BALASSA BÁLINT SZERELMI ÉNEKEI.
BALASSA BÁLINT SZERELMI ÉNEKEI.
BALASSA BÁLINT vallásos és vitézi énekköltése a magyar prédikátor-verselésnek és hegedős-költészetnek továbbfejlődése; szerelmi lírája idegen minták hatása alatt áll. Mint szerelmi költő elsősorban a külföldi humanista poéták versei után igazodott s a XV. és XVI. századi latin poézis divata szerint írta költeményeit. Az ókori római költők is hatottak egyik-másik költeményére, de nem ezek voltak kedvenc poétái, hanem az ólatin klasszikusokat utánzó újlatin verselők. Szerelmi költészetének jellemvonásai nagyjából azonosak a renaissance és hitújítás korabeli humanista szerelmi költemények jellemvonásaival. Nem annyira átélt lelki eseményeknek ad kifejezést verseiben, mint inkább udvarolgat és kesereg, hogy meghódíthassa imádottját. Igy tettek az akkori külföldi latin lírikusok is: bókoltak és esdekeltek, képeiket és hasonlataikat az óklasszikai római költőkből kölcsönözték, egymás fráziskészletéből bőven merítettek. A humanista poézis a szerelmi költészetben európaszerte kifejlesztette a maga nemzetközi sablonját. Azok a hölgyek, akiket Balassa Bálint megénekelt, ugyanolyanok, mint azok, akikről az újlatin költők zengedeztek: a föld legszebb teremtményei, tökéletes eszményképek, csak az a hibájuk, hogy nem hajlanak ostromlójuk szavára. Az ideál elragadó, de kegyetlen. A Cupido nyilától megsebzett költő kétségbeesetten gyötrődik, szeretné meghódítani szívtelen hölgyét, udvarol neki életre-halálra, dícséri és kérleli, példákkal és hasonlatokkal hozakodik elő, hátha fel tudná gyujtani ideáljában a viszontszerelem lángját. Ebben az elégikus hangú udvarló verselésben a bók, a szánalomkeltés és a szemrehányás egyaránt nagyszerepű. A költő tollára ókori mitológiai vonatkozások tódulnak; túlzás túlzást ér; a hölgy szépségének festésében és a szerelmi szenvedés kínjainak ecsetelésében nincs határ. Olyan belső tűz emészti az esdeklő-bókoló költőt, hogy az élet már nem adhat neki örömet, a halál szinte megváltás volna számára. Egy jó szót kér csupán hölgyétől, kínzójától és reményétől, gyilkosától és megváltójától.
Szerelmi költeményei közül a Juliáról szerzett énekekben nyilatkozik meg legjobban lelkének sok keserűsége. Ezeket a virágénekeket a feleségétől való elválása után írta. A ciklus első költeményét «akkor szerzette, hogy a felesíge idegensígét és hamisságát eszébe kezdte venni, kin elkeseredvén, jutván annak a szerelmesinek igazsága eszibe, akit ok nélkül bolondul elhagyott volt felesigíért». Második költeményét «akkor szerzette, hogy az ő felesíge idegensíge miatt az rígi szeretőin kezdett szívében megindulni». Régi szerelmem nagy tüze – úgymond – már szinte hamuvá vált, de ím, nem tudom, mi lelt, hogy megint felgerjed bennem a láng. És nem látom semmi módját, miként oltsam szerelmi lángomat. Úgy vagyok, mint a mérges nyillal lőtt vad, a nyilvas nem szakadt ki testemből, fetrengek, sem élni, sem halni nem tudok. Cupido áldozata lettem, belém lőtte nyilát ez az áruló gyermek, fellobbantotta bennem a régi érzelmet. Átkozott, miért gyujtottál olthatatlan lángra, miért teszel eszelőssé! Gerjessz arra, akit nekem adhatsz, ne gyullassz nyerhetetlen nőre vagy végezd búmat halálommal. Felelt Cupido: Sokat kínoztalak kesergő régi hívem, de ne bánkódjál most már semmit, mert hamar megvidítlak; amott jön Julia, szemében nyilam, szemöldökében kézíjam, ajkán színem, orcáján fáklyám, beszédében mézem; ami szépség, kedvesség, ékesség van bennem, mind ott rejtezik szavában; Diana neki adta erkölcsét, Minerva elméjét, Mercurius beszédét. Így szólt Cupido és én feleltem: Mit tréfálsz; minek csalsz meg Juliával; tudom én kicsoda ő; örökké sért ő engem lelkemnek szörnyű kínjára. És felelt Cupido: Nem csallak, sőt megáldalak, fölgerjesztem hozzád az ő édes szerelmét, meglásd, jóra fordul sorsod; hozzád való gyülölsége eloszlik, idegensége meglágyul, szerelme felébred irántad: ez lesz ama Julia, kinek ábrázatja úgy fel van metszve szívedben, mint pecséten a címer.
Hogy Juliára talála, így köszöne neki a költő. «Ez világ sem kell már nekem, Nálad nélkül szép szerelmem, Ki állasz most én mellettem: Egészséggel, édes lelkem!» Bús szívem vídámsága vagy, lelkemnek édes kívánsága vagy, boldogságom egyedül te vagy. Drágalátos palotám, jóillatú rózsám, gyönyörű kis violám élj sokáig! Élj, élj, életem reménye! Szívem meggyullad szerelmedben, lelkem csak tégedet óhajt. Íme, így köszönék örömömben, térdet és fejet hajtottam előtte s mindezeken Julia mosolygott.
Milyen Julia szépsége? Hét fő csillag forog az égen, mind a hét Julia szépségének jegyében tündököl. Fehér ábrázatot mutat a hold, Julia is fehér. Mint a fényes nap, olyan fényes az ő ábrázatja. Édes szóval tudós, mint Mercurius. Két szép szemével mindenkit legyőz, miként a Mars csillag. Vénusz is egyben, mert mindenkor ékes. S amint Jupiter sok jót ád az embereknek, épen úgy boldog mindenki, akire Julia pillant. De olyan is Julia, mint Saturnus, a haragos természet csillaga: kedvetlen hozzám. Ha rám néz, elenyészik szívem vidámsága.
Micsoda nékem Julia? Örömöm és gyötrelmem. Egyetlen lélek, aki bír velem, ő az én életem. Ha rám néz, elvesztem eszemet. Fájdalmas szívem orvossága, szemem világa, szerencsés csillagom ő, kívüle nem kell a világnak semmi vígsága. Dicsőséges orcája olyan, mint a paradicsomban termett rózsa; testszín ruhája, mintha Vénuszt födné; fényes haja tündöklik. Ha táncol, mintha sík jégen csúsznék; lépjen bárhova, csodálva kíséri sok szem. Ha mellém kerül, úgy vagyok vele, amint a bölcsek írják az elkárhozottról: a pokol kányái szaggatják szívemet.
Ha látni akarsz két eleven kutat, nézd meg két szememet. Sírok, mert szerelmesem háladatlan; kiapadhatatlan könnyeket hullatok, mert szívem gyötrelme szörnyű. Nézd meg véghetetlen szerelmemet, látni fogod a pokol égető tüzét. Látni akarsz szörnyű mély sebeket? Pillants szerelmemtől sebesült szívembe. Nyomorult lelket akarsz látni? Nézz árva fejemre. Ó jaj, ennyi kín jár az igaz szerelemért, ennyi vergődés Juliáért.
De mi dolog is, Úristen, hogy ezen az egy asszonyon kívül senki sem tetszik nekem a világon? Holott ez az egy asszony haraggal tekint rám, utál és elfordul tőlem. Úristen, hogyan lehet ily nagy kegyetlenség fészke ekkora asszonyi szépség. Mi haszon nékem élnem, ha nem hajt esedezéseimre, nem válaszol leveleimre, csak mosolyogja kínomat. Mi haszon nékem hegyeken, völgyeken bujdosva kóborolnom? Bolyongok, mint a fene párduc; esőben, hóban, tövisbokorban nyomorgok; bejárom a medvék barlangjait; menekülök szerelmem elől, mindhiába; akárhol járok, akármit csinálok, mindenütt velem van Julia képe. Nem tudom elűzni személyét, szépségére gondolok mindenütt.
Édeset keserűvel elegyítő gyermek, ádáz Cupido, miért adtál nekem mérget a méz között? Eb-orca, megcsaltál engem, ígérted a jót, felgyujtottad szerelmemet s hamisan félrevezettél, elidegenítetted tőlem szerelmesemet, keménnyé tetted szívét, égeted az én szívemet. Így feddtem őt s megszólalt Cupido: Hitvány ember, ok nélkül szidalmazol; hirtelen akarnál nagy jóhoz jutni, de vajjon hozott-e még gyümölcsöt fa, minek előtte nem virágzott; bolond te, nem tudod-e, hogy a tűrés hozza meg a hasznot; ne kételkedjél, bizony tiéd lesz Julia, boldoggá tesz téged, noha most kipróbál.
Szép fülemüle, te zöld ágak között mondod el énekedet, mennybéli szép harmat öntöz téged, míg engem könnyhullás áraszt el. Várom Juliám irgalmát s ő olyan kemény, mint a vas. Fülemüle, te nem érzed a verőfény hőségét, mert hűvös árnyékban ülsz, míg engem a szerelmem lángja éget; én vasban ülök, te szabad vagy; oda röppensz, ahova kívánságod űz. Te tavasz időben mondod szép énekedet, én nyárban és télben számlálom kínjaimat; te egészséges vagy, engem megsebzett a szerelem nyila; te boldog állapotú vagy, én boldogtalan. Csak egyben egyezünk, hogy éneket mondasz te is, éneket mondok én is.
Szólok a darvaknak. Mindennap hangos szóval repültök darvaim, rátok nézek s keserves könnyeket hullatok. Eszembe jut szép szerelmesem s megújulnak lelkem kínszenvedései. Látom, darvak, hogy arra repültök, ahol szívem szerelme lakik; vajjon emlékezik-e még rám, ki valamikor oly híven szolgáltam őt! Idegen országban bujdosom, mint a szegény zarándok; ruhám sötét, szívemet kin gyötri; s nincs szárnyam, hogy ahhoz mehetnék, aki után sóhajtozom. Nektek, darvak, szárnyatok van, repülhettek; leszálltok ott, ahol jókedvetek tartja; szomjúságtokat szép forrásból csörgő tiszta vízzel olthatjátok s megláthatjátok a paradicsomot is: szerelmesem lakóhelyét. Ne siess, kedves darvam, hadd üzenjek tőled, vagy ha ez nem lehet, hadd írjam fel nevemet melledre véremmel, hadd ismerje meg szerelmesem, hogy csak érette tűrök és élek. Adjon a jó Isten neki egészséget, tündököljék jókkal, mint mezők virága. «Sok háborúimban; bujdosó voltomban, midőn darvakat látnék, Szép renden repülni s afelé haladni, hol szép Julia laknék, El-fel fohászkodván s utánuk kiáltván, tőlük én így üzenék.»
A madarászok szóval, kiáltással, jó bánással megtanítják sólymaikat a szelídségre, a rárókat is kézhez szoktatják; csak én nem tudlak kezemhez szoktatni téged, édes vad rárom. Ha hozzám hajolnál, véremet hullatnám érted; de hasztalan minden szó, siralom, lángolás és írás: Isten mennyei orcát adott neked s még sem indulsz meg kínjaimra. Sírva éneklem énekemet s nem kegyelmezel rabodnak.
Idővel elomolnak a paloták, házak, városok; idővel elmulik az erő, kincs, gazdagság; idővel elhullanak a rózsák, liliomok, ibolyák. Elvész a királyi méltóság, hamuvá lesznek a kövek; por lesz a hírnévből, dicsőségből, szépségből. Még a föld is megöregedik, megfogyatkoznak a hegyek, elapad a tenger; elsötétül a nap, elkopik a márványkőbe metszett írás, mindennek végeszakad; meglágyul a keménység, jóra fordul a gyűlölség, változik és megsemmisül a világ: csak az én szerelmemnek nem lesz soha vége.
A magyar nemeskisasszonyok és nemesasszonyok mellett feltünik a lengyel citerás leány alakja is. «Szít tüzet Zsuzsánna szívemben magára.» Kis szája, szép orcája, mint a pünkösdi rózsa; fényes haja, mint az arany sárgája. Szerelmes szeme angyali fényt mutat, szerelmes szíve mennyei színt tükröz, citerájának szózatja elkergeti a búmat. «Vénusz fattya lelkem hatja, ha szózatját hallhatja.» Nincs bánatom, ha őt láthatom. Kártyát játszom véle, színt vet a tromfomra, jó jel a szerelmes embernek. Enyém ez a szép személy, vígan élek vele. Lengyel szép Zsuzsánna vervén citeráját és mondván utána gyönyörű nótáját: eszemet vesztve süllyedek el szerelmével. De itt van egy másik Zsuzsánna is, a szép német leány. Bécsben lakik Tiefengraal uccáján; orcája piros rózsa, ajaka szép kláris. Van egy huga, Anna Mária, őt is sok vitéz úrfi kívánja; aranyszínű a haja, gyöngy a foga, tiszta mézű a szava. Ballagtam egyik társammal, rájuk találtam, szerelmükbe estem. Jókedvvel megismerkedtünk, kezet fogtunk egymással, az uccáról a házba léptünk s mint a fürge méhek szegfű virágáról, úgy szedtük a mézet egymás ajakáról. Fölösleges tovább beszélnem; elég hogy megvolt minden édesség, ölelés, csók, tánc, gyönyörűség, tréfálás. «Kurta oktáván, a sovány böjtben, Pozsony városából kimentemben, Szerzém ezeket ilyen versekben, A másfélezerben és nyolcvankilencben, Hogy bécsi virág juta eszemben.»
Megjelenik az echós vers is. Ezt a verses játékot a XVI. és XVII. században nagyon szerették. A külföldi példa hatott, a magyar költő is találkozik Echóval, a visszhanggal, kérdéseket intéz hozzá s Echó hűségesen felel kérdéseire minden versszak végén. Lehet-e jót remélnem? Echó: Nem. Amint látom ő gyűlöl. Echó: Öl. Rajtam nem is könyörül. Echó: Örül. «Egy sűrű erdőben én úton mentemben felszóval így éneklék, Kérdezkedésemre verseim fejébe Echótul ily választ vék.» Más alkalommal nyolc ifjú legény – Credulus és hét társa – kérdezi az erdőben Echótól, hogy mi a neve mátkájuknak? A versszakok végén mindegyik megkapja a feleletet: Anna, Orsolya, Sára, Margit, Zsófia, Mária, Kata, Márta. Ezt az éneket az szerzette, akit a hamisság a világ határára kergetett: «Édes hazájábul, jóakaróitul siralmason búcsúzván».
Balassa Bálint szerelmi költeményei a költőnek egész sereg tartós és futólagos szerelmi viszonyáról értesítenek. (Bebek Judit, Morgai Kata, Krusith Ilona, Tholdy Mihályné, Csáky Borbála, Hagymásy Kristófné, Sanyiki Krisztina, Várday Mihályné, Dobó Krisztina.) Az alkalmi szerelmi vallomások és bókversek csoportjából kiemelkednek azok a dalok, melyekben a költő egy főideál, az esdekléseire nem hajló imádott nő után epekedik. Megközelíthetetlen szépségű hölgyét Júliának nevezi. Ehhez a költött nevű eszményképéhez írta szerelmi költésének java termését: a Júlia-dalokat. Hogy ki volt szerelmi lírájának ez az ihletője, erről a kérdésről egész kis irodalom keletkezett. Szilády Áron úgy vélte, hogy Losonczy Anna iránt gyúlt olthatatlan szerelemre s hozzá írta legszebb költeményeit. Ez az előkelő nő Temesvár hős védőjének, Losonczy Istvánnak, volt a leánya s 1567-től kezdve báró Ungnad Kristóf egri főkapitánynak a neje. Balassa Bálintot nem szívelte. Első ura halála után újból férjhez ment, hiába esengett kezéért a költő. (Gyarmathi Balassa Bálint költeményei. Budapest, 1879.) Károlyi Árpád, Kardos Albert és Torma Károly más és más Anna-teóriákat állítottak fel, míg végre Illéssy János levéltári kutatások adataival igazolta Szilády Áron föltevésének helyességét. (Balassa Bálint Annája. Századok. 1898. évf.)
Két nagyobb szerelmi énekciklusa: a Júlia-dalok és a Coelia-dalok; amabban huszonöt, ebben kilenc virágének. A Coelia-ciklus lengyelországi bujdosása idejéből való: hogy ki rejtőzik a Coelia elnevezés alatt, még csak nem is sejtjük. A Júlia-dalokat Losonczy Annához akkor írta, mikor elvált nejétől s szerette volna elnyerni Losonczy Anna kezét. Elhibázott lépés volt. Az előkelő özvegy úrnő nem vehette jó szívvel, hogy a rossz hírben álló költő szerelmes verseket ír hozzá. Nemcsak a kor vallásos felfogása és erkölcsi meggyőződése tiltakozott az ilyen botrányos közeledés ellen, hanem az eladólányos anya méltósága és büszkesége is. A költő «fajtalan» versei nem emelték háza tekintélyét, megírásukért méltán neheztelt. Balassa Bálint szerelmi énekköltése, az akkori közfelfogás szerint, komoly emberhez méltatlan, latorszerű – latricanus – foglalkozás volt. A katolikus és protestáns közvélemény egyformán megegyezett abban a felfogásban, hogy a virágének-költészet – Geleji Katona István szavaival élve –: «fajtalan fűzfapoéták szemtelen beszéde».
Szerelmi költeményeit és egyéb nem-vallásos verseit a Radvánszky-kódex őrizte meg. A 184 lapra terjedő csonka kéziratban az 1–148. lapig vannak a Balassa-versek, innen a 175. lapig Rimay János énekei, a 184. lapig más szerzők költeményei. Balassa istenes énekei nincsenek meg a kéziratban. Az utóbbiaknak önálló nyomtatott gyüjteményeiből és a Radvánszky-kódex világi verseiből állította össze a költő összegyüjtött költeményeinek sorozatát Szilády Áron (1879) és Dézsi Lajos (1923).
Kiadások. – Gyarmathi Balassa Bálint költeményei. Szerkesztette, jegyzetekkel s bevezetéssel ellátta Szilády Áron. Budapest, 1879. – Balassa Bálint minden munkái. Életrajzi bevezetéssel s jegyzetekkel ellátva kiadta Dézsi Lajos. Két kötet. Budapest, 1923.
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – U. az: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 2. kiad. Pest, 1868. – Szilády Áron: Gyarmathi Balassa Bálint költeményei. Budapest, 1879. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891. – Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899. – Erdélyi Pál: Balassa Bálint. Budapest, 1899. – Széchy Károly: Báró Balassa Bálint és gróf Zrínyi Miklós. Budapest, 1905. – Kardos Albert: Balassa Bálint. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Eckhardt Sándor: Balassi Bálint irodalmi mintái. Budapest, 1913. – Dézsi Lajos: Balassa Bálint minden munkái. Két kötet. Budapest, 1923. – Waldapfel József: Balassi költeményeinek kronológiája. Irodalomtörténeti Közlemények. 1926. évf.
