LATIN IRODALOM: NAGYSZOMBATI MÁRTON.
LATIN IRODALOM: NAGYSZOMBATI MÁRTON.
A MOHÁCSI csatát megelőző negyedszázad latin költeményei közül különösen NAGYSZOMBATI MÁRTON szentbenedekrendi szerzetesnek a törökök ellen írt verses munkája érdemel figyelmet.
Nagyszombati Márton – latin nevén Martinus Tyrnavinus – a pannonhalmi monostor tagja volt, 1518-ban erdélyi kolozsmonostori apát, két évvel utóbb ismét a pannonhalmi rendház szerzetese. A főapátnak és konventjének bizalmas embere lehetett, az egykorú okleveles feljegyzések legalább is erre vallanak. Mikor a főapátság és a győri káptalan között egy peres ügy kapcsán határjárást rendeltek el, Márton a tanuk kihallgatását megakadályozta, az ellenfelet fegyvereseivel megtámadta, úgyhogy vérontásra került a dolog.
Opusculum ad regni Hungariae proceres című verses munkája az 1521. és 1526. év közé eső időközben, tehát Nádorfehérvár eleste után és a mohácsi csata előtt jelent meg az egyik bécsi nyomdában. Szalkai Lászlót egri püspöknek nevezi benne, így a könyv megjelenésének idejét 1524 május elé tehetjük, mert ettől kezdve Szalkai László már esztergomi érsek. A hatalmas főpaphoz a szeretet és magasztalás kifejezéseivel fordul: dicsőíti a püspököt nyájas modoráért, a püspököt a királytól kezdve az utolsó parasztig mindenki szereti, a püspök a maga erejéből lett nagy emberré, nem pedig előkelő származása miatt, erényeiért méltán megérdemli, hogy ez a könyv az ő nevének és személyének legyen ajánlva.
A terjedelmes költemény szerzője distichonokban fordul a magyar urakhoz. A törökök immár hatalmukba kerítették Ázsiát, Görögországot és a balkáni népek tartományait, a keresztények százezreit tették földönfutókká, igavonó barmokká süllyedtek alattvalóik. A szerencsétlen legyőzöttek átélték a pokol minden kínját. Összeomlottak az oltárok, elnémultak az imádságos ajkak, megsemmisült Mária tisztelete, vége a Szentháromság imádásának. A barbárság összezúzta a műveltséget. És ti, magyar urak, vajjon ti nem féltek? Nem gondoltok arra, hogy mi vár reátok? Nem véditek Krisztus szentséges vallását? Még a pogánygörögök sem tűrték, hogy istentelen bölcselők küzdjenek ősi hitük ellen. Sokratesszel méregpoharat itattak, mert balgaságnak mondotta a sokistenséget; Anaxagorast száműzték, mert tüzes anyagnak tartotta a Napot. A rómaiak vízbe dobták az istentelen könyvek szerzőit s megégették a vallásukkal ellenkező idegen iratokat. Csak a mi drága hitünk legyen a törökök zsákmánya? A mi hitünket Isten a világ teremtésekor adta, később szent Fiával a földön taníttatta: haljunk meg inkább, mintsem odavessük ezt a szent hitet. Ha ti, magyar urak, el akarjátok nyerni a mennyek országát, rántsatok kardot hitetekért és hazátokért, mert különben Pluto országába kerültök. Jusson eszetekbe, hogy őseink mindig készen álltak meghalni a hazáért. Nem riasztotta őket semmi a világon, ha arról volt szó, hogy megvédjék tűzhelyeiket. Dicsőséges cselekedeteiket le sem lehetne írni. Mindig vitézek voltak, mindig győztek a csatákban. A harcból visszatérő győzteseket diadalmenet fogadta s ők nem feledkeztek meg Istenről. És hány nagy vezérünk volt: Szent István, Szent László, Hunyadi János, Bátori István s valamennyi között a legdicsőbb, Mátyás király. Félt tőle kelet és nyugat, rettegett fegyvereitől a török, német, cseh, lengyel, olasz. Nem volt különb nála sem Nagy Sándor, sem Hannibal, sem Attila. Palotája jobban tündökölt Juppiter házánál. A bajnokokat megjutalmazta, a lázongó főurakat letiporta, az igaz embereket megvédelmezte. Homeros bizonyára megénekelte volna hősi cselekedeteit. S e dicső korszak után mit kell látnunk? Eltűnt a régi becsületes világ, megsemmisült az erény, szunnyad a vitézség. Aljasság uralkodik mindenütt, a gazdagok dőzsölnek, a szegény nép nyomorog; hazugság, rágalom, vallástalanság rontja az országot. Ki ne emlékeznék a parasztlázadásra, a csőcselék szörnyű dühöngésére, a nemesek megkínzására és legyilkolására? Most a török akarja megismételni ezt az iszonyú vérengzést. Máris bevette Nádorfehérvárt, elfoglalt egy nagy darabot az ország földjéből, ezreket hurcolt keserű rabságba. Szabad az út előtte. Mindenki rémüldözve hallja a vészes híreket, aludni sem tudnak az emberek, vége a békés időknek. Trója pusztulása vár reánk. Mária, légy velünk, hazánk szent királyai, könyörögjetek érettünk, Isten, ne hagyj el! Ó drága hazám, miért kell annyit szenvedned! Itt a legfélelmetesebb ellenség s az ország urai egymás ellen küzdenek; a haza mindent megadott nekik s ők nem hallják az ország sírását. Urak! Ha van még bennetek honszeretet, béküljetek ki egymással s akkor megmentitek az országot, mert az igazi erő az egyetértés. Nemesek! Szálljatok síkra a nemzetért s Isten velünk lesz. Segít bennünket minden keresztény fejedelem s bízhatunk ifjú királyunkban is. Közös erővel kaszaboljuk a törököket, legyen testük a madarak és ebek étke. A győzelem után jöjjön az új aranykor s a költő zengje a boldog idők diadalénekét.
Az Opusculum költőiség dolgában nem versenyezhet Janus Pannonius verses munkáival, de mély kereszténysége és izzó hazafisága nemes fényt vet a XVI. század legjobb magyarjainak felfogására. A nemzete multjára büszke papnak és a nemzete jövőjéért rettegő magyar embernek fájdalma és reménysége hatja át minden sorát. Nagyszombati Márton klasszikus vonatkozásokkal iparkodik szebbé tenni költeményét, felidézi a történelem lélekemelő tanulságait, ijesztő képet rajzol a jövőről. Vergilius és Ovidius nyelvén fordul nemzetéhez, ajkán a hű magyar szív esdeklése hangzik.
Milyen hatást tett ez a kétségbeesett kiáltás? Semmi nyoma sincs hatásának. Néhány műveltebb pap elolvasta könyvét, a nemzet pedig haladt a maga útján Mohács mezejéig.
Kiadások. – Nagyszombati Márton verses munkája Singrenius bécsi könyvnyomtató műhelyéből került ki: Martini Tyrnavini opusculum ad regni Hungariae proceres. 48 lap. – Új kiadása Hegedüs István könyvében: Analecta nova ad historiam renascentium in Hungaria litterarum spectantia. Budapest, 1903. – A Dózsa György lázadására vonatkozó részletet Márki Sándor fordította le hexameterekben. Erdélyi Múzeum, 1904. évf.
Irodalom. – Toldy Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. II. köt. 2. kiad. Pest, 1852. – Fraknói Vilmos: Két magyarországi unikum a kopenhágai könyvtárban. Magyar Könyvszemle. 1880. évf. – Apponyi Sándor: Hungarica. Három kötet. Budapest és München, 1900–1925. – Hegedüs István id. kiadása és Márki Sándor id. fordítása. – Zoltvány Irén tanulmánya. A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. III. köt. Szerk. Erdélyi László. Budapest, 1905.
