A KURUC KŐLTÉSZET.
A KURUC KŐLTÉSZET.
A XVII. SZÁZAD politikai költészete különösen akkor lendült föl, mikor Wesselényi Ferenc szövetkezésének fölfedezése után a bécsi önkényuralom egyre nagyobb súllyal nehezedett a magyarságra. A személyükben meghurcolt és vagyonukból kifosztott felvidéki protestáns nemesurak az 1670-es években Apafi Mihály erdélyi fejedelemségébe és a török szultán birodalmába bujdostak s innen törtek a királyi Magyarország területén garázdálkodó német katonaságra. A bujdosóknak és otthon szenvedő véreiknek mély keserűségébe e kor vallásos és hazafias vonatkozásokban bővelkedő politikai versei éles bepillantást nyujtanak.
A protestánsok gyűlöletének lángja a Habsburg-házat támogató katolikus papság ellen talán sohasem lobogott magasabbra, a hazafiak elkeseredése az országot pusztító idegen katonaság ellen sohasem nyilvánult szenvedélyesebben. Énekeik komor színekkel ecsetelik a prédikátorok üldözését, a magyarok eltiprását, a császári zsoldosok dühöngését. Hangjuk a legszentebb érzelmeikben mélyen megsértett hívők és az emberi méltóságukban durván megalázott nemesurak hangja. Segítségért kiáltanak az egek urához, fegyverkezésre és megtorlásra hívják fel a nemzetet.
Már nem a török az igazi ellenség, hanem a német. «Mardosó kutyaként rád készíti agyarát, hogy téged megmarjon, javaiddal bírjon, elnyerhesse hazádat:» sóhajt fel énekében, 1666-ban, PETKÓ ZSIGMOND szántóvető kisnemes. Egyre nagyobb az elégületlenség, veszedelmes idők közeledését érzi mindenki. Petkó Zsigmond két versében – egy buzdító költeményében és egy figyelmeztető énekében – ennek a zivataros kornak jóshangja csendül meg. (Bátorító ének, Gondolkodjál szegény magyar.)
Hol van régi okos eszed, magyar nemzet, hogy nyakadra eresztetted a katolikus papság igáját: mondja az ismeretlen énekszerző a Papvilág Magyarországon (1671) című kesergő költeményben. Mindenütt a pap az úr, ők dirigálnak az ország dolgában, ők válogatnak a világi tisztségekben, csak azt nem nyerik el, amit nem akarnak. Te koplalsz, nyögsz és könnyes szemmel nézed dolgukat. A papság akarata, hogy a király nem tartja meg esküjét, holott megfogadta, hogy békességgel védi mind a három vallást. Szent Jehova-Isten, szánd meg szegény fejünk! «Neved hirdetői, igéd forgatói: Tömlöccel kínzatnak lelkünk tanítói; Pusztán állnak mostan Istennek templomi: Csak égi madarak sokaknak lakosi.» – Felhangzik a Rab prédikátorok éneke (1674.): egy börtönben szenvedő protestáns pap panaszolja benne Krisztus prédikátorainak borzalmas sorsát. Miközben vasra verve dolgoztatják és botozzák őket az egyik felvidéki várban, Istenhez fohászkodnak, híveikre és családjukra gondolnak s vallásukhoz rendületlenül ragaszkodnak, pedig ha megtagadnák hitüket, megnyílna előttük a börtönajtó.
«Az ki olvasod: légy hű mind végiglen!» – A Gályarabságra hurcolt prédikátorok éneke (1675) név szerint is megnevez több szenvedő lelkipásztort s kesergő szavakat ad ajkukra: a tenger partjára értek immár a hazájukból távol idegenbe hurcolt protestáns papok s búcsúznak nemzetüktől, hittársaiktól, feleségüktől, gyermekeiktől. Megváltam tőletek – mondja az énekben Sellyei Balog István dunántúli református püspök – de meghagyom mindnyájatoknak, hogy hitetekben erősek legyetek. «Régen árván maradt édes feleségem, Sokszor keservesen ki sírtál érettem: Tudom, ha lehetne, meghalnál érettem, Többé ez világon nem beszélsz énvélem! Azt hagyom tenéked, hogy ne gyötörd magad: Jól tudod, hogy mennyben vagyon az te Urad, Csak Isten igéjét igen gyakoroljad, Szegény árváidat scholában jártassad.» Búcsúzom tőletek én, lelki atyátok: üzeni a győrieknek Komáromi István; az a testamentumom, hogy vigyázzatok az eklézsiára: «Maradj meg mindvégig Krisztus vallásában, Az melyet tanultál ne állj hátra abban, Ne gondolj bár kárt vallj minden jószágodban, Higyjed együtt leszünk Isten országában!» Bátorkeszi István veszprémi prédikátor is búcsút mond híveinek az énekben: «Fizesse meg Isten az ti hűségteket, Sokszor rabságomban küldött pénzeteket, Nem szolgállak immár többé benneteket, Irja föl az Isten mennyben neveteket!»
A protestáns nemzeti közhangulatot különösen jól jellemzi Thököly haditanácsa. (1681.) Ez a költemény is történeti igazságot örökít meg: a Lipót császár és király csapataival harcoló kuruc fölkelők egyik gyűlésének szónoklatait a névtelen énekszerző verses feldolgozásában. Követ jön Bécsből a békefeltételekkel s generális Thököly Imre úr megnyitja a haditanácsot: «Vitéz kapitányim, hadnagyim, vajdáim, Szablyával övezett katona-barátim, Jót, gonoszt egyaránt szenvedő társaim, Hazánk s nemzetünkért vitézlő magyarim: Minket német császár mint hív hűségére, Mit kíván viszontag hív mi törvényünkre, Kegyelmet, mely híren küldött fegyverünkre, Jól emlékezhettek vitézek ezekre!» A császár kész visszaadatni az elkobzott nemesi jószágokat, betölti az országos tisztségeket, országgyűlést hív egybe, megszabadít az adóktól, kiviszi az országból a német katonaság egy részét, vallásában senkit sem háborgat; viszont azt kívánja, hogy váljunk meg fegyverünktől. «Engem ajánlással német nem szelidít, Lépes beszédivel horogra nem kerít, Szenvedtem, szenvedek tovább is közjóért, Véletek vitézek harcolok hazámért!» E vezéri kijelentésre égszakadás és rettentő szélzúgás gyanánt hangzik fel a kuruc tábor voksa: fegyvert, fegyvert! «Fegyverrel, fegyverrel köll bosszút állani, Magyarnak fegyverrel köll veszni vagy nyerni, Hittel csalattattunk: nem köll azért hinni, Fegyver fog közöttünk igazságot tenni!» A kuruc vezérek tüzes szavakkal biztatják egymást a további harcra. Véres marokkal rontotta hazánkat a német – mondja Szepessy Pál – gyűlölt bennünket eddig, gyűlölni fog ezután is; mindent ígér, hogy fegyvereinket letétesse velünk, de ez csupa hazugság és csalárdság; el vagyunk epedve a német és török között, egyik rosszabb a másiknál, de azért inkább a töröknek hódoljunk s támasszunk magunk között egy új Mátyás királyt. Kende Gábor: «Javallanám azért ne hirtelenkedjünk, Körösztyén világtul meg ne ítéltessünk». Keczer Menyhért: «Erdély míg németöt uralt és imádott, Addig némettül csak prédára tartatott». Harsányi György: «Nem hiszek én azért az ördög fiának: Hiti-csavarító kutya labancának». Petneházy Dávid: «Nem lakom némettel soha is egy helyen, Inkább társaimmal maradok fegyverben!» Farkas Fábián: «Szükséges hódoljon, mint Erdély, nemzetünk: Igy harcol szívesen a török mellettünk». Wesselényi Pál: «Másként mivel török segítsége nélkül Erőt nem vehetünk magunk fegyveréből: Mostan el ne váljunk nyujtott kezeitől, Csináljunk magunknak paizst erejéből».
A katolikus királypárti magyart bosszantja, hogy labancnak nevezik s kétségbevonják hazafiságát. Úgy érzi, hogy a törököt csak a német-római császár csapatainak segítségével lehet kiűzni az országból, ezért eltűri az idegen uralmat s örül, ha a törökökkel barátkozó félelmes kurucokat vereség éri. Egyik verselőjük mindjárt a harcok kezdetén nevetségessé teszi a borsodmegyei református nemesek vezérét: Labanc gúnydal Szepessy Pál bujdosó vezérről. (1672.) Ebben az énekben a kuruc nemesúr maga panaszolja el sok baját és reménytelen helyzetét. Meg akartam marni – úgymond – a pápisták hazáját, le akartam vágatni népüket, egér-módra hadat fogadtam az elefánt ellen, még böjtöltem is egy hónapig, csakhogy megfesthessem székemet a papok vérével; hasztalan: «Jaj már minékünk rebelliseknek!» Reménységemtül mind megcsalattam, Istenem-Uram, mire jutottam. Be kell látnom: Szepessy Pál titulusa most már változik: «Nagypipájú, kevés dohányú Pálnak hivatik».
A Habsburg-ház hívei a protestánsokat vonják felelősségre az országot ért csapásokért. Ó megnyomorodott hazánk – szólal meg versében az 1681. évi soproni országgyűlést bíráló katolikus magyar – mit akarnak veled tenni? Mi maradt belőled Európa híres országa, hol van ellenségeidet rettegtető hatalmad, mi lett boldog állapotodból, jó szerencsédből? Darabokra szaggattak, csonkán heversz, tested kéz és láb nélkül vérzik. «Mégis fejedben van az egyenetlenség, Magyar magyar ellen halálos ellenség, Vére ellen kardot köt ez a nemzetség, Atya, fia, bátya közt nincs most békesség.» Egymás vérét szomjúhozzák a magyarok, fegyverbe öltöznek nemzetünk prédálására, a töröknek is magyar a kalauza. Neveti a török a Thököly-párt balgaságát, segítséget ígér a fölkelőknek, így akarja pusztulásunkat. A protestáns prédikátorok is bizakodnak a német császár hadainak megverésében, szeretnék visszavenni templomaikat, örülnek a katolikus papok üldözésének. A szabadság kivívásáról beszél mindenki, de nem segíti Isten azokat, akik királyuk ellen szállnak síkra. Tíz év óta pusztítják az országot, ínségbe döntik a népet, lemészárolják az ártatlanokat, meghódolnak a töröknek, nem könyörülnek senkin sem: ez-é a szabadság? Azt mondod, eretnek-népség, hogy a hazáért és Istenért ragadtál fegyvert; s mégis mennyi nemest levágtál, mennyi templomot döntöttél romba. Igy kell-e harcolni a szép szabadságért? Nem a szabadság harcosai vagytok, hanem a szabadság megrontói, ártatlanságunk gyilkos vérszopói, nemzetünk elfajult tolvajai. Az ellenségre menjetek, ne a magyart rontsátok. Az eretnekség hajszol benneteket ellenünk, ez hozta ránk Bocskai, Bethlen, Rákóczi hadait, ez forgatta fel a katolikus oltárokat, ez zavarta meg országgyűléseinket. Most megint összetart a luteránus és a kálvinista, hiába teljesítette kivánságainkat jó királyunk: «Augustana kiált, szól a Helvetica; Perorál, mert tudja, mit tesz a practica». Ameddig egy hittel fogtunk fegyvert, nem győzte le senki a magyart, most itt van rajtunk az eretnekség, vége az ország erejének. Tedd félre nemzetem ezt a dicsőséget, tanulj már egyszer a magad kárából, szállj lelkedbe, ne fogyaszd magad. «Evvel fejezem be utolsó szavamat: Szánd meg Isten kérlek megromlott hazámat.»
A kurucok átkaira a királypárti katolikus magyar lenéző hangon válaszol. A Labanc gúnydal Thököly ellen névtelen szerzője gyűlöli és csúfolja a pogány törökökkel szövetkező protestáns fejedelmet. «Hallottad-é hírét az új királynak, Istentől elszakadt hazánkfiának, Isméred-é, elhiszed-é, hogy a pogánynak Kalauza, mert rád hozta, csak tart prédának.» Királya ellen vonta ki fegyverét Thököly Imre, törökkel-tatárral ontja az ártatlan keresztények vérét, a fényes porta vezérének Bécset ígéri. Nézd csak, hogy folynak dolgai: királyájára fogta fegyverét, megbüntette Isten, futva szalad a török ebekkel együtt. Mit művelsz már most szegény Thököly? Elszaladt a török, nyomában magyarok, németek, lengyelek, itt a somfapálca és az akasztófa! Árnyék-hatalmad nem sokáig tartott, szalma-koronád hamar leesett fejedről, pünkösdi király voltál, csak játszottál. Tudod, Istentől van minden hatalom, királyt illet az uralkodás, te csak loptad a fejedelemséget. Törökkel bélelt pártütő, országrontó és békességbontó, hazánk pusztítója, esztelen és istentelen ember: kardot vontál a magad nemzete ellen. «Pozsony városa téged emleget, Thököly Nagyszombat el nem felejthet, Mely bűnödért és vétkedért az Isten megvet, Pennám talán, úgy gondolnám, eleget tehet.»
Menekülnek a kuruc vezérek, bujdosnak katonáik, beszélgetésük panasszal van tele. «Mit búsulsz kenyeres, midőn semmid sincsen, Jó az Isten, jót ád, légy jó reménységben!» – vigasztalja társát az egyik kuruc vitéz. «Ó édes pajtásom, hogyne búsulkodnék, Midőn a sok gondok rajtam uralkodnak» – mondja neki a másik. És felsorolja sok keserűségét: rongyos a dolmánya, foltos a nadrágja, zsíros a ködmöne, köpönyegét az eső megviselte, csizmáját a sár elrohasztotta, hitvány a lova, nincsen abrakja, a patkó lekopott körméről, kiürült az erszény, üres a tarsolya, szűken van a kenyere, szennyes az inge, férgek serege nyargalódzik testén. «Ej, kutya az anyja! Mint élhetek: élek, Kivetem hasamat a szép verőfénynek, Csak úgy dohányozok, amidőn éhezek, Igy én is másokkal szépen eltengődök.» (Buga Jakab éneke.)
A bujdosó kurucnak nincs gondozója, nincs ismerőse, nincs barátja. Inge szakadozott, köpönyege rongyos, süvege kopott, csizmájának kérge kidűlt. Nem paripán nyargal, hanem gebén lépked; lova elhullatta patkóját, még csak kórószál sem fér az ínyéhez. Rozsdás a kuruc puskája, tölténytartóját hó és zápor verte, kardja sáros, minden szerszáma megromlott. Szomorúan néz italára; nehéz ital az, gyakran csak puszta víz. Bár inkább a pogány törökkel csatáznék, bár jól lakhatnék egyszer, bár ne kellene lovának zabot koldulni! Talán egyszer mégis csak megfordul az idő, megmozdul a jószerencse, földerül a katona-csillag? «Aki ez éneket szerzé: Sok helyen ő megijede, Sok helyen mást megijeszte, Ekképpen járt ő élete.» (Egy bujdosó szegénylegény.)
Ó szegény magyarság – sóhajt fel az egyik névtelen énekszerző – mit gondolsz magadban? Azt hiszed talán, hogy nyugodtan pihenhetsz nemesi ágyadban, vígan táncolhatsz szabad kúriádban, mulathatsz kárpitos házadban? Ne hidd, mert igen megtréfál a reménység! Idegen nemzet húz neked nótát, német uralkodik rajtad, életed, országod csupa kétség! Fizeted az adót, fizeted a hadisarcot, mindennel háborítanak, soha sincsen igazságod. Német katonaság ül bele házadba, szemed láttára énekelve sétál, nemes fejedet lehuncutolja. Ez a jutalom eddigi hűségedért. Ágyadba nem fekhetsz, mert ő fekszik benne; asztalod sem tiéd, ők kártyáznak rajta; ha unják a kártyát, kockázáshoz látnak; a kockázás után vígan dohányoznak. «Abrakot és szénát kér a lovainak, Szép fejér, lágy cipót hordat éh gyomrának, Gyönge levest, tyúkhúst parancsol szájának, Édes, lángízű bort hordat ő torkának. Ha ellene támadsz: neved csak rebellis, Ellened föltámad házadban nyolcszor is, Szabadságod ellen kikerget tízszer is, Egy órában téged fenyeget húszszor is.» Fejedre emeli pálcáját, a földet verdesi dühében, szólni sem mersz a magad mentségére, fejet kell hajtanod parancsa előtt. «Ha kvártélyból kimegy, semmidet sem hagyja, Minden javaidat magának takarja, Idegen országra szekerekkel hordja, Házad elpusztuljon, szintén azt akarja. Gondolod olyankor: hol magyar szabadság? Hol van Mátyás király, kinél volt igazság! Földbe temettetett véle az uraság; És a szép nemesség lőn keserves rabság.» Hol van országodnak régi vígsága, hol a törvény, hol a nemesi privilégium? Eltűntek, idegenek rabjai vagyunk. Kihez hajtod fejed nyomorult magyar nép? Azelőtt kényes voltál, más országoknak parancsoltál, idegen nemzetet vitézül levágtál, most erőtlen vagy, szolga vagy. Miként fújják, úgy kell táncolnod. Egyedül Istenben bízhatol. «Az ezerhatszázban és kilencvenhétben, A pünkösd havának második hetében, Irám e verseket szomorú szívemben, A Magyarországban való nagy ínségben. Dícsértessél mennyben fölséges Úristen, A te szent Fiaddal fénylő dicsőségben, Szentlélekkel együtt szánj meg kérésünkben: A Magyarországot tartsd meg békességben!» (Ó szegény magyarság!)
Zokogó sírással sírhatsz magyar nemzet – kesereg hazája romlásán egy ismeretlen protestáns költő – bekötötte szemedet az idegen nép, jóakaratodért gonosszal fizet. El akar pusztítani, javaiddal torkig ette magát, fiaidat rabszíjra fűzte, palotáid lángja mellett melegszik. A napnyugati német sas karma között vergődik gyönge tested, piros véreddel fiait hizlalja s hogy ne legyen erőd, kiszaggatja szárnyad. Az ausztriai ház rabja, vagy, ő vigad keresményedből, ő vert ki minden jószágodból. Elpusztul Pannonia! Az igazhívő protestáns keresztyének jajszava tölti be az országot. «Uram Jézus mennyből jól látod ezeket, Vajjon nem szánod-é kesergő népedet, Mely a nagy bánatban sírván elepedett, Jővel Uram Jézus, segéld híveidet. Pöcsétöld bé immár a mélységes kutat, Néped romlására hogy ne nyisson utat, Bágyadt sereged közt emeld fel zászlódat, Szomorú sereged hadd hallgassa szódat.» Törd meg Uram Jézus ellenségeinket és a te ellenségeidet, vaspálcával sujts rájuk, szégyenítsd meg őket, pusztítsd el az árulókat. Nincsen kiben bíznunk, egyedül maradtunk, nincs hova hajtani fejünket, édes Jézus érted romlunk és gyaláztatunk. Vadkanok emésztik drága termő szőlődet, tövisek sebzik liliomaidat, kiszaggatják ültetéseidet. Jővel hát Uram Jézus, lelkünknek édes vőlegénye, kesergő néped egyedüli reménye; lásd meg szenvedő egyházad siralmát, légy csüggedt néped biztató vezére. (Jajszó, melyben édes hazánk romlását siratja egy poéta.)
A kurucvilág költészete korjellemző költészet; a kéziratokban megőrzött vallásos, hazafias és politikai énekek figyelemreméltó emlékei a régi magyar lírának. Ha nincs is megkapóbb szín és zengzetesség, megragadóbb költői stílus és művészi alkotóerő ezekben a költeményekben, a kifejezések ódon ereje s a hazaszeretet elszánt hevülete igen vonzó bennük.
Legköltőibb hangon az imént ismertetett néhány költemény és a Thököly házassága adott kifejezést a kor hangulatának. Gyöngyösi Istvánnak ez a Thököly Imrét és Zrínyi Ilonát ünneplő éneke helyenkint olyan poétai ékességekkel ragyog, hogy hangulatát és lendületét, nyelvét és ritmusát nagyon kevés régi magyar költemény éri utól, ide értve még Balassa Bálintnak és Zrínyi Miklósnak s magának Gyöngyösi Istvánnak is költői szépségekben nem szegény írói hagyatékát is.
A XVII. századi kuruc költészet hiteles maradványai közé becsúszott néhány olyan költemény, melyeket csak a lelkes jóhiszeműség vagy a nem eléggé erős kritikai érzék sorolt az egykorú verses emlékek közé. Ilyen különösen az 1672-ből keltezett Kuruc tábori dal: «Te vagy a legény, Tyukodi pajtás!» Szövegének közlője, Thaly Kálmán, így nyilatkozik a költeményről: «Mikép jutottam hozzá? Imé elbeszélem. A pótharaszti pusztán élő aggastyán tudósunk, Balla Károly akad. l. tag, maga is régi, rebellis fajú kálvinista család ivadéka, 1862 tavaszán közlött volt a Vasárnapi Ujságban «Emlékcsillámok» cím alatt emlékezetből két daltöredéket, melyeket ő fiatal korában, 1811-ben, Kemény János nevű színésztől tanult el; írja továbbá, hogy a bőnyi eredetű híres cigányzenész, Bihari János, még ismerte és 1823 után, közlő előtt, Ferkó nevű öreg cimbalmosával, csak másodmagával, gyakran eljátszotta e két «eredeti kuruc nótá»-t a híres Rákóczi-nótával egyetemben. Balla 1862-ben már csak három versszakra emlékezvén az ének szövegéből: közlé ezeket az idézett ujságban. Ez a fönt egész terjedelmében olvasható 1672-iki dalnak három első strófája, csakhogy a harmadiknak elejéről, akkor – gr. Pálffy Mór helytartósága idejében – a német szót ki kelle hagyni. Én e közleményt olvasva, miután már akkor is gyüjtém a kuruc dalokat, azonnal írtam Balla bátyámnak, kivel rokonságban állok. Az öreg úr nem késett bizalmas kérésemre régi jegyzeteit fölhányni, melyek közt az ének szövegét szerencsésen föl is találá; de mivel annak ennél egy még régiebb följegyzésére emlékezett, utasíta: menjek nevével öreg Udvarhelyi Miklós akkor még élt veterán színészhez, régi barátjához, kinek ő azon régibb följegyzést még sokkal a forradalom előtt átadta. Udvarhelyi kétszeri fáradozás után csakugyan föllelé azt és közlötte velem, egyszersmind említvén, hogy ama Kemény nevű régi vén színészt valaha ő is ismeré. Ezen kétrendbeli följegyzésből közlöm, íme, a jelen nagybecsű éneket. Balla később, 1865-ben, fölrándulván Pestre, többször személyesen is beszélgettünk ezen énekről s ő is mindinkább visszagondolván a régmult időkre: mind több-több adat villant meg emlékezetében róla. Igy említé, miként tisztán jut eszébe 1811-ből, midőn az éneket s dallamát a vén Keménytől eltanulta, hogy ez mondá előtte, miszerint ő ezt egy Gedő- vagy Gidófalvy nevű öreg székelytől hallá és sajátítá el, aki ismét a maga apjától tanulá, mint oly éneket, melyet elei a táborban énekeltek. S valóban, a Háromszékben most is élő Gidófalvyak közt fordulnak elő kurucok, név szerint Gidófalvy Gábor, kire 1705 május 11-kén a Medgyes alatti táboron kiadott parancsával gr. Forgách Simon, erdélyi kuruc vezénylő tábornok, Háromszéken a lőportöretést bízza. (Történelmi kalászok a Vargyasi Dániel-család levéltárából. Pest, 1862. 209–211. l.) Arra is emlékezett Balla bátyám, hogy Kemény a negyedik versszakban előforduló «mézes szókat» kifejezést olykor «csecsebecsét» szóval váltogatta dalolás közben. A dallamot is tudta még Balla – Kemény és Bihari után – s eldalolá előttem. Egyszerű, bánatos, ősi magyar jellegű dallam az, Tinódiéira emlékeztető. Egészen azonos azzal, melyet 1855-ben Gömörben, Borsodban hallék, a «Jaj már minékünk» énekre. Az ének szövegéből pedig ezen, sok idő lefolytán igen elváltozott s eredetiségéből kiforgatott, de a második versszakra még most is élénken emlékeztető két versszakot közli Erdélyi János (Népdalok, I. 351. l.) Kecskemétről, Bátky Károly úr által az 1840-es évek elején beküldve: «A katonának olcsó a vére, Három-négy krajcár egynapi bére…» (Adalékok a Thököly- és Rákóczi-kor irodalomtörténetéhez. I. köt. Pest, 1872.)
Kiadások. – A legtöbb XVII. századi kuruc költeményt Thaly Kálmán nyomozta ki és tette közzé 1864-től kezdve. – Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok. Két kötet. Pest, 1864. – Adalékok a Thököly- és Rákóczi-kor irodalomtörténetéhez. Két kötet. Pest, 1872. – Irodalom- és műveltségtörténeti tanulmányok a Rákóczi-korból. Budapest, 1885. – Thaly Kálmán szövegközléseit csak ott lehet megnyugvással tanulmányozni, ahol egykorú ismert kódexek szövegeit közli; szétszórt kéziratokból kiadott régi énekei alapos revíziót kívánnak. Ez a munka a XVIII. század-eleji kuruc költeményeknél még nehezebb, mert az egyébként nagyérdemű közlő itt már eredeti költeményeit és átdolgozásait is belecsúsztatta a hiteles emlékek sorába. Az úgynevezett kuruc dalpör – Thaly Kálmán koholmányainak leleplezése és védelme – Thököly Imre korát kevéssé érinti, annál inkább hozzátartozik II. Rákóczi Ferenc korának irodalmi méltatásához. – A XVII. és XVIII. századi kuruc költemények együttes válogatott gyüjteménye népszerűsítő kiadásokban többször megjelent. Ezek közül bővebb tartalmú Erdélyi Pál kiadása: Kuruc költészet. Budapest, 1903. (Franklin-Társulat Magyar Remekírói.) – Ferenczi Zoltán kiadása A régi magyar költészet. I. köt. Budapest, 1904. (Remekírók Képes Könyvtára.) – Kéziratos énekeskönyvekben és más kéziratokban újabb szövegeket is kutattak fel és tettek közzé. – Szeremley Barna: Egy labancvers az 1681-iki országgyűlésről. Irodalomtörténeti Közlemények. 1893. évf. – Ferenczi Zoltán kiadása: Vásárhelyi daloskönyv. Budapest, 1899. (Régi Magyar Könyvtár.) – Harsányi István és Gulyás József: Régi magyar versek a sárospataki könyvtárból. Irodalomtörténeti Közlemények, 1917. évf. – Badics Ferenc: Ismeretlen kuruckori versek. U. o. 1923. évf.
Irodalom. – Arany László: A magyar politikai költészetről. Budapesti Szemle. 1874. évf. – Jancsó Benedek: A kuruc mozgalmak költészete. Havi Szemle. 1879. évf. – Ferenczi Zoltán: A kurucvilág énekei. Figyelő. 1880. évf. – Kis Sándor: A kurucvilág költészete. Kolozsvár, 1887. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890. – Bodnár Zsigmond A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Kiss Ferenc: A kuruc költészet protestáns szempontból. Protestáns Szemle. 1894. évf. – Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899. – Bajza József: A kuruc elbeszélő költészet ismertetése. Budapest, 1906. – Badics Ferenc: A kurucvilág költészete. Képes Magyar Irodalomtörténet. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Beöthy Zsolt: A kurucvilág költészetéről. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Budapest, 1907. – Kanyaró Ferenc: Kuruc virágénekek Thökölyről. Századok. 1907. évf. – Fabó Bertalan A magyar népdal zenei fejlődése. Budapest. 1908. – Seprődi János: A magyar népdal zenei fejlődése. Erdélyi Múzeum. 1908. évf. – Obál Béla: Hungarica Vitebergensia. Halle, 1909. – Deák Ferenc: Irodalomtörténeti tanulmányok. Budapest, 1909. – Tolnai Vilmos: Szőke Ambrus. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1911. évf. (Az 1670-ből keltezett Szőke Ambrus-féle kuruc dal későbbi koholmány.) – Galamb Sándor: Két kuruc dal. Irodalomtörténet. 1912. évf. (Thaly Kálmán két felületes szövegközlésének helyreigazítása.) – Riedl Frigyes: A kuruc balladák. Irodalomtörténet. 1913. évf. (Ez a tanulmány hívta fel a figyelmet Thaly Kálmán álkuruc költeményeire. A nagy meglepetést keltő közleményben tárgyalt balladákat Thaly Kálmán a XVIII. század elejéről keltezte.) – Tolnai Vilmos: Kuruckori irodalmunk szövegeiről. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1913. évf. (Egyidejűleg hasonló eredmény.) – Harsányi István, Gulyás József és Simonfi János: A kuruc balladák hitelessége. Sárospatak, 1914. (Thaly Kálmán szövegközléseinek védelme.) – Tolnai Vilmos: A kuruc balladák hitelességéről. Egyetemes Philologiai Közlöny, 1914. évf. (A védelem cáfolata.) – Horváth János: «Thury György éneke». Irodalomtörténet. 1914. évf. (Tanulságos példa Thaly Kálmán szövegközlő módszerére: az ének sem nem Thury Györgyé, sem nem 1548-ból való; egy ismeretlen ifjú írta 1648-ban.) – Király György: A kuruc balladák hitelességének kérdése. Budapesti Szemle. 1915. évf. (A kuruc dalpör bírálata, Riedl Frigyes és Tolnai Vilmos álláspontjának megerősítése.) Horváth János: «Thury György éneke». Irodalomtörténet. 1917. évf. (Újabb adalék az 1914. évf.-ban megjelent értekezéshez.) – Tolnai Vilmos: Thaly kuruc balladáinak keletkezéséhez. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1921. évf. (Milyen források nyomán koholta szövegeit és hogyan dolgozott Thaly Kálmán?) – Téglás Béla: A történeti pasquillus a magyar irodalomban. Szeged, 1928. (A gúnyolódó kuruc versekről.) – Szabolcsi Bence: Egy kuruc dallam régi feljegyzései. Zenei Szemle. 1928. évf. (A Tyukodi Pajtás melódiáinak változatairól.)
