Az első magyar hexameter. Irodalomtörténet, 1921. évf. (A lucanusi verssor.) – Horváth Cyrill: Régi magyar költők tára. I. köt. 2. kiad. Budapest, 1921. – Tolnai Vilmos: Régi magyar költők tára. Magyar Nyelv. 1921. évf. – Horváth János: Magyar ritmus, jövevény versidom. Budapest, 1922. – Babits Mihály: A magyar ritmus problémájához. Nyugat. 1923. évf. – Négyesy László: Ritmus és verstechnika. Budapesti Szemle. 1924. évf. – Borbély István: A magyar irodalom története. I. köt. Kolozsvár, 1924. – Timár Kálmán: Prémontrei kódexek. Kalocsa, 1924. – Gábor Ignác: A magyar ritmus problémája. Budapest, 1925. – Horváth János: A középkori magyar vers ritmusa. Berlin, 1928. – Császár Elemér: A középkori magyar vers ritmusa. Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf.
