A VILÁGI ÉNEKKÖLTÉS.
A VILÁGI ÉNEKKÖLTÉS.
A XVII. SZÁZADBÓL a világi lírának sokkal számosabb terméke jutott korunkra, mint a reformáció korából. A kéziratos énekeskönyvek az ismeretlen szerzőjű hazafias énekeknek, politikai verseknek, szerelmi daloknak, bölcselő rímeléseknek, verses tréfálkozásoknak, halotti búcsúztatóknak tekintélyes csoportját gyüjtötték egybe. E verses emlékek között kevés az igaz poétai ihletésű költemény, szerzőik nagyobbára nem tudtak megfelelő módon boldogulni a nyelvvel, de a kort jól jellemzik, a fejlődés irányát megmutatják.
A latinos műveltség ennek a századnak lírájára is erősen rányomja bélyegét. A névtelen versszerzők sűrűn emlegetik a görög-latin hitregék alakjait, kedveseiket Venushoz és Helenához hasonlítgatják, elmélkedéseikben Marsot és Minervát emlegetik, a maguk sorsát Orpheus és Aeneas sorsával vetik egybe. Népies rímeléseikből az antik tarkázás ugyancsak kirí.
A ránk maradt énekek közül legtöbbet érnek a Mátray-kódex, a Szencsey-kódex és a Vásárhelyi Daloskönyv verses szövegei. Ezek hiteles egykorú emlékek, nem úgy, mint a különféle régi papírosokon keltezés nélkül fennmaradt rímelések, amelyekre egyes lelkes kutatók csak úgy ösztön szerint fogták rá a XVII. századi eredetet.
A szerelmi dalok költőinek szembetűnő hibájuk, hogy sem elég könnyedén nem tudják érzelmeiket és gondolataikat kifejezni, sem nem tudnak óvakodni attól, hogy énekeiket elnyujtottá ne tegyék. A frissebb költeményekben a dalszerző keveset elmélkedik, kedveskedő szókkal szólítja meg szerelmesét, rövidebb sorokból rakja össze strófáit. – A virágokkal való összehasonlítgatás változatlanul kedvelt: «Áll előttem egy virágszál, Örvendetes liliomszál, Kis kertemben ékesen áll, Ki életem: egy virágszál. Áll előttem szép violám, Rózsaszínű szép Ilonám, Kegyes tekintetű rózsám, Gyönyörűséges violám» olvassuk az egyik verseskönyvben. (Mátray-kódex.) – «Menj el madár menj el» – mondja egy másik búsongó szerelmes – vidd el levelemet kedves rózsámhoz, az én szép asszonyomhoz; jelentsd hűségemet, tudasd érkezésem; mondjad, ne hagyjon el, inkább sírba szállok: «Tudod, hogy szeretlek, Tégedet kedvellek, Gyenge liliomom, Gyenge majoránnám». (Mátray-kódex.) – A virágok mellett a madarak is sűrűn megjelennek. A Lánggal ég az szerelem kezdetű költeményben a hattyúkat, fülemülét, galambot, gerlicét és sólymot emlegeti a névtelen énekszerző: a Venust énekelve hordozó fehér hattyúk néha még a tollát is kitépik egymásnak, de azért haragjuk lecsillapodásával szépen néznek egymásra; olykor a galamb is új társ felé fut, de később barátsággal tér meg párjához ékes csókra. «Hintsetek lábunk alá rózsát, kies nimfák, Mert összehajlottanak két ékes pálmafák, Kik régen szívesen egymást óhajtották.» (Vásárhelyi-kódex.) – Az arany, ezüst, gyémánt és egyéb drágaságok odahullanak a kedves leány lába elé, a szerelmes asszony is felsorolja ékességeit szeretője szívének meghódítására. Tudod-e miért jöttem elődben – mondja az asszony az ifjúnak – tudod-e miért lestelek minden utcában? Nincs otthon senkisem, jó illatokkal teljes a házam, szép nyoszolyámat már megvetettem, selyem paplant terítettem rá. Ne féljünk semmit, éljünk vígan, bort hozatok a pincéből, hadd vigadjon az én szeretőm. Felékesítem magam selyemmel, aranyból vert pántlikával, szép virágokkal, fejemre fátyolt vetek, keskeny derekamat arany-öv fogja át, hajamba ékes tűket tűzök, nyakamat fodorral veszem körül, ujjaimra gyűrűket húzok, drága ing lesz rajtam. «Ingvállam vékony gallérból való, Gyenge testemen által meglátszó, Ifjú legények, ez nektek való.» (Vásárhelyi-kódex.)
A válás keserűségeit a könnyeket hullató búcsúzás érzékeny kifejezéseivel foglalják versekbe az énekszerzők. Égő lángban forog szívem – írja levelében kedvesének a szakítását gyöngéd szavakkal közlő poéta – de el kell válnom személyedtől, elhagylak rózsám, megbocsáss. «Mennyi csillag van az égen széjjel éjtszakán: Annyi jókkal áldjon Isten szép piros rózsám! Mennyi fövény vagyon széjjel tengernek partján: Annyi jókkal áldjon Isten gyönyörű rózsám!» Hogy ide jussak, sohasem gondoltam, de gonosz szerencsém megcsalt, irigyeimtől nem maradhattam, bujdosásra adom fejemet. Vajha érhetnék még olyan időt, hogy együtt lehetnék szép személyeddel s megfehéríthetném fekete gyászomat. «Hangos szavú fülemüle kedves szólását, Szép kertemben ciprusfámon hangicsálását Nem kívánom, csak óhajtom nyelved szólását, Láthatnám szép ajakidnak rám mosolygását.» (Mátray-kódex.) – Hová készülsz szívem tőlem elbujdosni fordul a messze útra indulóhoz aggódó párja; ki szán meg téged idegen földön; ki ápol, ha megbetegszel Olyan az életem, mint a megfogott madáré, fogollyá tett a szerelem, kalitkába kerültem; olyan vagyok, mint mikor az elfáradt méh mézet szed a virágról és halállal bűnhődik; olyan vagyok, mint a lépvesszőre csalt galamb. Sírok, árva lettem, szeretőm elhagyott. «Sorsa s állapotja így van már fejemnek, Az ki szerelmében esém egy kegyesnek, Soha nem lesz vége érte gyötrelmimnek.» (Mátray-kódex.) – Bolondság volt nádhoz bízni – kesereg az elhagyott szerelmes – a szél fujni kezd, a nád másfelé hajlik. «Én is bíztam egy nádszálhoz, Ki elhagyott, hajlott máshoz, kiért immár végórámhoz, Közel vagyok halálomhoz.» Nem haragszom tereád édes virágszálam, de szívem fekete gyászban van: madár voltál, elröppentél kezemről. «Siratnálak hogyha szánnál, Megfognálak ha megvárnál, Eddig szívem enyém voltál, Nyugszik szíved immár másnál.» (Szencsey-kódex.)
A papi pályára készülő diákok és a kollégiumokban tanuló nemesúrfiak között nemcsak latinul verselő poéta, hanem magyar énekeket szerző költő is akadt. Az egyik ilyen titokban írogató névtelen énekes egy debreceni asszony szájára adja a maga szerelmi szenvedélyének és diák-büszkeségének kifejezését. «Megunt engem már az uram cafrangos voltomért» – mondja a debreceni asszony egy őt ostromló cifra katonának – de nem is adnék egy deákot hatvan katonáért. «Az deákot derekáért, teste állásáért, Ugy szeretem az lölkömet frissen járásáért.» Hatvan parasztember nem ér fel egy deákkal, vitéz a deák Venus csatáján, örül a szép asszony, ha deákot lát. «Azt akarnám: minden fűszál egy deákot szülne, Minden úton és útfélen egy-egy deák ülne.» Parázs-szerelem, bátor szív, szép beszéd: mind ez megvan a deákban. «Bezzeg én is komámasszony megfogtam volt egyet, Ha világon szerelmes volt: az volt az, elhigyjed.» Mi a mesteremberek szerelme a deákéhoz mérten? Nem ér fel vele a borbélylegény; jobb ha hallgat a szabó és a kovács; csak gázoljon kádjában a varga és a timár; feküdjön veszteg a molnár; legyen csöndben a csizmadia, az asztalos, a kádár; mit akar a szegény fazekaslegény; hát a mogorva lakatos? «Ládd-é édes komámasszony, mely drága az deák, Olyan ritka, mint az mezőn basilicum-virág.» (Szencsey-kódex.)
«Mozdulj nótám, szívem vigasztalója», kezdi énekét az italos diák, kár bánkódni az iskolában, jobb vigadni bor mellett a korcsmában. Boritalban sok a bűn, mondják a papok, de ezt ne hidd, mert ők is megisszák a bort, csak akkor nem isznak, ha nem jutnak hozzá. «Az bor az Istennek jó ajándéka, Ki nem issza, az nem tudja micsoda, De ki gyakran az nagy kupát forgatja, Annak dolga mindenkor heje-huja.» A korcsmaházban sem vagy együtt a bűnnel, ott is Isten hírével lakozol; igaz, hogy gyakran esik a korcsmán üstökvonás, általrántás az asztalon, gyalázatra méltó szidalom, tánc. A bor még a nyolcvan esztendős asszonyt is felvidítja; te se vond meg magadtól; kinek akarod hagyni keresményedet? Amid van, azt te kerested, ne gondolj maradékidra, nyulj két kézzel a boros kupához! «Látod, az bor elmédet vigasztalja, Az pénz pedig szívedet aggasztalja, Azért kerested, hogy költsed magadra, Mert nem viszed veled az más világra.» Intlek azért, hogy ahol hegedűszó peng, ott gyakran érjen asztal mellett a kakas-szó; mindig fenékig ürítsd poharadat, jobb kezedbe ragadj kupát, balkezeddel öleld át asszonyodat. Ezt a nótát: «Egy részeges deák magáról mondta, Egy korcsmáros asszonynak ajánlotta, Isten neki jót adjon, mert jól írta». (Vásárhelyi-kódex.)
A diákos, mesteremberes, parasztos csúfolódásban kedvét lelte a kor. Gúnyolták egymás mesterségét, bosszantották a németeket és tótokat, évődtek és ingerkedtek a nőkkel. Milyen a vargák szukása, milyen a Vargavendégség? «Egykor esett egy jeles vendégség, Melyet szerzett az vargamesterség, Mindenben volt ő köztök az bőség, De távul volt tőlük az emberség.» Két jámbor embert hívtak maguk közé segítségül, egy mészárost meg egy szűcsöt; ezek el is készítették ebédjüket; akkor a vargaság azt üzente nekik, hogyha pénzük van, ehetnek-ihatnak. «Tizennyolcan voltanak az vargák: húsz kenyeret megettek az rusnyák.» Torkig jártak a lében és pecsenyében, de a mészárost hazapirongatták; kívánt is az nekik olyan áldást, hogy nem lesz több varga-lakoma, ha beteljesül a kívánsága. (Szencsey-kódex.) – A Tótok csúfolásában elmondja az énekszerző, hogy a tótok közt nagyon éhezett, keservesen nézett a zabkenyérre, jóízűen ette a savót is. Persze a tót sokkal okosabb a magyarnál: a kását vöröshagymával főzi és kanál nélkül teszi a torkába, a komló kedvesebb neki a szőlőnél, a kökényt jobbnak tartja a fügénél; ha van egy rossz lova, mindjárt nemesembernek tartja magát; ha van egy kis viskója, már rátart az uraságára; ha van egy hold hajdinája, úgy örül neki, mint egy hold búzának. «Még akkor is úri ember az tót, Ha vagyon az nadrágján nyolcszáz fót.» (Szencsey-kódex.) – A Vén leány panaszában a pártában maradt hajadon Istenhez fohászkodik: adjon már neki férjet! Irgalmas Isten, leánybarátaim már mind férjnél vannak, csak az én szépségem nem kívánja senki, holott hozzámennék mindenkihez a világon. Ha tisztességemet nem félteném, pártámat mindjárt tűzbe dobnám, fejkötőt kötnék a fejembe; ha megengednék, hogy legénykérőbe menjek, egyszerre hármat kéretnék meg, a negyediket szeretőül venném. Örök Isten, hát nem akarod, hogy végre én is vígan éljek? «Ez éneket az ki versben rakta, Öreg leány árvaságát szánta, Sírásokat fülével hallotta, Versek szerént ekképen formálta.» (Szencsey-kódex.)
A Szegénylegény dala elmondja, hogy a dologkerülő legényember élete csupa gond, ínség, bánat. Mit csináljon az ilyen szegény csavargó? Házasodni nem mer, nincs is rá költsége; a katonakenyér nem jó, a katonák koplalnak; mesterséget nehéz már tanulni, az inaskodás pirongatással jár; a kancellistasághoz és patvaristasághoz mód kell; aki az urakat szolgálja, az nem nyughatik se éjjel, se nappal; nem is akar sehol tányérnyalóvá lenni a legény; a barátélet sincs kedvére, ott is sanyarú a világ; csép, kasza, kapa, eke, Isten mentsen tőle, feltöri az ember tenyerét, elfogyasztja erejét; jobbágyságot űzni nem lehet, mert a jobbágyot az úr dolgára hajtják; a koldulást szégyenli, mindenütt lehordják, jó szívvel sehol sem fogadják, azt vetik szemére, van ereje, dolgozzék, ne henyéljen; szóval nincs a legénynek becsülete sehol. «Ki ezt szerzette volt, Az sokat próbált volt, Sok inségben, bujdosásban, Életében az országban, Ez szegénylegény.» (Szencsey-kódex.)
A házasság vakszerencséje és a nők veszedelmes volta erősen foglalkoztatta az énekszerzőket. – «Mint az útonjáró ki két útra talál, Nem tudván a járást, gondolkodik s megáll, Törődik magában, elméjére gond száll, Jobbra eredjen-e vagy mely balfelé vál:» akként gyötri a kétség az egyik énekszerzőt, vajjon nőtlen maradjon-e vagy megházasodjék? Unja az egyedüllétet, de fél attól is, hogy rossz asszonyt kap. Ha városi leányt vesz el, nem győzi cifrán ruházni, az ilyen leány kikapós, még a templomi áhítatossága sem tiszta; ha falusit vesz feleségül, az nem ért a nyájas szóhoz, mogorva, tudatlan, nem mosdik. Legjobb volna talán az özvegyasszony, mert ott már megvan az egész házi berendezés, de az özvegy először alázatosan szól, azután kérkedő lesz, követeli a jó eltartást, magasztalja elhúnyt urát. Ha szegényt vesz el, egy koldusból kettő lesz; ha gazdagot, mindig hallania kell szegénységének felhánytorgatását; ha rútat vesz el, kárhozat lesz vele az élete; ha szépet, nem győzi őrizni. Más okokból is nehéz a házasság, de Isten majd csak rendel valami jót. «Ez éneket szerzém minap mulattomban, Bakony s Vértes között nem régen laktomban, Az Úristent kérem, hogy jó házasságban Részt tégyen énnekem minden ő javában.» (Szencsey-kódex.) – «Édes komám hallgasd meg, Miről való tanóld meg Ez egynehány versem. Asszonyi állatokról S az ő mesterségekről Leszen éneklésem:» mondja egy másik énekszerző. Az asszony okos a gonoszságban, szájával hamisan szól, nyelvével rágalmaz, csalfaságra mindenkor kész; alig mégy el hazulról, máris szalajtja a szolgálót szeretője után; vígan éli világát, de mikor hazaérkezel, semmit sem tudsz meg mulatozásából, különben sem mernél neki szólni, mert mindjárt elfutja a méreg, pörölni kezd, ő von kérdőre téged, fenyeget apjával, anyjával, bátyjaival; ha arcul csapod, laskanyujtó fával vág vissza. Nekem is ilyen feleségem volt, nem is házasodom még egyszer. Ha az ég papíros volna, a tenger ténta volna, a csillagok pennák volnának s ha az angyalok mind írnának, még akkor sem írhatnák le a női mesterkedéseket. «Édes lelkem, asszonyim, Mennyecskéim, leányim, Mind megbocsássatok, Valamit ide írtam, Tü tőletek hallottam, Ne haragudjatok, Isten legyen hozzátok, Ez munkámért adjatok, Kiki az mit adhat: Keszkenyőt, nyakravalót, Inget és lábravalót, Kalácsot, pogácsát.» (Vásárhelyi-kódex.) – A rossz élettárs kellemetlen tulajdonságairól olvasunk A házasságról szóló énekben, de itt legalább megvan a jó asszony dícsérete is. Aranyhoz, rubinthoz, gyémánthoz, drága gyöngyhöz hasonló a jó asszony, udvarának szép tükre, urának angyala. Boldognak nevezheted magad, ha jó a feleséged; a férfinak ez a legszebb címere, tisztességének legnagyobb növelője, életének ritka segítsége. A rossz élettárs merő sátán, a jó asszony szép korona. «Ó boldogság, Ó nagy öröm, Ó nagy jószág, Segedelem! Én Istenem, Adjad érnem: Ily drága vendégben légyen részem.» (Mátray-kódex.)
A Lakodalmi gajdban csodálatos dolgokat kever egybe a szavak özönét vígan öntő énekmondó: «Olvasóját ellopták Sándor Ilonának, Cipellőjét ellopták szegény nyavalyásnak… Morgó Flóris az táncban ketté törte lábát, Részeg lévén ellopták egy aranyos tollát… Egyik mondja másiknak, Mind ellopták rákomat, Nem veszik mákomat… Antal varga ő komját hítta vendégségben Én szerelmes jó komám egyél az bélesben, Komlót főzök estére, Ha szereted ecetben, Csak egy kis bögrében… Nadrágja megszakadott az sánta szarkának, Szabó Györgynek könyörög mint édes komjának: Varrjad meg nadrágomat, Néked adom lányomat, Címeres tollamat». Ilyenfajta vidám hadarások előzik még a tulajdonképpeni lakodalmi rigmust: a prücsök-portán történt esküvő történetét. A prücsök megházasítja vitéz fiát, megkéreti számára a szúnyog leányát s megparancsolja szolgájának, hogy vesse magát nyeregbe és hordja szét a meghívóleveleket: szépen megírt levelemet vidd el a tar varjúnak, borzas csókának, trombitáló darunak, doboló farkasnak, siklósi sólyomnak, kaproncai kakasnak, kapornyaki kappannak, bihari bagolynak, rakamazi rókának, szekszárdi szarkának, szikszói szajkónak, komáromi kakukknak, verebélyi verébnek, fegyverneki fecskének. Seregestül jönnek a vendégek; esznek, isznak, lakoznak; azután pör támad közöttük, mert ellopkodják egymás holmiját. (Szencsey-kódex.) – A Mívesek lakodalma csapongva kötődő ének: «Lakjatok vígan, Igyatok bátran, Eja! Az idő mondja, Gazda kiáltja: Fusson az bánat, Töltsd az poharat, Hej, jo jo jo jo!» Nem vizet adnak itt, hanem tarcali bort, meg ne részegülj tőle, gőgösen se ülj; üres erszényem, nincsen pénzem, no ne bánkódjunk, de vígan lakjunk; kádban ugráló csertörő vargák, nem szükség néktek előjönnötök; szűcsök: pölyhösök vagytok, mit mondjunk rólatok; vargák: titeket sem hagylak hátra, kecskefaggyútól fénylik nyakatok; hej mily szurkos vagy lakatos bátya, talán most jöttél ki a kohóból kovács bátyáddal; borbélyok: rútak vagytok, mégis cifrán jártok, kevélyek vagytok, nagyfennen szóltok; fegyvercsiszárok: felruházhatnátok engem kardokkal; ötvösök: ti az aranyat olvasztjátok és sokat loptok; szabók: ti is sokat loptok, pokolba mentek, ha meg nem tértek; de most már nem szólok többet, bocsássatok meg tréfálkozásomért; vigadjatok mennyegzősök, vonjatok nótát a menyasszonynak és vőlegénynek, lásson dolgához a nyoszolyó-asszony, legyen gondja a mézes borra és vajban sült fánkra; jól tartsatok engem ételeitekkel szakácsasszonyok; vőfély ne feledd tisztedet, mondj köszöntőt, vigyázz a pohártöltésre; «Ez kis énekem, Vele személyem, Eja! Noha kedves volt: Add meg jutalmát, De nem nyakvást, Hanem mézes bort, Hej jo jo jo jo!» (Szencsey-kódex.)
A tréfálkozó énekek nagyobbára a lakodalmak idején zendültek fel. «Én elmenék fürjészni, fürerum rerum, gyocskám, gyocsbimbóm, piri, piri, sodom, sodom, Én megfogám fürjecskémet, fürerum rerum, gyocskám, gyocsbimbóm, piri, piri, sodom, sodom.» A furcsa fürerumsodom szócsoport minden sorban megismétlődik, amint az énekes elmondja, hogy mit csinál az elfogott fürj egyes részeivel: fejét adom a vőlegénynek, nyakát adom a menyasszonynak, szárnyát adom a szűzeknek, tollát adom a nem hivatalosoknak, talpát adom a hivogató legényeknek, mellét adom a vőfélynek, farát adom a násznagynak, zuzáját adom a házasoknak, máját adom a szomorú vendégnek, tüdejét adom a szakácsasszonynak, lábát adom a kinn váróknak, csontját adom a táncosoknak. (Vásárhelyi-kódex.) – Fenékkel fölfordult már ez széles világ, Megholt Mátyás király, elkölt az igazság:» mondja egy másik tréfás vers; az igazmondónak betörik a fejét, a hazug asztalfőre ül. Rendben van, hallgassátok szómat; elmondom, mit láttam kóborlásom közben. «Láttam oly szúnyogot, melynek lába, szárnya Dunát általérte annak hosszúsága, Hídnak tették azt ott Duna két partjára, Az sok kereskedő emberek számára. Láttam oly halat is, az melynek gyomrában Egy kegyetlen erdő vala tágasságban, Hogy háromszáz ember paripán jártában Eleget nyulászott benne hamarjában.» Most olyat hazudok, hogy magam sem hiszem; talán vetnek érte az urak egy polturát vagy az asztalfőre ültetnek vagy ebrudon vetnek ki az ajtón: «Láttam az Dunát is, hogy egyszer megégett, Másutt ismét láttam olyan embereket, Kik szélnél egyebet sohasem ettenek, Egymásra köszönték az levegő-eget». (Szencsey-kódex.) – «Hallád-e, pendítsd az lantot, Hadd járjam szépen az táncot» kiált a vidám lakodalmas vendég; töltsd a poharat, gazda, vigyázz az asszonyokra is, ne hagyd szomjazni őket; hegedűs, három most a tánc, vonjatok lengyel táncot, ide hozzám a menyasszonyt! Félre veled bánkódó, nincs itt helye a szomorúságnak, vagy igyál, vagy táncolj, vagy menj el! «Vőlegény, megkíméld magad, Sok borral magad ne bántsad, Táncban lábadat ne fáraszd, Hogy virradtig meg ne bánjad.» (Vásárhelyi-kódex.) – A Gondolkodván ezen egy ifjú monda kezdetű énekben egy diák a vándor énekmondók módjára felköszönti a lakodalmas mesterembereket, parasztos kifejezésekkel hízeleg, élteti a vőlegényt, dícséri azokat, akik inni adnak neki. A hegedűsök ellenséges szemmel néznek rá, mert nem muzsikálhatnak, miközben ő beszél; de az asszonyok vidám szemmel pillantanak felé: talán még a menyasszony mellé is odaültetik. «Nem ülök oda, mert megrészegítnek, Nézd az hegedűsök mint fenyegetnek, Hogy egy rozsdás nótát nem pendíthetnek, Szakadjon el húrok hegedűsöknek.» Mit csacsogtok gúnár módjára vargák, bizony nem emberség, hogy nem kínáltok, helyetek inkább a konyhában volna; mit mosolyogsz az asztal mellett szabó, a multkor ruhát csináltál nekem, kipusztítottál pénzemből s most nem adsz bort; ti is mosolyogtok borbélyok, minap megmostátok a fejem, öt pénzt adtam érte, most ti adjatok inni nekem; azt a pelyhes szűcsöt vessétek ki, mert pelyhessé teszi az ételt; lökjétek ki az ajtó megett álló vargát is, mert nem ad innom a jó borban; csavarjátok gúzsra a fegyvercsiszárt, vonjátok ki a mészáros fogát, menjen ki a kovács. Az éneket trágár tréfák fűszerezik, végül panaszkodik az ifjú, hogy nincs kenyere. «Vagyon éhezésben és koplalásban, Bár enni vinnének az iskolában.» (Vásárhelyi-kódex.)
Csodálkozik az ember, hogy a nőkről és a szerelemről ebben a jámbor korban is olyan szabadszájúan beszéltek, mint a későbbi felvilágosodás emberöltőiben. Az érzéki képzelet szemérmetlen őszinteséggel csapongott a női test körül s csiklandós kifejezéseket halmozott Zsuzsi, Julis, Erzsi, Zsófi, Kati, Sári, Eszter, Panni, Lidi, Rózsi, Vica és a többi lány és asszony nyílt és rejtett bájaira. «Angyal ángyó, egy szülöttem, Haj a rózsa, csókra csók; Tapintásod elértettem, Haja rózsa, csókra csók; Ne angyalom egypár csók, Adj te egyet, nem kell sok; Haja rózsa, bazsarózsa, haja rózsa, csókra csók.» Igy indítja meg énekét egy ismeretlen dalszerző; majd gyors ütemben és fordulatos kifejezésekkel megy végig a magukat szívesen kínálgató hajadonok és menyecskék névsorán; humora népies erejű, ritmusérzéke eleven, de hangja olyan trágár, fantáziája olyan aljasul érzéki, hogy szövege leírójának igazán merész embernek kellett lennie. (Sárospataki kézirat.)
A verses gorombaságokra legjellemzőbb A veszprémi hajdúk levele a palotai rabló törökökhöz. Veszprém magyar legénysége a köteles ellenségeskedésen kívül még külön is haragudott Várpalota pogány őrségére s az egyik verselő magyar 1646-ban goromba hangú, csúfolódó és átkozódó verses üzenetet küldött a törököknek. (Szencsey-kódex.) – Maradt természetesen tisztességes hangú vers is a végvárak tájékáról. A törökök ellen fohászkodó magyar vitézek fohásza hazafias lélekkel esedezik az Úristenhez, hogy őrizze meg a kereszténységet a hitetlen pogány ellenében s adjon erőt az országot védő magyaroknak: «Örök, mindenható, kegyelmes Úristen, Szentölt vitézekkel hadban voltál régen: Légy jelen, könyörgünk, mostan azok ellen, Az kik káromkodnak istenséged ellen». (Szencsey-kódex.) – A Végbéli vitézek éneke is vallásos hangú. «Zöldítsed Úristen hamar az erdőket, Hogy próbálhassuk meg éles fegyverünket! Ellenségünkre is bátran mikor jutunk: Pogány ellenséggel bátran megütközzünk!» Az énekszerző könyörög a kegyelmes Úristenhez, hogy adja a magyarok kezére a gonosz ellenséget, hadd ékesíthessék váraikat pogány fejekkel. «Az ezerhatszázban és az negyvennyolcban, Éneklé ezeket egy ifjú magában, Aki ezt hallgatja s vitéz akar lenni, Az énekmondónak kész legyen pénzt adni.» (Szencsey-kódex.)
A szerelem, bor, gajd, lakodalmi tréfaszó és vitézi vers hangjai mellett megjelenik a börtönbe zárt ember bánkódó éneke is. Az ilyen ének szerzője nem mindig maga a rab, hanem a szerencsétlen börtönlakó sorsának valamelyik ismerője. – Vathay Ferenc énekeskönyvét maga a vitéz székesfehérvári kapitány írta konstantinápolyi börtönében. (1604.) Verselgetésével fogságának egyhangúságát enyhítgette, szomorú állapotáról ismételten megemlékezett énekeiben, elpanaszolta kegyetlen megkínzatását, kifejezte mély vágyódását hazája után, Ázsia széléről Magyarország határai felé sóhajtozott, könyörgéseit kesergő lélekkel küldte Isten széke elé. (Énekeskönyve a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában.) – Nagy Péter börtön-énekében (1606) a sárvári tömlöc egyik elítéltje elmondja, hogy gonosz a szerencse, elhagyja a benne bizakodókat; megcsalta őt is, most főtolvajnak tartják s pironkodhatik nagy gyalázatában. «Engem ítélének hóhér fegyverére, Azután testemet sárvári kerékre, Magam is jól tudom, méltó vagyok erre, Isten viselj gondot én szegény lölkömre.» (Szencsey-kódex.) – Zólyomi Dávid énekében (1633) a kővári börtönben szenvedő nemesúr, I. Rákóczi György fejedelem rabja, Istenre bízza ügyét, az Úr oltalmában bízik, ő előtte zokog, mert holtig kell viselnie rabságának terhét. «Igy köll-e örökkén nyavalyásan élnem, Ez rossz világ kínját testemben viselnem, Sok gondokkal emésztetnem, Rabságnak terhét viselnem, Holtig keseregnem.» (Szencsey-kódex.) – A Kisfaludy Lászlóról (1681) szóló énekben a török rabságban vergődő vitéz katonát siratja egyik hűséges embere: ki ne panaszkodnék, mikor ilyen magyar urat vasba gyötör a hamis pogány! «Farkasbőr és vörös pancér az nyakában, Pallosa kezében, forgódik csatában, Bíztatja ő népét, első ostromlásban, Szerencsétlenségben esék nagy rabságban.» (Szencsey-kódex.) – Ráby István énekében (1682) maga a nemzetes és vitézlő familiából származó elítélt átkozza sorsát s inti az ifjakat, hogy ne fertőzzék meg kezüket ártatlan vérben. Szánakozzatok rajtam, fejem az éles pallost várja. «Az ezerhatszázban és nyolcvankettőben, Mikor búsult lölköm szomorú testében, Elepedett volna nagy keserűségben, Irám ez verseket sárvári tömlöcben.» (Szencsey-kódex.) – Ezeknél az egyszerű hangon siránkozó énekeknél különb a Tatár rabságban levő erdélyiek dala (1657); ebben egy magyar úr küldi el szolgáját Tatárországból Erdélybe a pogány kán hatalma alatt sínylődő magyar vitézek üzenetével: «Ha kérdik, mint vagyunk, Mondd meg, rabok vagyunk, Térdig vasba járunk, És csak sarcoltatunk, Elváltozott színünk, Elhervadott orcánk, Béesett két szemünk, Mint az írott képnek.» (Szencsey-kódex.)
A bujdosók panaszos vallomásaiból és az elhúnytakat sirató énekekből egész kis gyüjteményt lehetne egybeállítani. – Zrínyi Miklóst, a költőt, jelentékeny számú magyar, német és latin költemény gyászolja; az élete vége felé lejátszódó hadi eseményekhez is több verses dicsőítés és kesergés kapcsolódik. – Balogh Zsigmond bús énekében hazája gyászos sorsáról és a maga keserves életéről emlékezik meg a földönfutó vitéz. Ó átkozott óra, hogy bujdosóvá lettem! A napom homályba merült, csillagom gyászba öltözött, arcomra könnyek hullanak. «Énekem egy idő korban, Dráva-Mura közt laktomban, Szerzém Csáktornya várában, Zrínyi Miklós udvarában.» (Szencsey-kódex.) – A Fogarasi bajnok bús énekét az Olt vize mellett Fogaras várában szerzette egy ifjú. Vígan hadakozott a hírért-névért, vitéz legényeit bátran vitte a pogány török ellen, míg irigyei reá nem dühödtek s rabságba nem került. «Vajjon s mikor látom jóakaróimat? Vajjon s mikor látom vitéz barátimat? Vajha tündér volnék, testem hogy eltűnnék: Bizony elrepülnék, virágomhoz mennék.» (Mátray-kódex.) – A haldokló vitéz Fodor Pál énekében Istentől is, embertársától is bocsánatot kér az elköltöző. Elbúcsúzik anyjától, bátyjától, vitéz barátaitól, rabtársaitól, rosszakaróitól és azoktól, akik testét temetésre viszik. «Váradon ezt szerzék keseredett szívvel, Várván Úr kegyelmét az ő Szentlelkével.» (Szencsey-kódex.) – A Sárkány István halálára írt énekben az énekszerző egy vitéz végvári kapitány elhúnytát siratja: a kapitány halálán fohászkodva kesereg Somogy, Zala, Veszprém és Baranya; igaz nemesember volt, ebédjét sohasem egymagában költötte el, hanem hozzáültette szegény legényeit és nem kímélte tőlük kenyerét; a csavargókat üldözte, a tanítóknak jó patrónusa volt, még a törökök is csodálták vitézi okos voltát. «Mint égő szövétnek csak fogyatád magadat, Már elérted futásodat, föltett zászlódat.» (Szencsey-kódex.) – A Tunyogi Sámuelről szóló ének és a Tesla Mihály halálát kesergő siralom két derék katona erőszakos elhúnytát gyászolja: az előbbi a kegyelmes császár úr ő felségének, I. Lipótnak, volt hűséges ezeres kapitánya, az utóbbi ugyancsak a kegyelmes koronás királyt, I. Lipót őfelségét, szolgálta vitézi érdemekkel. Ugyanaz a névtelen verselő írta mind a két búcsúztató éneket. (Lőcsei nyomtatvány.) – A régi időben annyira kedvelt búcsúztató ének hagyományos formája ebben a században teljesen kialakult: a végső tisztességet szolgáló pap, tanító vagy deák az elhúnyt nevében érzékeny verses szavakkal fordul az itthagyottakhoz, megríkatja a család minden egyes tagját, sorra megemlékezik minden gyászolóról. Kovács József búcsúztató énekében a jobblétre szenderült nemesúr először az ugocsamegyei főispánt szólítja meg, majd áttér a tekintetes vármegye tisztviselőire, engeszteli és dícséri mindegyik rokonát, hálás szívvel magasztalja hűséges hitvestársát, jóra inti gyermekeit, nem feledkezik meg szolgáiról és jobbágyairól sem. Az egésznek alaphangja a túlvilági jutalomban bízó keresztény ember megnyugvása: «Úgy van: véletlenül rám talált halálom, Mely lészen Krisztusban nekem csendes álom». (Sárospataki verseskönyv töredéke.)
Kiadások. – Szép ének az híres, nevezetes, nemes, nemzetes és vitézlő Tunyogi Sámuelről. Siralmas krónika, melyben amaz boldog emlékezetű Tesla Mihály úrnak halálát így kesergé egy hív keresztyén. Lőcse, 1696. – Thaly Kálmán: Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok. Két kötet. Pest, 1864. – U. az: Adalékok a Thököly- és Rákóczi-kor irodalomtörténetéhez. Két kötet. Pest, 1872. – Szinnyei József: Két verses krónika a XVII. századból. Budapest, 1879. – Ferenczi Zoltán: Vásárhelyi daloskönyv. Budapest, 1899. – Harsányi István és Gulyás József: Régi magyar versek a sárospataki könyvtárból. Irodalomtörténeti Közlemények. 1917. évf. – Harsányi István A sárospataki könyvtár XVII. századi verseskönyv-töredéke. U. o. 1918. évf. – U. az: Ismeretlen virágének a XVII. századból. U. o. 1925. évf. – Dézsi Lajos: Régi magyar versek a gróf Zichy-család zsélyi levéltárából. U. o. 1926. évf. – Harsányi István: Eddig ismeretlen költemények Zrínyiről, a költőről. U. o. 1927. évf.
Irodalom. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890. – Bodnár Zsigmond; A magyar irodalom története. II. köt. Budapest, 1891. – Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899. – Jenei Ferenc: A világi irodalmi műfajok kéziratos énekeskönyveinkben. Budapest, 1929.
