A NÉPKÖLTÉSZET.
A NÉPKÖLTÉSZET.
EBBŐL A SZÁZADBÓL kevés olyan szöveg maradt fenn, amelyekre azt lehet mondani, hogy valószínű a népies eredetük. A legegyszerűbb benyomású rímelésekből is többnyire kiütközik az antik díszítés. Az ismeretlen szerzők nem a nép természetes tehetségű parasztdalosaiból kerültek ki, hanem a jókedvű diákok, kántorok, tanítók és papok sorából. Ezek a névtelen verselők sűrűn emlegetik a görög-latin hitregék alakjait, kedveseiket Vénuszhoz és Helénához hasonlítgatják, sorsukat Orfeusz és Éneász sorsával vetik egybe.
Az érzéki epedés feltűnő jellemvonása e hitbuzgó kor népies hatású szerelmi költeményeinek. A verselő türelmetlenül vágyik kedvese bírására, szépségeit kézzelfogható módon festegeti. Sajnos, a vágyakodás forróságát és a képzelődés tüzét nem kíséri a költői kifejezés figyelemreméltóbb simasága vagy éppen művészete.
A vallásos emberek a XVII. században is meg voltak győződve arról, hogy a szerelmi dalok a bujaság terjesztői. Pázmány Péter országos kerítőknek, közönséges kútmérgezőknek nevezte prédikációiban azokat, akik az undok virágénekeket akár szerzik, akár éneklik. (1636.) Geleji Katona István azt állította énekeskönyvében, hogy a virágénekek ocsmány és parázna szókból állanak s a fajtalan fűzfapoétáknak ezeket a szemtelen beszédeit meg kell vetni. (1636.) Az általános felfogás az volt, hogy az igazlelkű keresztény ember tartózkodjék a szerelemről írt versek olvasásától és éneklésétől. Ott vannak helyettük a templomi énekek: azokból a Szentlélek szól, szemben a lator poéták arcátlan szerelmi vallomásaival. Mikor Geleji Katona István a virágénekeket latrikánus verseknek azaz lator énekeknek bélyegezte, az akkori komoly emberek meggyőződése szerint szólott.
Az 1623. évi komjáti református zsinat egyházi törvényei külön kánonban emlékeznek meg a szerelmi dalokról: «Némely kicsapongó tanítók és tanuló ifjak, mivel nincs jó lelkiismeretük és sem Istent nem félik, sem az embereket nem tisztelik, nemcsak szerelmes dalokban gyönyörködnek gyalázatosan, hanem szeretőket is szerezvén, éjjel-nappal azok házához járnak. Istentől az egyházak üdvös igazgatására vett hatalmunknál fogva komolyan megparancsoljuk azért, hogy a szerelmi dalok tűzbe vettetvén végkép megsemmisíttessenek s mind a tanítók, mind a tanulók tisztességes életet igyekezzenek élni, különben az ilyen minden emberi szeméremből kivetkőzött ifjak, ha egyszer az iskolából kitiltattak, mint becstelenek, az egyházi szent szolgálatra később sem léphetnek, sem ifjúságukban más iskolák vezetésére nem bocsáttatnak, mint a világ szemetei s az egyház megrothadt tagjai».
A szerelmi énekeken kívül másfajta népdalok is voltak. Veresmarti Mihály pozsonyi kanonok jegyezte fel a következő strófát: «Noha tolvaj voltam, Ugyan jámbor voltam, Akit este megvertem, Reggel eltemettem». A durván tréfálkozó töredék a dunántúli népköltészet legrégibb hiteles maradványa.
Évszázadokon keresztül senki sem gondolt a népköltési termékek és történeti mondák egybegyüjtésére, de a XIX. században már tömegesen jelentkeztek a népies származású darabok a különféle gyüjteményekben és történeti monografiák lapjain. Közülük számos vers és monda utal a török hódoltság korára. Mivel az irodalmi szövegek méltatására nézve a feljegyzés időpontja irányadó, a régi témájú népies termékek sem tárgyalhatók egyebütt, mint a XIX. század irodalmában. (Szendrey Zsigmond anyaggyüjteménye a források megjelölésével együtt: Magyar népmonda-típusok és tipikus motívumok. Ethnographia. 1923. évf. – U. az: Történeti népmondáink. U. o. 1926–1927. évf.)
Irodalom. – Ipolyi Arnold: Veresmarti Mihály XVII. századi magyar író élete és munkái. Budapest, 1875. – Erdélyi Pál: A virágének. Ethnographia. 1899. évf. – Ferenczi Zoltán: Vásárhelyi daloskönyv. Budapest, 1899. – Sebestyén Gyula: A magyar népköltészet és gyüjtői. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. II. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Réthei Prikkel Marián: A régi magyar énekmondók. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1917. évf.
