ZRÍNYI MIKLÓS PRÓZAI MUNKÁI.
ZRÍNYI MIKLÓS PRÓZAI MUNKÁI.
ZRÍNYI MIKLÓS a hadtudományi és politikai irodalom terén is messze kimagaslott kortársai közül. A kiváló költő és hadvezér buzgón olvasta az olasz katonai és politikai írók munkáit s tanításaiknak felhasználásával adott számot a maga hadtudományi és politikai gondolatairól. Tábori kis traktájában a hadbavonuló sereg szervezetéről és a tábori elszállásolás módjáról értekezett; Vitéz hadnagyában a hadvezetés művészetének legfőbb kérdéseiről szólt; Mátyás király életéről való elmélkedéseiben rámutatott arra, hogy milyen hatalmas volt Magyarország, mikor nemzeti király állt az élén.
Siralmas panaszában (1655) tanácsokat adott honfitársainak a Habsburg-ház erőszakos politikájával szemben. Szomorú szívvel látta, mennyire elgyöngült a magyarság a török erő és az osztrák hatalom igájában: rajta volt tehát, hogy megmentse, ami még menthető. A két ellenség között összemorzsolással fenyegetett magyarságot még mindig képesnek tartotta nagy tettek véghezvitelére. Intette honfitársait, hogy a bécsi császári ház javára ne mondjanak le a szabad királyválasztás jogáról, mert ez a lépés idegen kézre juttatja az országot, pedig az idegen szomszéd tétlensége miatt hatalmasodott el a török s ma is a magyarok veszedelmét óhajtja az elnyomó idegen. Jönni kell a nemzet megmentőjének, annak a hatalmas egyéniségnek, akit Isten választ ki, hogy megmentse az országot.
A török áfium ellen való orvosság (1660) a megdöbbenés jajkiáltásával mutatott rá a török veszedelemre. A törökök feldúlták Erdélyt, elfoglalták Nagyváradot, rabságba hurcolták a magyarok ezreit s a Habsburg-ház tétlenül szemléli az ország romlását. Ha a török mérget – úgymond – le akarja rázni a magyarság, távolítsa el a tehetetlen külföldi zsoldosokat, állítsa fel az állandó nemzeti hadsereget s vívja meg élethalálharcát az ozmán hódítókkal. Zrínyi Miklós elkeseredetten dorgálta honfitársait, de azért bízott a nemzet ősi erényeiben s megjelölte az eszközöket a magyarság megmentésére. Politikai tanításait katonai tanácsokkal erősítette. A Török Áfium részben politikai szózat, részben katonai emlékirat, de kettős tartalmi elemét az író hazafias lángolása szoros egységbe olvasztja. Sajátságos azonban, hogy még itt sem tudta magát teljesen függetleníteni olvasmányaitól. Forrásra szorult ebben a gyökeresen magyar nemzeti kérdésben is. Forrásul Busbequius XVI. századi flandriai tudós latin Exclamatióját használta; ennek az idegen munkának törökellenes tanácsait alkalmazta a magyar viszonyokra. Nemcsak minta gyanánt forgatta Busbequius latin fölhívását, hanem átvette eredetijének minden használható eszméjét.
Mi az én felkiáltásom tehozzád – mondja Török Áfiumában – édes nemzetem? Látok egy rettenetes sárkányt, ölében tartja a magyar szent koronát, én felkiáltok, talán elijeszthetem a dühös szörnyeteget: ne bántsd a magyart! Szegény magyar nemzet, annyira jutott-e ügyed, hogy senki ne kiáltson utolsó veszedelmeden? Senkinek ne keseredjék meg szíve romlásodon? Senki egy bíztató szót ne mondjon halállal való küszködéseden? Egyedül én legyek-e őrállód, vigyázód, veszedelmed megjelentője? Nehéz hivatal. De ha Isten reám ruházta a hazámhoz való szeretetet, íme kiáltok, íme üvöltök: hallj meg engem, élő magyar, ihon a veszedelem, ihon az emésztő tűz! Végzetes rohammal fenyeget mindnyájunkat a török sárkány.
Magyarok, tinéktek szólok, a rettenetes sárkány elvette tőlünk Váradot, rabságba vitt sok ezer magyar lelket, kardnak élével emésztett meg számtalan embert, eltiporta koronánk egyik legszebb boglárát, Erdélyt, s úgy gázolja nemzetünket-országunkat, mint az erdei vadkan a szépen plántált szőlőt. Ha az oktalan állatok a maguk barlangjának bántásáért készek halált szenvedni, mennyivel inkább meg kell indulnunk hazánkért nekünk, akik a dicsőséges magyar vér maradékai vagyunk. Bosszút kell állnunk a dühödt eben. Nem használ itt jámborság és türelem; annál készebb a török rontani, minél inkább megcselekedheti azt a maga kára nélkül; Erdélyt sem mentette meg sem az adózás; sem az alázatosság.
Igaz, a törökök erejéhez képest mi nyomorultak vagyunk, de emlékezzünk csak a görögökre és perzsákra, a maroknyi Görögország dicső győzelmére, a számlálhatatlan sokaságú perzsák visszafutására. Vagy oltalmazzuk meg magunkat vagy vitéz módra haljunk meg. Küzdjünk a magunk erejével. Szomszédainkban úgysem lehet bizodalmunk és segítségünk.
Lengyel az egyik szomszédunk; nem várhatunk tőle semmit, mert maga is megerőtlenedett az elmult hadakozásokban; nyomja a muszka, a svéd, a tatár, a kozák. Német a másik szomszédunk; közöttük a mi kegyelmes királyunk kétségkívül minden igyekezetével oltalmazni szeretne bennünket, bár tárházai kiürültek, a svédektől most sincs biztonságban, a francia királytól tartania kell; maga a német birodalom azonban bajosan cseréli meg háborúra békességét, bajosan is kívánja a magyarok talpraállását. Olasz a harmadik szomszédunk; de országuk sok hercegségre oszlik, mindegyiknek más az érdeke, a tenger is itt van közöttünk. A spanyolok messze vannak s a portugálokkal harcolnak. A francia hadakozó, dicsőséges, hatalmas nemzet, de az is nyilvánvaló, hogy mikor nem magának hadakozik, nem sok jót várhatunk tőle. A muszkát sem lehet számba venni; országuk messze van, népük műveletlen, hadakozásuk semmirekellő, vitézségük nevetséges, politikájuk ostoba, birodalmuk zsarnokság. Anglia csaknem más világ, más természet, más hadakozás. Ime ez a kereszténység; nyilván látjuk, hogy ezek nem segíthetik felszabadulásunk ügyét. De jöjjenek bár segítségünkre az idegenek, nem értenek ők ennek az országnak hadviseléséhez. Láttuk ezt a multban, mikor idegenek miatt veszett el annyi magyar vár, idegenek miatt lett törökké annyi magyar hely. Megjöttek nyárra, ősszel jól megrabolták országunkat, azután visszamentek s magunkra hagytak bennünket. Nem akarom gyalázni az idegeneket, az azonban bizonyos, hogy amíg Isten ép kezet és lábat adott mindnyájunknak, ne szaladjunk idegen segítség után.
Megkérdheti valaki: mit beszélsz annyit, mit tanácsolsz tehát? Könnyű deklamálni, prédikálni, de orvosság kell a betegnek, flastrom a sebnek. Én erre rövideden felelek, meg is duplázom kiáltásomat: fegyver, fegyver kívántatik és jó vitézi elhatározás; ezenkívül semmit sem tudok, semmit sem mondok. Harcolni vagy meghalni, nincs más mód előttünk. Elfussunk? Nincs hova. Másutt nem találjuk meg Magyarországot; senki ki nem megy a maga országából a mi barátságunkért, hogy minket oda helyezzen; nemes szabadságunk ez ég alatt csak Pannoniában van. Itt győznötök vagy halnotok kell.
De miért essünk kétségbe, míg csontjainkban velő, ereinkben vér s a mennyországban Isten van; míg karunkban kopját, markunkban szablyát szoríthatunk? Nem azoktól a vitéz magyaroktól származunk-e, akiknek kevés népe sok ezer pogányt kergetett. Nincs-e Isten hatalmában a Hunyadiak dicsőségét újonnan felvirágoztatni? Nem vakmerőséget kívánok, csak állhatatos szívet. Bölcs megfontolással és kitartó tevékenységgel minden dolog szerencsésen halad, de ha tehetetlenségbe merültél – Cato szavaival élve – hiába könyörögsz az istenekhez.
Tele van a történelem a magyar nemzet dicsőségével; Európának egy szeglete sincsen, mely elődeinkről becsülettel ne szólna. Soha muzulmán vér nagyobb patakokban nem folyt, mint a magyar kard miatt. Meg kell azonban vallanunk, nyögve és pironkodva, hogy messzire estünk a régi magyaroktól: vitéz eleink, ha eljönnének a másvilágról, sem mi őket, sem ők, minket meg nem ismernének, mert nyelvünkön kívül mivel hasonlítjuk mi magunkat hozzájuk? Csúfsága lettünk a nemzeteknek, prédája ellenségünknek. Miért? A fegyelmetlenségért, részegségért, tunyaságért, egymás gyűlöléséért és ezer ilyen vétkünkért.
Milyen volt eddig a mi hadakozásunk? Mikor meghallottuk, hogy a török nagy készülettel fegyverkezik reánk, mi is seregeket kezdtünk gyüjteni nagy késedelmezéssel. De milyen seregeket? Hitetlen, istentelen, tolvaj had gyűlt össze sípolásunkra. Ki volt a hadnagyuk? Az, aki még jobban megelőzte a többit részegséggel, garázdasággal, kevélységgel, erőszakossággal, fosztogatással. Nem hadakozáshoz való készület volt az ilyen had egybegyűlése, hanem farsangolás és feslett erkölcs. Egy kánikula melege, egy februárius szele, egy éjszaka virrasztása, egy napnak a koplalása megrontotta ezt a hadat. Ilyen volt a paraszt-katonaság s mivel jobb ennél a nemesség? Az úri rendet egy bordában szőtték a közemberekkel. Egy nemzet sem pattog úgy s nem kevélykedik annyira nemesi címével, mint a magyar, noha ennek bizonyítására semmit sem cselekszik. Mert mit látunk? A nemesifjak vagy haszontalanul ülnek otthon atyjuknál és anyjuknál vagy beállanak egy magyar úr udvarába s ott megtanulnak inni, pompázni, paripát futtatni, esküdni, hazudni és semmi jót nem tenni.
Ó egek, ó Isten! Miért hoztál ki minket Szcithiából? Meg kellett mondanom a hibákat s most mégis, ha azt kérded, kit kívánok oltalmamra, azt mondom: a magyart kívánom. Miért? Azért, mert ez a legalkalmatosabb, legerősebb, leggyorsabb és, ha akarja, legvitézebb nemzetség. Kétszáz esztendeje lészen immár, hogy a magyar a törökkel harcol s mégsem hagyott Isten elveszni bennünket. Magyart kívánok oltalmamra, nem indust, sem olaszt, sem németet, sem spanyolt. Csak jobbitsuk meg magunkat, szabjunk más rendet dolgainknak, tegyük régi helyére a katonai fegyelmet, akkor mindjárt meglátjuk, hogy: «Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók, és ha kevesen vagyunk is, nem oly kevesen azért, hogy a török ebekkel meg ne bánassuk, hogy ily semminek tartott minket».
Zrínyi Miklós prózája tele van csattanó példabeszédekkel. Sűrűn használ latin szókat és kifejezéseket, de stílusának lendülete feledteti deákos szókeverését. Mindenütt kitűnik éles ítélete, nagy olvasottsága, alapos történeti és katonai képzettsége. A hazafias lelkesedés mellett minden lapján megnyilatkozik az európai látókör. Fejtegetései a tiszta igazság meggyőző erejével hatnak. Egyes helyei olyanok, hogy a dikció nemes erejére nézve nincsen hozzájuk fogható a XVII. század irodalmában.
A hadtudományban és a politikában a XVI. és XVII. századi olasz írók voltak a mesterei. Különösen Machiavelli Miklóstól tanult sokat. Úgy látta, hogy az idegen iga alatt sínylődő, szétdarabolt Olaszország állapota nagyon hasonló Magyarországéhoz s azok a tanácsok, melyeket Machiavelli a XVI. században adott honfitársainak, nagyon elkelnek a XVII. századi Magyarországon is. Jellemző Zrínyi Miklós érdeklődésére, hogy a zsinatoktól, pápáktól és jezsuitáktól üldözött Machiavelli-féle munkák mind megvoltak könyvtárában, sőt megszerezte a Machiavellire vonatkozó irodalom jelesebb példányait is. Forrásait nem követte szolgai módon. A kölcsönzött részeket a maga meggyőződése szerint átalakította.
Prózai munkáinak egyik-másik helyén a Szentírás hatása is szembetűnő. A Bibliából számos hadtudományi példát merített, gyakorlati tanulságokat vont le, buzdító szövegrészeket idézett. A szent könyvek erkölcsi felfogásukkal, képeikkel, hasonlataikkal, stílusukkal egyaránt hatottak rá. Az Ótestamentum és Újtestamentum világa mélyen élt lelkében.
Heveshangú irodalmi vitája volt az 1660-as években gróf Montecuccoli Rajmunddal (1609–1680), a bécsi udvar olasz származású hadvezérével. A magyar rendek az 1662. évi pozsonyi országgyűlésen azt hangoztatták, hogy Erdély szerencsétlenségét Montecuccoli tehetetlen hadvezetése okozta, mire a császári hadvezér latinnyelvű vádiratot írt támadói ellen. Azt bizonyítgatta paszkvillusában, hogy a magyarok nem értenek a hadi tudományhoz, sőt még vitézségük is kétségbevonható. A rágalmakkal szemben Zrínyi Miklós védelmezte meg a nemzeti becsületet. Latinnyelvű elleniratában rámutatott Montecuccoli hadvezéri gyámoltalanságára s fényes érveléssel mutatta ki a századokon keresztül vérző magyarság küzdelmeinek világtörténeti jelentőségét. Ez az összecsapás engesztelhetetlen gyűlölséget támasztott a két hadvezér között.
A költő és hadvezér nem nyomatta ki prózai munkáit, de kéziratait szívesen kölcsönözte bizalmas embereinek. Irataiból a XVII. században számos másolatot készítettek. Első nyomtatásban megjelent prózai műve a Török Áfium volt (1705), a többit csak másfél század mulva adták ki. (1853.)
