A MAGYARORSZÁGI LATIN IRODALOM A XVII. SZÁZADBAN.
A MAGYARORSZÁGI LATIN IRODALOM A XVII. SZÁZADBAN.
BÁR A MAGYARNYELVŰ írói törekvések az ellenreformáció korában jóval értékesebbek, mint a reformáció századában, a latin nyelvhasználat még mindig rendületlenül erős. Ha valamikor egybegyüjtik és feldolgozzák az ellenreformáció korának kimagaslóbb latinnyelvű szellemi termékeit, a XVII. századi hazai deák irodalom terjedelme, sokoldalúsága és értékessége csodálatot fog kelteni.
Ez az irodalom a maga feldolgozatlanságában ma még olyan, mint egy alig ismert földrész az első vázlatos feltérképezés után: csak a legkiemelkedőbb csúcsokat és a legszembeszökőbb vonalakat ismerjük belőle.
Teológia, filozófia, pedagógia, politika, filológia, história: ez érdekli az ellenreformáció korának tudományos íróit. A prózaírókban és verselőkben egyaránt nagy a becsvágy. A nevesebb szónokokat hírnév övezi; a kiválóbb költőket poeta laureatus – borostyánkoszorús költő – névvel emlegetik: ezt a címet nagylelkű német fejedelmek osztogatják a poétáknak. Az írók – kölcsönös bók gyanánt – hízelgő elnevezésekkel tüntetik ki egymást. A szabályos stilizáló és hibátlan verselő elvárja kortársai magasztalását és szívesen dicsőít másokat.
A tudományos próza három kiválósága: Pázmány Péter, Geleji Katona István és Apáczai Csere János. Mások is írnak hozzájuk hasonló biztos latin stílussal, tudomány dolgában is vetekedik velük sok magyar ember, mégis kimagaslanak kortársaik közül, mert az egyéniség ereje és eszméik önállósága merészen tör ki minden írásukból. Pázmány Péter, a hittudós és politikus; Geleji Katona István, az erkölcsnevelő és szónok; Apáczai Csere János, a nemzet tanítómestere: pályatársaikat messze maguk mögött hagyó kiváló szellemek.
A történetírás és a költészet a közepes tehetségek dolgozó területe. A kortársak és a közvetlen környezet érdeklik a történetírókat, a személyi kultusz és az általános bölcselkedés ihleti a költők tollát A vallásos és nemzeti mozzanatok nem egyszer igen erősen kidomborodnak munkáikból, mint ahogyan a nyelvtudósok is szívesen dolgoznak vallásuk és magyarságuk szellemében.
A magyarországi német írók talán még a magyaroknál is jobban kedvelik a latin irodalmi nyelvet. Erdély, a Felvidék és Nyugat-Magyarország német fiai közül sokan szereznek dicsőséget latin műveikkel magyar hazájuknak a külföldön, elsősorban Németországban.
Irodalom. – A magyarországi latin irodalom XVII. századi történetének két áttekintése: Wallaszky Pál latinnyelvű munkája (1785) és Pintér Jenő magyar irodalomtörténete. (1921.)
