TÖRTÉNETI MOZZANATOK.
TÖRTÉNETI MOZZANATOK.
A TIZENHATODIK század első három évtizede belügy és külügy dolgában egyformán szomorú időszak. A két Jagelló alatt a királyi udvar, a főurak, a papság és a nemesség a maga hatalmi törekvéseivel törődött s nem az ország dolgával. A parasztság közömbösen nézte urait: a pártokra szakadt, erőszakos, önző kiskirályokat. Még a köznemességben élt leginkább a hazaszeretet érzelme, de elkeseredett mozgolódásuk nem változtathatta meg a nagyurak gyászos erkölcseit. Válságba került az ország, végzetes erővel közeledett a török.
Az irodalomban a XV. század végéig döntő súllyal uralkodott a latinság, most hirtelen szóhoz jutott a magyarnyelvű irodalom is. Meglepő és szinte megmagyarázhatatlan, hogy néhány évtized alatt milyen hirtelen meg-. szaporodnak a magyar kódexek. Az 1500 után következő negyedszázadban több nemzeti nyelvű kéziratot írnak és másolnak, mint Szent István óta félezer esztendőn keresztül. Voltaképen a magyar középkor irodalmilag akkor virágzik fel, mikor a nyugati országok már legalább félszázaddal túl vannak a középkoron. Nem eredeti ez a középkori magyarnyelvű irodalom sem, de a maga néhány évtizedét tekintve, terjedelmesen kibontakozó. Lázas fordítói és másolói buzgóság mutatkozik a parasztlázadás és a mohácsi vész korában, épen akkor, mikor egyrészt a török hódítás, másrészt a reformáció gyorsan véget vet az elkésett szellemi fellobbanásnak.
A magyarnyelvű irodalom voltaképen csak a latinul nem tudó, egyszerű műveltségű apácák irodalma. A tanultabb egyháziak és világiak deákul írnak és olvasnak. A hittudomány, költészet és történetírás mellett Verbőczy István könyvében megjelenik a joggyakorlat összefoglalása, szintén latin nyelven, aminthogy komoly írástudó ebben az időben másként nem is szólalhatott meg.
Az irodalom ebben az időben egyházi ügy. Az írók és olvasók némi kivétellel mind egyházi emberek, elsősorban szerzetesek. A XV. század végéig egyedül Turóczi János nem pap az addig fellépő magyar írók közül, a XVI. század első negyedében Verbőczy István.
A szellemi életnek II. Ulászló idejében is a magyar királyi udvar a középpontja. Itt jár-kel a legtöbb éleseszű ember, itt dolgoznak a királyi kancellária külföldön tanult tisztviselői. Itt osztják ki az országos méltóságokat, a jövedelmező állásokat, papi hivatalokat; az ország többi része csak nagy őstermelő és állattenyésztő gyarmat, nagyurak haszonbérlete.
Európa érzi, hogy a kereszténység veszélyben van s a török hatalom egyszerre csak megindulhat Magyarországon át nyugat elpusztítására. Pápai, olasz, német, francia, spanyol és lengyel követek sürögnek-forognak a magyar királyi udvarban, tanácskoznak a védekezés módjáról, erélyes uralkodásra biztatják a királyt. Mind hasztalan. II. Ulászló maga a jóság és gyöngeség, mélabús ember, beteg és elaggott. Mindenki kizsákmányolja. Ilyen szelíd lélek nem való ebbe a zabolátlan, nyers magyar világba.
Az udvar példátlan módon rosszul gazdálkodik, adót senkisem akar fizetni. A koronajavak jövedelme eltűnik, a bányákból és vámokból kevés pénz jut a királyi pénztárba, a városok és a zsidók adója elolvad a hűtlen tisztviselők kezében. A határokat védő fegyveres népet nem tudják fizetni, a fényes udvartartás ellátására nincs elég jövedelem. A király a gazdag főpapok és főurak adósa lesz s elzálogosítással és kölcsönökkel iparkodik magán segíteni.
Az egészségtelen állapotokat semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy Magyarország termőföldjének fele huszonöt család kezében van, másik felét a korona, a papság és a szerzetesrendek foglalják le s csak a maradék jut a középbirtokos és kisbirtokos nemességnek s a királyi városok lakosságának. S épen a dúsgazdag nagybirtokos-csoport nem teljesíti kötelességét az országgal szemben, ehelyett egymással verseng, zavart zavarra halmoz s ahol lehet, hatalmaskodik a nemességen.
Egy külföldi utazó megfigyelése szerint: «A nemesek mindnyájan katonák, a földműveseket és egyéb munkásokat a barmokkal egyenlőknek tartják és kegyetlenül bánnak velük. A magyarok csak a szántáshoz-vetéshez, szőlőműveléshez értenek és a jó életmódot kedvelik. A kézművesek az egész királyságban idegenek azaz németek, olaszok és egyéb nemzetiségűek. Ha a király személyesen vonul a török ellen, saját jószántából minden fegyver fogható ember vele megy. A törökök legjobban félnek a magyaroktól, mivel ezek harciasak, bátrak és edzettek, ugyanis három-négy hónapig ágy nélkül alszanak. csupán köpönyegüket használják fekvőhelyül, ezt pedig mindenki magával viszi, legyen az köznemes, báró, herceg vagy akárki». (1502.)
II. Lajos, a tízéves uralkodó, négyszázezer arany adósságot örököl atyjától s ez az adósság mindjobban nő, a helyzet egyre válságosabb lesz, mert ebben az időben a király kincstára egyúttal az állam kincstára is. Milyen a serdülő király? Lovagi nevelést kap, nyelvekre is tanítják; a magyaron kívül értelmesen felelget latinul, németül, csehül, sőt tud valamit franciául és olaszul is; de egyik rokona, Zsigmond lengyel király, lelkiismereti kötelességének érzi, hogy figyelmeztesse őt a királyi állás megbecsülésére. Hallgasson szentmiséket, ne rendezzen ünnepnapokon vadászatokat. Ha fontos állami ügyek kerülnek megbeszélésre, ne mulatozzék a tanácskozás helyett; a tanácsban pedig csak azt mondja és csupán annyit mondjon, amennyi nélkülözhetetlenül szükséges. Szórakozásai legyenek tisztességesek, önmérséklést tanusítók, olyanok. aminők a nehéz időkhöz méltók. Gondoljon országa dolgaival s ne tűnjön fel olyannak, mint aki ügyet sem vet rájuk. Ne fusson a derék férfiak társaságától, ellenben kerülje a pernahajderekhez illő tobzódásokat. «Mindenekelőtt a haszontalan léhűtők társaságát kerülje felséged, legyenek azok ifjak vagy felnőttek, mert ezek nem tudnak és nem is szoktak másról beszélni, mint az ivásról, dorbézolásról és más hasonlókról».
A főurak élete pompázásban és mulatozásban merül ki. «Ó édes Istenem, mily nagy pompa és fény uralkodott ekkor Magyarországon! A püspökök és világi főurak óriási kísérete mind huszárosan, arannyal és ezüsttel díszített ruhákban, lóháton vonult fel, az utcákon tárogatókkal jelentették az étkezés idejét. A fényes és pazar lakmározásnak vége-hossza nincs. A király pedig oly nyomorúságban sínylődik, hogy ha valamely követséget fogadni akar, először nagy uzsorára kölcsönt kell vennie:» írja báró Herberstein Zsigmond 1518-ban.
Mikor Zsigmond lengyel király esküvőjét tartja, Magyarországból olyan küldöttség megy Lengyelországba, hogy még a paripák száma is ezernél jóval több. Egymást érik az idegenbe menesztett ragyogó követségek, pénzt és hadisegítséget kérnek a török veszedelem ellen. Ilyenkor a követség tagjai vagyonokat költenek útjukra pampázásaikra, mulatozásaikra; az eredmény pedig mindig egy és ugyanaz: segítség nincs sehol, a végvárak legénysége élelem és fegyver nélkül szűkölködik. A király ezalatt Budán az udvar tetszése közt kakasviadalon mulat fürdőkádban étkezik, asztalához ülteti kutyáit s élő egeret etet egyik féleszű udvari emberével. Vadászat, lovagi torna, lófuttatás, tánc, álarcos menet, dáridó ugyanakkor, amikor az ozmánok tömegei zúdulnak Nándorfehérvárra, borzalmas harcok után rombadől a magyar véghely s maga alá temeti a hazájához hű várvédő legénységet. Méltán írja Burgio pápai követ Rómába: «Ha három forint árán meg lehetne ezt az országot menteni, nem akadna három ember, aki ezt az áldozatot meghozná». A mohácsi csatamezőn elbukik a nemzet a maga nagyurainak országrontó erkölcsei miatt. A főrangúak utolsó hősies harcukkal lemossák a foltot léha életükről. Élni nem tudtak a hazáért, de meghaltak érte bátor szívvel.
Az országnak szellemi tekintetben legértékesebb elemét ebben a korszakban is a szerzetesek és a világi papok alkotják. Erkölcseik lazábbak, mint a multban, de tanultságuk erősebb. A bécsi egyetemet a Hunyadiak és a Jagellók korában 2600 magyarországi tanuló látogatja, az egyetem filozófiai és teológiai karában. ugyanekkor 100-nál több magyar tanár működik. A krakkói egyetemen II. Ulászló és II. Lajos uralkodása idején 650 magyar tanuló fordul meg; ugyanekkor a páduai egyetemre 160 magyar ifjú iratkozik be. Sokan tanulnak más főiskolákban is, így különösen a bolognai egyetemen. A hazai káptalani és kolostori iskolák szintén népesek, mert sokan vágyódnak az egyház szolgálatára. A városok német polgársága szívesen alkalmaz olyan tanítókat, akik külföldi tudományos képzettséggel dicsekedhetnek. Így hívja meg Lőcse város tanácsa 1520-ban iskolaigazgatónak az angol eredetű Coxe Lénárdot, így kerül a bártfai iskola élére a németszármazású Eck Bálint. Mindezekben a magyarországi iskolákban, a protestantizmus szervezkedéséig, a régi középkori nyomokon halad a tanítás. Ide nem hat be a humanizmus szelleme s a klasszikus római írók magyarázata helyett megelégednek a középkori tankönyvek betanításával.
Az általános művelődés fejlődését mutatja, hogy ebben a korszakban a plébánosok már anyakönyvet is vezetnek. Míg régebben a keresztelés és elhalálozás minden írásos nyom nélkül ment végbe, ezidőtájt már többnyire minden plébánián tartanak egy könyvet, ebbe beleírják a megkereszteltek nevét, a keresztelés évét és napját s a szülőkre és keresztszülőkre vonatkozó adatokat.
Irodalom. – Fraknói Vilmos: II. Lajos király és udvara. Budapest, 1878. – U. az: Erdődi Bakócz Tamás élete. Budapest, 1889. – Wertner Mór: Az Árpádok családi története. Temesvár, 1892. – Ortvay Tivadar: Pozsony város története. Három kötet. Pozsony, 1892–1900. – Békefi Remig szerkesztésében: Emlékkönyv, melyet Magyarország ezeréves fennállásának ünnepére közrebocsát a hazai ciszterci-rend. Budapest, 1896. – Márkus Dezső szerkesztésében Magyar törvénytár. I. köt. Budapest, 1899. – Erdélyi László és Sörös Pongrác szerk.: A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. Tizenkét kötet. Budapest, 1902–1916. – Divald Kornél: Budapest művészete a török hódoltság előtt. Budapest, 1903. – Forster Gyula Magyarország műemlékei. Három kötet. Budapest, 1905–1913. – Acsády Ignác: A magyar jobbágyság története. Budapest, 1906. – Timon Ákos: Magyar alkotmány- és jogtörténet. 3. kiad. Budapest, 1906. – Békefi Remig: A népoktatás története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1906. – Acsády Ignác: A magyar jobbágyság története. Budapest, 1908. – Békefi Remig: A káptalani iskolák története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1910. – Márki Sándor: Dózsa György. Budapest, 1913. – Ortvay Tivadar: Habsburgi Mária, II. Lajos király neje. Budapest, 1914. – Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete. 2. kiad. Nagy várad, 1915. – Fógel József: II. Lajos udvartartása. Budapest, 1917. – Lukinich Imre szerkesztésében: Mohácsi emlékkönyv. Budapest, 1926. – Mohács Magyarországa. Burgio pápai követ jelentései. Ford. Bartoniek Emma. Budapest, 1926. – Hóman Bálint: Magyar történet. Budapest, 1929-től.
