A KATOLIKUSOK VALLÁSOS ÉNEKKÖLTÉSE.
A KATOLIKUSOK VALLÁSOS ÉNEKKÖLTÉSE.
AZ EGYHÁZI ének Isten dícsérete dalban. A középkori szerzetesek áhítatos latin versekkel és lélekemelő dallamokkal adtak kifejezést vallásos érzelmeiknek; legszebb költeményeiket a középkor vége felé már magyarra is lefordították; egy részüket a nép énekelte is. Nem mise közben énekeltek, hanem litániák, körmenetek és búcsújárások alkalmával.
Az egyházi énekek olyanok, mint a népdalok: a szöveg csak a dallammal s a dallam csak a szöveggel élvezhető igazán. Az egymással szorosan egybeolvadó két elem ritka lelki gyönyörűség forrása.
A katolikusok vallásos költészete a reformáció korában alig fejlődött. A számban egyre jobban megfogyatkozó katolikus hívőknek és papjaiknak meg kellett elégedniök a középkorból fennmaradt énekekkel. A protestáns hitújítók eleinte maguk is szívesen merítettek ebből a középkori katolikus énekkészletből, csakúgy mint utóbb, a XVII. században, a katolikusok is a protestánsok egyházi énekeiből. Bár a katolikus papság korán észrevette hívei nehéz helyzetét, énekeskönyv kiadásáról csak a XVII. században gondoskodott. Nem csodálható, hogy a katolikus hívők ajkán igen sokszor protestáns templomi ének zendült meg a reformáció korában. Ezért rendelte el az Oláh Miklós esztergomi érsek elnöklete alatt tartott 1560. évi nagyszombati zsinat mind a magyar, mind a latin vallásos énekek megrostálását. A zsinat kimondotta, hogy a katolikus templomokban csak azokat az énekeket szabad megtűrni, melyeket a magyar papság száz év előtt – még Mátyás király korában – helybenhagyott: «nehogy a jámbor indulatú magyar nép istenesség színe alatt félrevezettessék, mint ahogy napjainkban, szívünk fájdalmára, több helyen tapasztaltuk».
TELEGDI MIKLÓS az 1560. évi nagyszombati zsinat idején már felszentelt pap volt és a nagyszombati latin iskolát igazgatta; annál megbízhatóbbak tehát hitelesség szempontjából a prédikációs gyüjteményébe felvett katolikus egyházi énekek. Nyolc ének foglal helyet prédikációinak két kötetében (1577–1578), gyökeresen katolikus szellemű mind a nyolc; a protestáns énekköltészettel csak annyi a kapcsolatuk, hogy egy részüket a XVI. századi református és evangélikus énekeskönyvek is átvették. Megvannak ezek az énekek a XVII. századi katolikus énekgyüjteményekben is.
Latinból való fordítás valamennyi, dallamuk is külföldi eredetű. Öt közülük karácsonyi, egy újévi, kettő pedig húsvéti ének. Nehézkes nyelvük és gyönge ritmusuk középkori eredetre vall: mennyivel mások a XVII. században írt magyar katolikus énekek. Az utóbbiak sem közelítik ugyan meg a XVIII. század katolikus szövegeit és dallamait, de a nyelvi és verselési fejlődésnek mégis sokkal magasabb fokát mutatják, mint a Telegdi Miklóstól feljegyzett félig középkori, félig XVI. századi énekek.
Az első karácsonyi ének első versszaka már a Winkler-kódexben is felbukkan. A kódexben így hangzik: «Ez dícséretös gyermök Ez napon szileték Egy szeplőtelen szűztől Mi idvösségönkért Ha nem sziletött volna Mi mind elvesztönk volna Engödetlenségért Ó én édös Jézusom Ki miértönk sziletél Oltalmazz pokoltól». Telegdi Miklós könyvében: «Dícséretes az gyermek Ki ez nap születék Egy szeplőtelen szűztől Vigasztalásunkra Ha nem született volna Mi mind elvesztünk volna Ó mi üdvösségünk Egyetlenegy Jézusunk Ki miértünk születél Oltalmazz pokoltól». A továbbiakban a XVI. századi szöveg önállóan megy tovább.
Amint megállt a templomi énekköltés, úgy némult el a többi katolikus szellemű költői törekvés is. Az evangélikusok és reformátusok bő lírája és epikája mellett a katolikus költészet meddő és hangtalan volt. Még a katolikusokat támadó protestáns versek is felelet nélkül maradtak, csak egy ismeretlen énekszerző, a Felnémeti Névtelen, fordult Luther Márton és Kálvin János papjai ellen Jer, mi emlékezzünk az Luther-papokról kezdetű költeményében. Megváltoztak immár – mondja az énekszerző – a protestáns prédikátorok. Régebben szegényen prédikáltak, olcsó ruhát viseltek, megelégedtek egy darab kenyérrel; most ahhoz szegődnek, aki jól tartja őket és sok pénzt ad nekik, mert Judás tüszője van az oldalukon. Annyira szánják a szegény községet, hogy a bírókkal szedetik be bérüket s el nem engednének belőle egy fillért sem, csakúgy, mint a kegyetlen ispánok. Pénzért prédikálnak, Isten igéjével kereskednek. Míg Isten fiának csak egy alsó és egy felső ruhája volt s az is rossz vala, ők drága palástokat szabatnak testükre s házastársukat kényesen öltöztetik. «Ő házastársokot oly igen tarkázzák, Aranyas fedéllel fejeket burejtják, Drága gereznákkal testeket fedezik, Őket ékesejtik, hogy inkább szeressék.» Krisztus csak a szájukban van, de nincs az életükben; nyelvükkel igen vallják, de életükkel tagadják. Az oltáriszentségben Krisztus szent teste és vére csak puszta jel előttük; sem oltár, sem mise templomaikban; Isten házát istállóvá tették. Holt hitet hirdetnek cselekedet nélkül.
TELEGDI MIKLÓS esztergomi érseki helytartó korában nyomatta ki a magyar katolikusok nyolc régi egyházi énekét: Az evangéliomoknak magyarázatja. I. köt. Bécs, 1577. II. köt. Nagyszombat, 1578. – A nyolc éneket Horváth Cyrill a középkori magyar versek sorozatába iktatta, hivatkozva Oláh Miklós 1560. évi nagyszombati zsinatának szigorú rendelkezésére. «A nagyszombati aula emberei bizonyosan számon tartották, hogy cantilenák dolgában mit örököltek a régiektől. Telegdi iratokból, nálánál öregebb egyénektől tudhatta, melyek voltak a magyar katolikusok régi egyházi énekei, sőt mint 1535-iki születésű egyre-másra gyermekkorából is emlékezhetett. Annyi bizonyos, hogy a komoly tudós és vitatkozó, a reformációnak félelmes ellenfele, tudta, mit beszél s nem juthatott arra a gondolatra, hogy híveinek a zsinat világosan kifejezett szándéka ellenére eretnek-gyüjteményekben kinyomtatott eretnek származású énekeket ajánljon.» (Régi magyar költők tára. I. köt. 2. kiad. Budapest, 1921.)
A FELNÉMETI NÉVTELEN a hevesmegyei Felnémet községben szerzette énekét: Cantio. 1565. – Toldy Ferenc hívta fel rá a figyelmet: «Ének a Luther-papok ellen, melyet egy régi könyvbe beírva találtam s mely egyéb hasonlókkal együtt nyomatlan maradt, miután ilyek terjesztésére az ez időben kirekesztőleg protestáns nyomdászok sajtóikat egyáltalában nem használtatták.» (A magyar költészet története. I. köt. Pest, 1854.) – Az ének szövege Szilády Áron szövegkiadásában: Régi magyar költők tára. VII. köt. Budapest, 1912. – A szöveghez írt kiadói jegyzetek szerint a Luther-papok alatt itt a kálvinisták is értendők. «Különösen kortörténeti szempontból becses e szatira, habár hogy hatást kelthessen, kétségtelenül túloz vagy egyes szórványos eseteket általánosít. A protestáns papoknak a katolikus egyház tanaitól és szertartásaitól fokozatos távolodása, a tanításuk és magánéletük közti diszharmónia érdekesen van feltüntetve, sőt a hívek szaporodásával a papok igényeinek növekedésére, a szűkölködő életnek a jó móddal felcserélésére, ami feleségeik ruházatán is megtetszik, találóan utal.» (Jegyzetek a Régi magyar költők tára VII. kötetéhez. Írta Szilády Áron. Sajtó alá rendezte és folytatta Dézsi Lajos. Budapest, 1926.)
Irodalom. – Péterffy Károly: Sacra concilia ecclesiae romanocatholicae in regno Hungaria celebrata. Két kötet. Pozsony. 1741–1742. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. I. köt. Pest, 1854. – Horváth Cyrill: A Batthyány-kódexről. Irodalomtörténeti Közlemények. 1906. évf. – Frick József: A középkori magyar himnuszköltészet. Kolozsvár, 1910. – Horváth Cyrill: Régi magyar költők tára. I. köt. 2. kiad. Budapest, 1921. – Szilády Áron és Dézsi Lajos: Jegyzetek a Régi magyar költők tára VII. kötetéhez. Budapest, 1926. – Téglás Béla: A történeti pasquillus a magyar irodalomban. Szeged, 1928.
