SZTÁRAI MIHÁLY HITVITÁZÓ DRÁMÁI.
SZTÁRAI MIHÁLY HITVITÁZÓ DRÁMÁI.
A NÉMETORSZÁGBAN virágzó protestáns iskolai drámát SZTÁRAI MIHÁLY szólaltatta meg legelőször magyar nyelven. Két hitvitázó komédiája maradt fönn.
A papok házasságában (1550) a katolikus egyházi férfiak nőtlenségét gúnyolja s azt bizonyítja, hogy a papoknak szabad házasodni. Főszemélye, a protestáns Tamás pap, annyira meggyőzi hallgatóságát, hogy a vita után még a katolikus Böröck pap és a Vikárius is feleség után néz.
Az igaz papság tükörének (1559) hittani fejtegetései a prédikációk hosszadalmas okfejtéseire emlékeztetnek, a vitatkozó részek elevenek és gorombák. A Prológus szerint sokan vannak, akiknek kellemetlen az igazság és kellemetes a hamisság, utálatos az igaz Isten igéjét hirdető papság és becsületes a hamis papság; azután meg vannak olyanok, akik még mindig haboznak az igazság és hamisság között, mert vakok és tudatlanok. «Efféle tudatlan emberek közül való az Antal bíró, ki majdan ti kegyelmetek eleibe jő borzadt szakállával és nagyon csodálkozik és sápolódik ő magában az papoknak igaz papságán. De amint látom, imhol jő egy igen nagy bottal, azért én mostanában ti kegyelmetekkel többet nem beszélhetek. Halljuk meg csak mindnyájan, mit beszél tökfejű Salamon bátyánk!» Antal bíró habozó természetű ember; annál elszántabb a tudományos képzettségű Borbás bíró. «Mi dolog az, Antal bíró – fordul társához Borbás – ismég nem tetszik-é tenéked a papok házassága?» Antal nem tagadja, hogy nincs kedvére a protestáns papság, jobb ennél a régi egyházi rend, amikor a papokat Rómában vagy a káptalanban felszentelték, fejüket szépen megnyírták, ujjukat szentelt olajjal megkenték. Mindenütt van papság – válaszol Borbás – ahol az isteni igazságot hirdetik; Rómában azonban most nincsen isteni igazság, azért nincsen is ott az igaz papság; azután minek Rómába menni az igaz papság elnyerésére, hiszen nemcsak Budán tesznek bírót; nem is a nyírástól és az olajtól van az igaz papság; más teszi az igaz papot. Ezek után a bíró bőségesen fejtegeti, kit lehet papnak tekinteni, mi a papok kötelessége, miért kell elvetni az eddig szokásos felszentelést. Mikor felvonulnak ellene a katolikus papok, segítségért siet Tamás, a protestáns prédikátor. A katolikus papok tömlöcöt ígérnek Tamásnak, ez néma ebeknek farkasoknak, tolvajoknak, latroknak, szentség-árulóknak szidalmazza a katolikusokat. Antal bíró meginog. Tudatlan papokat – úgymond – ezután nem akarunk tartani, hanem azt akarjuk, hogy aki megérdemli a papságot, azt pénz nélkül is pappá tegyék; aki pedig nem érdemli a papságot, azt csépre, kapára, kaszára, kalapácsra, kaptára igazítsuk. «Micsoda? Lám ti akartok nekünk parancsolni? Fogjátok meg mindnyájokat és vigyétek a tömlöcbe!»: mondja a Vikárius. Ez azonban nem megy olyan könnyen. «No látom én – folytatja – hogy igen keménynyakú pórok vagytok ti, de bizony az pápára viszlek én titeket». A pápa kedvetlenül fogadja őket: «No, mi dolog az, hogy ti minduntalan én reám futtok és immár csak nyugodnom sem hagytok». «Szentséges pápa atyám – szól hozzá a Fráter-láss dolgunkhoz, mert bizony ezennel elveszünk.» «Ím ez eretnek pap – panaszkodik a Vikárius – mindnyájunkat farkasoknak mondott.» Tamás a maga szentírási bizonyítékait bőven vegyíti sértegetésekkel s mikor a pápa a sok érvelés és feleselés után kimondja, hogy nem szenteli fel papokká az új hit prédikátorait, Tamás büszkén mondja: «Bátor, ne szentelj, megszentelt minket az Uristen és pappá tött minket a keresztyénekkel egyetembe». Egymás ócsárlása és csúfolása után Tamás pap diadalt arat. A katolikus papok ott hagyják az egyházi rendet, különféle mesterségekre mennek, Antal bíró és Borbás bíró pedig most már egyformán dícsérik az Istent, hogy felvilágosította őket. A viaskodás a két bíró hálaadásával ér végett. Antal örül, hogy többé nem tartanak néma papokat; Borbás bíró pedig dícséri a maga felekezetének jámbor papjait és tudós prédikátorait «kikkel egyetembe az Úristen az ő szent országába vigyen minket».
Sztárai Mihály népies prózában írt, nevetségessé iparkodott tenni a katolikus papságot s bőven áradó hittudományi érveléssel bizonyítgatta, mennyire észszerűek a protestánsok hitelvei. Cselekvénye tulajdonképen nincsen darabjainak. Egy darabig vallási vitatkozásokat hallunk a katolikus és protestáns személyek között, azután mindenki áttér az evangélikus hitre. A nyershumorú vitatkozásokon a protestáns önbizalom hangja vonul végig. Ahol a teológiai fejtegetések bőbeszédűsége csökken, ott a párbeszédek élénkek és fordulatosak. Nem hiányzik a két komédiából a jellemzésre való törekvés sem. A személyek ábrázolása általában sikerült, bár a katolikus vitázókról rosszindulatú torzképet rajzolt a szerző. A protestánsok ellen harcoló papokat hazudozó, tanulatlan, bamba embereknek mutatja be, akik nem méltók arra, hogy a lelkipásztori tisztet viseljék.
SZTÁRAI MIHÁLY nemcsak mint evangélikus szónok és hitvitázó drámaíró tünt ki, hanem a költészetet is buzgón művelte. Költői munkái mind vallásos szelleműek. Verses zsoltárfordításain kívül öt templomi énekét és öt elbeszélő költeményét ismerjük. A hírneves evangélikus prédikátor valószínűleg a somogymegyei Sztára községben született a XVI. század elején. Ferencrendi szerzetes volt, a páduai egyetemen tanult, hazatérése után a zempléni főispán udvari papja volt. Urával együtt résztvett a mohácsi csatában, a pusztulásból megmenekült s nemsokára több társával együtt odahagyta a sárospataki ferencrendi kolostort. Megnősült és buzgón hirdette a hitújítás igéit. Egyideig a baranyamegyei Laskó községben lelkészkedett, tehát török alattvaló volt. Évekig küzdött prédikátortársai élén a katolikus papokkal, míg végre ellenfelei elmenekültek s a baranyamegyei magyarok elfogadták a reformált hitet. Hasonló sikerrel vitázott és prédikált Tolna megyében. Öregkorában Pápán volt pap.
Adatok Sztárai Mihály életéhez:
1526. – Sztárai Mihály ferencrendi szerzetes, Pálóczi Antal zempléni főispán káplánja, a zempléni hadakkal együtt a mohácsi csatába vonul s az ütközet után hazamenekül a sárospataki kolostorba. (Több régi tudósítás őt mondja az utolsó pataki ferencrendi gvárdiánnak.)
1531. – Sárospatakon Luther Márton szellemében prédikál s egykori ferencrendi szerzetestársával, Kopácsi Istvánnal, együtt latin iskolát alapít. (Ebből az iskolából fejlődik a későbbi református kollégium. Védőjük Sárospatak ura, Perényi Péter.)
1544. – Mint török alattvaló a baranyamegyei laskói protestáns gyülekezet papja. (Az ottani lakosoknak neveit őrző török adólajstrom ma is megvan. A török 195 ház után szedte a fejadót s több mint 100 szegény embert felmentett az adófizetés alól.)
1551. – Még mindig Laskón és vidékén prédikál. Hívei éjjelenkint őrt állanak lakása körül, hogy megőrizzék a katolikusok támadásaitól. A nép lassankint egészen elfogadja a reformáció hitelveit s elűzi a szerzeteseket. Mint baranyai szuperintendens prédikátortársaival együtt százhúsz egyházközséget szervez a Dráván innen és a Dráván túl. (A katolikus egyház papjaival éveken keresztül folytatott vitákat a törökök is meghallgatják s rendesen ők a szellemi viaskodás bírái. Itéletük nagyobbára annak a félnek kedvez, amelyik mögött nagyobb lelkesülő tömeg áll. Nem a hitigazság érdekli őket, hanem a nagyobb számú adófizető megnyugtatása.)
1553. – Tolnai pap lesz. A reformáció hívei itt is többségbe kerülnek, csakúgy, mint már előbb Baranya megyében. (A tolnai főtemplomot a katolikusok és a protestánsok egyideig közösen használják, de később a katolikusok kiszorulnak a község szélén álló kápolnába. Egymás közt szenvedélyesen viaskodnak, de a törökökkel egészen jól megférnek.)
1558. – Tolnáról visszamegy Lackóra. Buzgón folytatja prédikátori és költői működését. Hitvitázó támadásai elsősorban a pápa, a szerzetesség, a papi nőtlenség és a misézés ellen irányulnak. (Hogy milyen körülmények között távozott innen, bizonytalan. Melius Péter egyik, 1565. évi, nyilatkozatából azt lehet következtetni, hogy a türelmetlen természetű, heves indulatú lelkipásztort valami erős kudarc érte.)
1570. – Pápai lelkipásztor. (Úgy látszik, hogy már évekkel azelőtt idejött s a luteranizmushoz csatlakozott. Valószínűleg reá vonatkozik Melius Péternek a Két Sámuel Könyveiben, 1565-ben, megjelent dorgálása: valakik Isten beszédét elhagyják, azokat Isten is elveti, megutálja, megszégyeníti, mint «a fél pápista Pápa ostyás, oltáros, gyertyás, korcsmás majmait.»)
1574. – Sopron városába magyar prédikátornak ajánlkozik. A soproniak Beythe Istvánt választják meg. (Ma is megvan Pápáról írt levele. Ha maga nem mehetne, írja levelében, küld majd maga helyett alkalmas embert.)
1578. – Még életben van, mert Bornemisza Péter mint élő emberről emlékezik meg róla prédikációs gyüjteményének ez év folyamán megjelent negyedik részében. («Sztárai Mihály is, noha értelmes és tudós ember és sokat épített Magyarországon, de ölet is megbírja néha az harag, néha az bor is.»)
Sztárai Mihály komédiáiról Toldy Ferenc azt írja, hogy ezek valóságos erkölcstörténeti alapú életképek. Humoruk nyers és darabos ugyan, de párbeszédeikben a népnyelv eredeti fordulatai tűnnek fel. Még némi belső cselekvény sem hiányzik belőlük, mert a személyek gondolkodásában és elhatározásaiban van bizonyos drámai haladás. (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872.) – Szilády Áron a következő szép szavakkal áldozott a hírneves reformátor emlékének: «Sztárai Mihály csaknem végigélte a XVI. századot, részt vett a nemzeti élet legnagyobb eseményeiben. Mohácsnál megmenekült s tudtunkra az ország három különböző vidékén fejtett ki a nemzeti irodalom s reformáció szolgálatában oly tevékenységet, melynek – nehéz megmondani – vajjon kezdeténél tanusított-e nagyobb bátorságot vagy folytatása közben szívósabb kitartást avagy vége felé bámulandóbb lelkesedést. Ha annak az útnak V betűvel leírható alakját tekintjük, melyen ő Zemplénből a Dráva mellékeire, onnan fel Pápára, Sopronnak tartott: akaratlanul is a költöző madarak vándorútja jut eszünkbe. Ezeknél az önfenntartási ösztön műve ez; míg neki ama «hegyes ösztön» adatott, mely Pál apostolnak (II. Kor. 12. 7.), akivel elmondhatá: «semmivel nem gondolok, az én életem is nékem nem drága, csak elvégezhessem örömmel az én futásomat». (Ap. csel. 20. 24.) Elvégezte anélkül, hogy a hosszú pályán valaha megrestült volna». Szilády Áron rámutatott arra, milyen helytelen kritika az, mely az irodalmi régiségeket felvont szemöldökkel állítja a mostani idő mértéke alá vagy a vallásfelekezeti türelem modern szempontjából ítélkezik róluk. Ami bennük nem nemzeti, az egészben véve a kor szellemére vall; ami bennük magyar, az ma már nem sértheti a vallásfelekezeti érzékenységet. Ha ezekben a darabokban a kálvinizmus vétett a katolicizmus ellen, szakasztott olyan alakban járt neki vissza a kölcsönkenyér az unitarizmus részéről. Másutt is a vallásfelekezeti vitázó szellem sugallta a komédiák irányát s ez korántsem nálunk nyilatkozott meg a legdurvábban. A törzsökös magyar népi alakok sorozata meg épen szerencsésen lépett a színre Antal bíróval és Borbás bíróval. Nemzeti drámairodalmunk érdekében csak sajnálhatjuk, hogy az 1562. évi debreceni hitvallás tilalma akkora hatással volt a magyar református felekezetre és ezzel a magyar komédia-játszás fejlődésére. (Régi magyar költők tára. V. köt. Budapest, 1886.) – Beöthy Zsolt megjegyzi, hogy irodalmunknak nyomtatásban is megjelent legrégibb drámái inkább a protestantizmus terjesztésére voltak szánva, mint mulattatásra. Nem egyebek ezek a darabok cselekvénytelen beszélgetéseknél a papi nőtlenség és a katolikus papság ellen. (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890.) – Bodnár Zsigmond dícsérettel szól a beszélgetések friss nyelvéről. Az író jó magyarsággal, népiesen, szólaltatja meg személyeit, sőt karakterükhöz híven jellemezni is akarja őket. Hogy drámáját elő is adatta, majdnem bizonyosnak vehetjük. (A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891.) – Bayer József kiemeli, hogy a két hitvitázó drámán nem érzik semmi idegen íz. Legtöbbet ér bennük a zamatos magyar nyelv s néhány jellegzetes magyar alak, így a két bíró és Tamás pap. Különösen sikerült Böröck pap egyénítése. Az író ebben az alakban feltűnő megfigyelő tehetséget árul el. (A magyar drámairodalom története. I. köt. Budapest, 1897.) – Horváth Cyrill szerint Sztárai Mihály sem önmagából, sem a hazai hagyományokból nem meríthetett ösztönt a drámaírásra, hanem a külföldi divatot kivette s az ottani hitvitázó darabok mintájára próbálkozott meg a magyar iskolai dráma megteremtésével. Megfigyelte itthoni környezetét, közülök vette alakjait. Alig lehet kételkedni abban, hogy vaskos párbeszédes szatiráit el is játszatta a tolnai protestáns iskola tanulóival. (A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899.) – Alszeghy Zsolt elismeréssel szól az Igaz Papság Tükörének népies egyszerűségű és mégis gazdag, erőteljes, közvetlen nyelvéről. Jellemzés is van a drámában, erősen túlzó ugyan, de öntudatos jellemzés. Tamás prédikátor kérlelhetetlen erővel harcol; öt katolikus pap áll vele szemben, mégis diadalmaskodik; mert az író bőven ömlő tudományt, erőt és érveket ad ajkaira. (Magyar drámai emlékek a középkortól Bessenyeiig. Budapest, 1914.)
Kiadások. – Sztárai Mihály első komédiája: Comoedia de matrimonio sacerdotum. Krakkó, 1550. (Töredékes nyomtatvány alakjában maradt ránk. A M. T. Akadémia könyvtára őrzi. A komédia használtabb neve: A papok házassága.) – A másik hitvitázó darab: Comoedia lepidissima de sacerdotio, authore Michaele Starino, altiniensis ecclesiae ministro. Az igaz papságnak tíköre, melyet a Sztárai Mihály mester mostan szerzett. Hely és év nélkül. (Szövegéből világos, hogy 1559-ben Magyaróváron nyomták. A könyvet Huszár Gál hitújító nyomtatta ki s kiadását a selmeci, körmöci és besztercebányai városi tanácsoknak ajánlotta. Ajánló levelében elpanaszolja, hogy Oláh Miklós esztergomi érsek a Mátyus földét és a Csallóközt megfosztotta Isten igéitől, sőt most már a bányavárosokban is üldözőbe vette a protestáns prédikátorokat. «De mivelhogy ti inkább akartatok az igazság mellett megmaradni és az Istennek szerelmében lenni, hogy nem mint az római paptól való félelmetekben a ti várasitokban őtet szájára bocsátni, méltó hogy e könyvecske a magyar nemzetnek a ti nevetek alatt menjen ki, hogy tihozzátok képest egyebek is tökéletesen megmaradjanak az igazságnak ismeretében és vallásában. Vegyétek jó neven azért és oltalmazzátok magatokat ennekutána is a ragadozó farkasoktól. Tartson meg a nagy Isten benneteket. Huszár Gál, az óvári egyházi szolga.» A könyv egyetlen példányát a M. T. Akadémia könyvtára őrzi.) – Sztárai Mihály összes munkáinak magyarázatos kiadása Szilády Árontól: Régi magyar költők tára. V. köt. Budapest, 1886. – Két komédiájának újabb kiadása Alszeghy Zsolttól: Magyar drámai emlékek a középkortól Bessenyeiig. Budapest, 1914. (A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: Adalékok a régibb magyar irodalom történetéhez. Pest, 1869. – U. az: Magyar költők élete. I. köt. Pest, 1870. – U. az: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Nagy Sándor: Sztárai Mihály élete és művei. Budapest, 1883. – Szilády Áron: Régi magyar költők tára. V. köt. Budapest, 1886. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891. – Bayer József: A magyar drámairodalom története. I. köt. Budapest, 1897. – Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899. – Beöthy Zsolt: A XVI. század szépprózája. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Thury Etele: A dunántúli református egyházkerület története. I. köt. Pápa, 1908. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. XIII. köt. Budapest, 1909. – Alszeghy Zsolt: Magyar drámai emlékek a középkortól Bessenyeiig. Budapest, 1914. – Payr Sándor: A soproni evangélikus egyházközség története. I. köt. Sopron, 1917. – Zoványi Jenő: A reformáció Magyarországon 1565-ig. Budapest, 1922. – Payr Sándor: A dunántúli evangélikus egyházkerület története. I. köt. Sopron, 1924. – Pukánszky Béla: A magyarországi német irodalom története. Budapest, 1926. – Miklós Ödön: A hercegszőllősi kánonok eredete. Teológiai Szemle. 1929. évf.
