PROTESTÁNS ISKOLAI DRÁMÁK.
PROTESTÁNS ISKOLAI DRÁMÁK.
A XVIII. SZÁZADBAN virágzó iskolai színjátékot a katolikus gimnáziumok szerzetes-tanárai művelték.
A protestáns iskolai drámák csak az 1770-es évektől kezdve bukkannak fel nagyobb számban. Ezek az iskolai színművek az ókori klasszikusok elbeszéléseit párbeszédes feldolgozásban mutatták be az érdeklődő közönségnek, a szülők azonban jobban mulattak a közbeiktatott hétköznapi történeteken: a szerzetesiskolákban is népszerű apró bohózatokon. A zamatos magyar nyelv és a népies humor különös érdeme a protestáns iskolai drámáknak. Tele vannak tréfás elemekkel, vastag kétértelműséggel, a kényes kérdések kézzelfogható magyarázatával. Sok bennük a mosdatlanság, annak ellenére, hogy szerzőik tanárok, előadóik diákok voltak.
Mint a szerzetes-tanárok drámaírói hagyatékában, itt is nagyon egyformák a diákoknak és szülőknek szóló iskolai színdarabok. Némi becsvágyra vall SZÁSZI JÁNOS losonci református tanárnak Didó szomorú történetéről 1792 körül írt és előadott verses érzékeny játéka. A prológus üdvözli a nézőközönséget s elmondja, hogy Kartágó gyönyörű dámája, Didó, beleszeretett Eneásba. «Ez a nagy szerelem mégis utoljára A szegény dámának mint forrott torkára, Hogy talált magában maga gyilkosára, Nem hajtván Eneas semmit dámájára:» ezt akarja ábrázolni a játék, ezért kér figyelmet az iskola. A személyek közül Didó elsőnek lép fel s hexameterekben szól húgához: «Nánika kincsem, öcsém, jaj, mennyire félek aludni, Mert micsodás idegen vendég jöve újra mihozzánk!» Vendégünk ábrázatja sokat mutató, termete deli, szíve bátor; ha özvegyi fogadásom nem kötelezne, hozzá mennék feleségül; soha senkit sem szerettem meg annyira, mint Trója vezérét. Nánika rímes hexameterekben és pentameterekben vigasztalja nénjét, helyesli a házasságot, szerencsés jövőt jósol a frigynek: «Ő leszen oltalmad, majd fényleni fog birodalmad, Általa nem lesz irigy és nem emészti mirigy». A jelenetet Juno és Venus párbeszéde folytatja négyesrímű tizenkettősökben és rímes sapphói strófákban; a két istennő azon tanácskozik, hogyan egyengessék Didó szerelmének sikerét. Távozásuk után belép a Hír, bemutatkozik a közönség előtt s elmondja, hogy: «Egy furcsa gavallér jött a minapába Trójából Kartágó híres városába, Kinek nincsen párja egész Lybiába, Belé is szeretett Didó valójába». A Hír kimegy, új személyek jönnek a színre, Jupiter is megjelenik s parancsot ad Mercuriusnak: öltsd fel szárnyas strimflidet, nyargalj Eneas generálishoz, parancsold meg neki, hogy ne henyéljen tovább Didó mellett, hanem «lóduljon» Róma felé. Eneas megszeppenve hallja Jupiter parancsát: mennie kell az «olaszokhoz». Hiába kérleli Didó, nem hajt szavára, egy ideig vitézeivel kártyázik, azután haj óra ülteti kíséretét. A mellőzött királyné elkeseredetten beszélget Nánikával, nem talál örömet az életben, hosszasan búcsúzik környezetétől, végül agyonlövi magát. Az epilógus összefoglalja a történet tanulságait s megköszöni a nézőközönség türelmét: «Magatokat hozzánk, hogy megaláztátok, Köszönjük s maradunk mindég hív szolgátok».
A protestáns iskolai drámákat többnyire négyesrímű tizenkettősökben írták, de akad köztük prózai és hexameteres szövegű is. Szerzőik közül néhányat név szerint ismerünk. Szatmári Paksi Sámuel 1773 táján a sárospataki református kollégiumban tanított (Phaedrának szomorú története, Pandorának históriája); Szigeti Mihály dialógusait 1777-ben deklamálták a marosvásárhelyi református diákok (Komédia és tragédia); Nagy György az 1780-as években írta drámáit a marosvásárhelyi helvét hitvallású ifjúság okulására. (Konok kereskedők, Legények intése); Garas István sárospataki preceptor Lukianos átdolgozását 1786-ban adták elő a sárospataki református kollégium tanulói (Embert útáló Timonnak istóriája); Láczai József sárospataki tanító 1788-ban verses moralitást készített (Lapsus Protoplastae); Szászi János losonci református tanár az 1790-es években játszatta el darabjait tanítványaival (Didó szomorú története, Turnus szomorú története, Naso számkivetése); Császári Lósi Pál kecskeméti református tanár darabját az egyik lakodalomban adták elő 1804-ben (Három pusztabéli juhászok beszélgetése); Ákáb István sárospataki református diák iskolai drámáját 1806-ban nyomtatta ki egyik pártfogója. (Éneás és Didó története.)
Kiadások. – Az irodalomtörténeti szempontból figyelemre méltóbb református iskolai színműveket Bernáth Lajos gyüjtötte össze és adta ki: Protestáns iskoladrámák. Budapest, 1903. (Tizennégy színdarab a Régi Magyar Könyvtárban.) – Szilády Áron: Egy sárospataki iskolai dráma. Irodalomtörténeti Közlemények. 1905. évf. (Láczai József egyik színdarabjának kiadása.) – Szász Béla: 1794-iki iskoladráma a marosvásárhelyi kollégiumban. U. o. 1905. évf. (Egy marosvásárhelyi színdarab.) – Gerencsér István: Adalékok a magyar iskolai drámák történetéhez. Budapest, 1909. (Két marosvásárhelyi színdarab.) – Alszeghy Zsolt: Magyar drámai emlékek a középkortól Bessenyeiig. Budapest, 1914. (Szászi János egyik színdarabjának kiadása a Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtárában.) – Harsányi István: Három ismeretlen sárospataki iskolai vígjáték. Irodalomtörténeti Közlemények. 1914. évf. (Három sárospataki színdarab.)
Irodalom. – Bayer József: A magyar drámairodalom története. I. köt. Budapest, 1897. – Ferenczi Zoltán: A kolozsvári színészet és színház története. Kolozsvár, 1897. – Bernáth Lajos: Protestáns iskoladrámák. Irodalomtörténeti Közlemények. 1899. évf. – U. az: A protestáns iskoladrámákról. Budapest, 1902. – U. az: id. drámakiadás. Budapest, 1903. – Gerencsér István: Adalékok a magyar iskolai drámák történetéhez. Budapest, 1909. – Molnár János: Garas István Embert Utáló Timonja. Irodalomtörténeti Közlemények. 1909. évf. – Harsányi István: Sárospataki iskolai drámák. Sárospataki Hírlap. 1921. évf. – Salánki József: Ábécés vers és iskoladráma. Debreceni Szemle. 1929. évf.
