A POLITIKAI IRODALOM.
A POLITIKAI IRODALOM.
MÁSODIK JÓZSEF és II. Lipót uralkodása alatt – az 1780-as években és az 1790-es évek elején – a radikális társadalmi bírálatoknak és merész politikai tervezgetéseknek olyan rohama indult meg a feudális rend ellen, hogy ezt a szabadgondolkodó mozgalmat alig lehet megmagyarázni a megelőző emberöltők mélyen vallásos felfogásából. A külföldi szabadelvű olvasmányoknak és az akkor meghonosodó szabadkőműves páholyok munkásságának mindenesetre nagy hatásuk volt a műveltebb nemzetrétegekre, Mária Terézia két utóda is kedvét lelte a felvilágosodás terjesztésében, a francia forradalmi szellem világdivata is elvégezte a maga átképző munkáját: mégis fölötte feltűnő, milyen elkeseredett hangon támadták egyes nemesek és papok a kiváltságaiknak annyira kedvező hagyományos társadalmi rendet. Egyrészt a túlságba hajtott hitbuzgalmi nevelés visszahatása köszöntött itt be, másrészt az akkori világ sok gyötrő igazságtalansága indította támadásokra az emberiesebben gondolkodó lelkeket és a forradalmi hangulatra hajlamosabb kedélyeket.
A politikai és társadalmi mozgalmak vezető szellemei nagyobbára latinul írták könyveiket és röpirataikat. BENKŐ SÁMUEL miskolci orvos azok közé a szabadelvű gondolkodású magyar írók közé tartozott, akik örömmel üdvözölték II. József korszakát. Inkább óhajtotta a felvilágosult abszolutizmust, mint a konzervatív nemesi uralmat. A vármegyei rendszer nyomását olyan súlyosnak tartotta, hogy szívesen vállalkozott a jogegyenlőségért küzdő fejedelmi önkényuralom igazolására. (Tentamen, 1787.) – BELNAY GYÖRGY pozsonyi tanár szintén felhívta a figyelmet a nemesi uralom gőgjére s arra a szűkkeblű vármegyei rendszerre, mely a nem-nemescsaládok gyermekeitől megtagadta a hivatalviselés jogát. A konzervatívok az ország összeomlásával ijesztgették a magyarságot, ha a nemzet netalán rátérne a reformok útjára, Belnay György ezzel a föltevéssel szemben rámutatott arra, hogy az ország hátramaradásáért a nemesség a felelős. (Reflexiones, 1790.) – Gróf BATTHYÁNY ALAJOS nagybirtokos szintén síkra szállt a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméiért. Radikális reformjavaslataival a forradalmat iparkodott megakadályozni. Sürgette a nép felszabadítását, követelte a kiváltságos osztályok megfékezését, tiltakozott az ellen, hogy az egyházi rend irányítsa a többi társadalmi osztályt. Felszólította a kormányt, vegye kezébe a papi vagyont, oszlassa fel a szerzetesrendeket. (Ad amicam aurem, 1790.)
Az újító irány idealistái visszautasították az erőszakos átalakulás gondolatát, de egyesek nem féltek a forradalomtól. A francia jakobinusok eszméit mindenekelőtt MARTINOVICS IGNÁC iparkodott meghonosítani. Hangoztatta a népfelség elvét, a kormányforma megválaszthatásának jogát, a tisztviselők felelősségét; magasztaló hangon szólt a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméiről; követelte a rendi szervezet bilincseinek összezúzását; izgatta a népet elnyomói ellen s az elnyomókat megfenyegette a nép erejével. Rámutatott arra, hogy a király miként használja ki hatalmi helyzetét, a nemesség miként szipolyozza a jobbágyságot, a papság miként tartja féken a népet. A nyomorgó falusi lelkészeket fényben élő főpapjaik ellen lázította, a híveket az egyházi vagyon ellen ingerelte. Röpirataiban a magyar nemesség és a magyar papság visszataszító színben lép az olvasó elé. (Oratio ad proceres et nobiles regni Hungariae, 1790; Oratio de Leopoldo rege, 1792; Status regni Hungariae, 1792.)
HAJVÓCZY JÓZSEF szintén veszélyben látta Magyarország jövőjét, ha a politikai és társadalmi átalakulás ügye továbbra is függőben marad. Ez a higgadt gondolkodó olyan reformokat sürgetett, amelyeket utóbb csak hat küzdelmes évtized tudott megvalósítani. Hirdette a törvény előtti egyenlőséget, az egyesülés és gyülekezés szabadságát, a cenzura eltörlését, a közteherviselést, a ranghoz-rendhez nem kötött hivatalképességet, a szabad birtokszerzés jogát, a letelepülés és kivándorlás megengedését. Új alapon kívánta szervezni az országgyűlést s azt vitatta, hogy az új királlyal joga van a nemzetnek új szerződésre lépni. (Dissertatio, 1791; De comitiis regni Hungariae, 1791; Extractus, 1792; De diversis subsidiis publicis dissertatio, 1792.)
Nem csodálható, ha az ilyen elmélkedőket a királyság hívei a haza legnagyobb ellenségei közé sorozták. A nyilt üldözés hamar elkövetkezett. II. József és II. Lipót uralkodása alatt a szerzők szabadon terjeszthették röpirataikat, de I. Ferenc kormánya fenyegető állást foglalt el velük szemben. Az elnémított forradalmárok lázító fölhívásokon gondolkodtak s összeesküvésben keresték eszméik megvalósítását. Merész lépésük vesztüket okozta. Martinovics Ignác és Hajnóczy József feje a hóhér pallosa alatt hullott le, társaik vagy vérpadra jutottak vagy börtönbe kerültek.
A régi rendet védő névtelen röpiratok szerzőin kívül a következő név szerint ismert konzervatív politikai írók említhetők: Billisics Alajos volt pálosrendi szerzetes, pécsi áldozópap; Csapodi Lajos volt jezsuita, egyetemi tanár, veszprémi kanonok; Döme Károly esztergom-egyházmegyei áldozópap, utóbb pozsonyi kanonok; Horányi Elek kegyesrendi szerzetes, az irodalomtörténeti anyaggyüjtés érdemes munkása; Katona István volt jezsuita, egyetemi tanár, a kalocsai érseki könyvtár őre; Kenyeres József volt jezsuita, rozsnyói kanonok; Molnár János volt jezsuita, egyetemi tanár, szepesi kanonok; Móré György kapucinus szerzetes, bécsi magyar hitszónok; Pray György volt jezsuita, egyetemi könyvtárőr, nagyváradi kanonok; Vajkovics Imre volt jezsuita, kalocsai kanonok; Zsivics Mátyás pécsi kanonok, egyetemi tanár; Zsolnai Dávid veszprémi kanonok, káptalani követ II. Lipót országgyűlésén.
A volt jezsuiták erősen harcoltak egyházuk érdekében, míg a piaristák közül többen a felvilágosultak mellé álltak. A pesti szabadkőműves páholy nagymestere, a pozsonyi születésű báró Schaffrath Lipót (1734–1808), kegyesrendi szerzetes volt; a váci születésű Koppi Károly (1744–1801) egyetemi tanár szintén a piarista rend kebelébe tartozott; de míg az előbbi egyházi kitüntetésekkel végezte pályáját, az utóbbit vidéki száműzetésre ítélte I. Ferenc kormánya.
Politikai írók:
BATTHYÁNY ALAJOS gróf (1750–1818) császári és királyi kamarás, nagybirtokos. Ifjúkorában jezsuita papnövendék volt, utóbb a katonai pályára lépett, a II. József halálát követő országgyűlésen a főrendek között a jogegyenlőségért küzdött. A vallást magasztalta, de a papságra haragudott; ezért illette írásaiban Szaicz Leó szervitarendi szerzetes «papramorgó, törvényrontó, országháborító, hazaáruló» címekkel. Politikai munkái névtelenül jelentek meg. – Ad amicam aurem. Négy füzet. Hely nélkül, 1790–1791. (Ebben a fő munkájában Montesquieu és Rousseau hű tanítványa.) – Ad utramquem aurem. Hely nélkül, 1791. (Válasza Szaicz Leó támadó iratára.)
BELNAY GYÖRGY (1765–1809) a pozsonyi királyi katolikus akadémián a történelem tanára és az egyik pozsonyi nyomda tulajdonosa. – Reflexiones cunctorum Hungariae civium non nobilium. Pozsony, 1790. (A névtelenül megjelent politikai röpirat Magyarország összes nemnemes polgára nevében támadja a nemességet, utal a nép szörnyű elkeseredésére, forradalommal fenyegeti az uralkodó osztályokat. A feudális rendszer jogbitorlás; Franciaország példája megmutatta, mit várhat az arisztokrácia a jövőben.)
BENKŐ SÁMUEL (1743–1825) székelyföldi származású miskolci orvos, Borsod vármegye fő fizikusa azaz tisztiorvosa. Filozófiai és orvostudományi munkáival a külföldön is becsült nevet szerzett. A dijoni francia tudós társaság megjutalmazta, a mantovai olasz akadémia megdícsérte munkáiért. – Tentamen philopatriae in monarchiis et aristocratiis promovendae philosophicum. Bécs, 1787. (Ezért az állambölcseleti művéért II. József császártól jutalmat nyert.)
HAJNÓCZY JÓZSEF (szül. 1750. május 3. Modor, Pozsony megye; megh. 1795. május 20. Buda) ügyvéd, utóbb királyi tisztviselő. Nemes eredetű evangélikus papcsaládból származott, tanulmányait az ágostai hitvallásúak soproni és pozsonyi liceumaiban fejezte be, 1773-ban ügyvédi vizsgát tett. Protestáns embernek nehéz volt abban az időben állást szereznie, ezért a kitűnő történeti és jogi készültségű férfiú élete nagy szerencséjének tartotta, hogy 1779-ben a nála néhány évvel ifjabb gróf Széchényi Ferenc ügyvédje és titkárja lett. Mikor II. József császár Horvátország báni helyettesévé nevezte ki a grófot, Hajnóczy József is vele ment Zágrábba; innen került a gróf ajánlatára 1786-ban Szerém megye alispáni székébe. Ekkor megnősült, feleségül vette egy előkelő bécsi tisztviselő leányát, neje azonban már két év mulva elhúnyt. Megyéjében az országnak és a lakosságnak igen nagy szolgálatokat tett, de II. József halála után a szerémi nemesek eltávolították hivatalából. Elismerték ugyan ritka becsületességét és eredményes tevékenységét, de azt, hogy a császár embere volt, nem bocsátották meg neki. Egy ideig ügyvédi munkával foglalkozott, peres ügyeiben sokfelé járt az országban, utóbb gróf Széchenyi Ferenc cenki kastélyába vonult vissza. Mint régebben Pesten, Bécsben, Zágrábban, Vukováron és Pozsonyban, cenki magányában is nagy buzgalommal dolgozott alkotmánytörténeti és közjogi művein. Meggyőződéses jozefinistából lassankint erős republikánussá formálódott. Hogy munkáit közrebocsáthassa és állás után nézhessen, 1792 nyarán Cenkről Pestre ment, gróf Széchenyi Ferenc hivatalt szerzett számára a budai királyi kamaránál, idejét ettől kezdve hivatala és jogtörténeti tanulmányai között osztotta meg. Épen második házasságára készült, mikor a Martinovics-féle összeesküvésben való részessége kiderült. A szászvári apáttal egy szabadkőműves páholyban ismerkedett meg, 1793 tavaszán vették fel a titkos szövetségbe, a forradalmi kátét ő fordította franciából németre. 1794 augusztusában budai lakásán elfogták, 1795 áprilisában halálra ítélték, egy hónappal később a budai Vérmező szélén társaival együtt lefejezték. Amilyen emberi méltósággal élt, olyan bátran halt meg. Minden ismerőse sajnálta, mert vonzó egyéniségű, puritán gondolkodású, kiváló tehetségű tudós volt. A nemzeti irányú magyar jogtörténetnek ő az egyik nevezetes úttörője, szemben Kollár Ádám, Benczur József és Kercselich Boldizsár aulikus jogtörténeti irányával. Magyarul, latinul, németül, franciául, tótul egyformán jól beszélt, tudott angolul is. Széleskörű levelezésének legnagyobb része megsemmisült, mert az összeesküvők letartóztatása után az emberek annyira megriadtak, hogy elégettek minden írást, ami a gyanús politikusok tollából eredt. Politikai iratait névtelenül nyomatta ki. – Dissertatio politica publica de regige potestatis in Hungaria limitibus. Hely nélkül, 1791. (A szerző politikai elmélkedéseinek kiindulópontja Montesquieu és Rousseau.) – De comitiis regni Hungariae. Hely nélkül, 1791. (Álláspontja az, hogy a magyar alkotmányt csak hatalmi szóval, nem pedig a józan belátásra és az emberi igazságérzetre való hivatkozással lehet megjavítani. A nemesi és papi országgyűlés sohasem fog önként lemondani bitorolt jogairól.) – Extractus legum de statu ecclesiastico catholico in regno Hungariae latarum. Hely nélkül, 1792. (Követeli a teljes vallásszabadságot és a papság hatalmának megszorítását.) – De diversis subsidiis publicis dissertatio. Hely nélhül, 1792. (A születési előnyök és nemesi kiváltságok igazságtalanságáról, a jogok és kötelességek aránytalan megosztásáról, az észszerű és becsületes állami és társadalmi rendről.)
MARTINOVICS IGNÁC (szül. 1755. július 22. Pest; megh. 1795. május 20. Buda) ferencrendi szerzetes, lembergi egyetemi tanár, szászvári apát. Kiváló tehetség, szomorú jellem. Eleinte a ferencrendiek szerzetében működött, később átlépett a világi papok sorába, 1784-ben rendes tanári széket nyert a II. József császár által szervezett lembergi egyetemen. Latinnyelvű matematikai, fizikai, kémiai és filozófiai munkáival egész Európában ismertté tette nevét. Tagja volt több külföldi tudományos akadémiának. II. Lipót udvari vegyészévé tette, I. Ferenc szászvári címzetes apáttá nevezte ki, de további haladásában megakadt, mert a bécsi császári udvar nem bízott benne, jóllehet buzgó besúgó volt s mint politikai kém lelkiismeretlenül árulkodott a szabadelvű állampolgárokra. Az udvari körök kegyéből kiesve politikai üzelmekbe fogott, összeköttetésbe lépett a jakobinusok párisi klubjával, forradalmi elveinek terjesztése végett titkos társaságot szervezett. Összeesküvését hamar felfedezték. A bíróság kimondta rá a halálos ítéletet, a budai Vérmezőn társaival együtt lefejezték. Politikai fejtegetései nevének megemlítése nélkül s többnyire a nyomtatás helyének elhallatásával jelentek meg. – Mémoires philosophiques ou la nature devoilée. Két kötet. London, 1788. (A nyomtatás helye nem London, ez a jelzés a hatóságok megtévesztését célozta. A szerző Holbach bölcselő könyveinek felhasználásával írta istentagadó művét. Tagadja Isten létét, mesének nyilvánítja a lélek halhatatlanságát, ellensége minden vallásnak. Ha mégis volna az égben egy legfelsőbb lény s halála után meg kellene jelennie Isten ítélőszéke előtt, erre az esetre merész védőbeszédet dolgoz ki s Istenre hárítja istentagadása vétkét, mert hiszen a legfelsőbb lénynek módjában lett volna megajándékozni őt a vakhit boldogító erejével.) – Oratio ad proceres et nobiles regni Hungariae. 1790. (Támadás a papság és a nemesség ellen, a királyt nem bántja. Követeli a papok világi hatalmának megszűntetését, a nemesek kiváltságainak eltörlését. Mindkét társadalmi osztály ellensége az emberiségnek és terjesztője a sötétségnek. Ezzel szemben a szerző Rousseau alapján áll s a Társadalmi Szerződés nézeteit vallja. A névtelen röpirat országszerte elterjedt, a következő évben Laczkovics János magyar fordításban is közreadta.) – Oratio de Leopoldo rege. 1792. (A feltűnést keltó névtelen röpiratból Bécsben huszonnégy óra alatt ötezer példány kelt el. Megismétli előbbi politikai fejtegetéseit, még mindig kíméli a királyság intézményét, követeli minden állampolgár egyforma jogát és kötelességét.) – Status regni Hungariae. 1792. (A magyar közjog taglalása. A királyságot nem támadja, annál elkeseredettebben szól a feudális alkotmányról. Magyarország alkotmánya, úgymond, kiváltságokból van összetákolva, ebben az országban nem ismerik el a polgárok szabadságát és egyenlőségét.) – A magyarországi reformátorok titkos társaságának katekizmusa. Kézirat 1795-ből. (Latinnyelvű politikai kátéját elsősorban a magyar nemesség megnyerésére írta. Rámutat az osztrák uralkodóház többszázados elnyomó politikájára, szót emel a köztársaság gondolata mellett s felkelésre szólítja a nemzetet.) – Az emberek és polgárok katekizmusa. Kézirat 1795-ből. (Francianyelvű politikai kátéjában hevesen támadja a királyságot, arisztokráciát, papságot, nemességet s a jakobinusok köztársasági elvei szerint beszél a népfenségről. Rousseau és a materialisták hatása ezen a művén is szembetűnik. Hasonló párbeszédes oktatások közkézen forogtak egész Nyugat-Európában. A magyar szerző szövege több ponton megegyezik Volney francia író kátéjának párbeszédeivel.) – Két katekizmusának magyarra fordított szövegét újból kiadta Fraknói Vilmos: Martinovics élete. Budapest, 1921. (Ugyanebben a műben minden munkájának bő kivonata.)
Adatok Martinovics Ignác életéhez:
1755. – Martinovics Ignác születésének éve. Július 22-én születik Pesten. (Atyja albán-szerb eredetű katolikus nemes, nyugalmazott császári és királyi kapitány; anyja budai katolikus német polgárcsalád leánya. Kívüle még négy fiútestvére és két leánytestvére növekedik az atyai házban.)
1771. – Martinovics Ignác belép Szent Ferenc rendjébe. A kapisztránus rendtartományba véteti fel magát. (Hogy miért lett kolduló barát, mikor nagyratörő hajlamaival előkelőbb szerzetesrendbe is léphetett volna: rejtély. A tizenhat éves ifjút a próbaév eltöltésére a bácsi kolostorba küldik, innen megy át egy év mulva a bajai rendházba. A filozófiai tanfolyam tárgyait tanulja.)
1774. – Szeretne kilépni a franciskánusok közül, elbocsátását kéri a szerzet kötelékéből, de tartományfőnöke maradásra bírja. (Írásbeli nyilatkozatot ad arról, hogy ferencrendi fogadalmát holtig megtartja s ha mégis vétene szava ellen, aláveti magát a nyugtalan szerzeteseket sujtó büntetéseknek.) – Négy éven keresztül hittudományt tanul Budán. Az egyetemen doktori fokozatot nyer mind a filozófiából, mind a teológiából. Huszonnégy éves korában pappá szentelik. A budai kolostorban elhelyezett ferencrendi papnövendékeket a filozófiára és matematikára tanítja. (Szeretne szabadulni a kolostori fegyelem alól s 1780 őszén pályázik az akkor felállított nagyváradi akadémia három tanszékére. A filozófia, matematika és fizika előadására egyformán képesnek ítéli magát, de a helytartótanácstól kiküldött vizsgáló bizottságnak más a véleménye. A főrangú bizottsági tagoknak tetszik ugyan patetikus bőbeszédűsége, a szakemberek azonban megakadályozzák jelölését. Nem sikerül vizsgája a győri akadémia pályázatán sem; itt az egyháztörténelmi katedrára jelentkezik.)
1780–1781. – Budáról áthelyezik a horvátországi bródi kolostorba. Rendi tanári állását megtartja, de helyzetével fölötte elégedetten. Izgatotthangú leveleket ír Budára rendfőnökének. (Egyéniségében már megvannak későbbi jellemvonásai: kér, panaszkodik, gyanúsít, fenyegetődzik, tömjénezi magát. Nincs benne semmi a szerzetesi alázatosságból, öntelt és hiú, ravasz és nagyhangú, zsaroló és álszent. Kijelenti, hogy kész a börtön borzalmait is elviselni Istenért; de azért követeli, hogy helyezzék vissza Budára, mert különben távozik a rendből vagy elköltözik egy más világba. A rendfőnök nagy türelemmel csillapítja s megígéri, hogy segíteni fog helyzetén.)
1781. – Ez év nyarán minden bejelentés nélkül távozik a bródi kolostorból s Bukovinába megy tábori lelkésznek. (Ezt az állást őrnagy-nagybátyja és hadnagy-testvérbátyja szerzi meg számára. A ferencrendiek szökevénynek tartják, átírnak ügyében a katonai parancsnoksághoz, őmaga könyörgő és fenyegető leveleket küld rendfőnökének, végül megszerzi egy Tábornok pártfogását és sikerül lecsillapítania a budai rendkormányt. Nem tud nyugodni Csernovicban sem. A katonaságtól szabadságot kér, gróf Potocki Ignác társaságában beutazza Európát. Költségeit a dúsgazdag lengyel úr fizeti. Párisban mindketten belépnek az illuminátusok titkos társaságába, más országokban is fölkeresik a szabadgondolkodó köröket.)
1782. – Ez év vége felé hazatér külföldi útjáról, előkelő lengyel urakkal barátkozik, pártfogói bejuttatják óraadó tanárnak a lembergi főiskolába. (Tudományos munkát ír. Pályázik a leydeni tudós társaság következő jutalomtételére: Miként egyeztethető össze a világon létező sok rossz dolog Isten jóságával? A jutalmat nem nyeri meg, de a lembergi görög katolikus püspök 1783-ban kinyomatja kéziratát.)
1783. – Ez év nyarán II. József császár a lembergi főiskolán a fizika rendes tanárává nevezi ki. Huszonnyolc éves. (Az udvari rendelet nagyhírű franciskánusnak nevezi, aki különféle dolgozatokkal igazolta tudományosságát. Zseniálitása kétségtelen, de azért elsősorban szabadkőműves összeköttetéseinek és élelmes mozgékonyságának köszönheti, hogy nyilvános pályázat mellőzésével jut főiskolai katedrához.)
1784. – A lembergi érsek fölveszi világi papjai sorába. Félrevezeti az érseket azzal a megtévesztő állításával, hogy feloldozást nyert ferencrendi szerzetesi fogadalma alól. Tanári foglalkozása mellett továbbra is végez egyházi funkciókat; misézik és gyóntat; jóllehet a lembergi szabadkőműves páholy tagja, teljesen materialista felfogású, sőt istentagadó gondolkodó. Fizikai kísérletei közül az egyik bécsi német ujság leírja kormányozható léghajójának esetét: a levegőbe bocsátott léggömb háromszáz láb magasságra emelkedett s onnan a földre zuhant. Ugyanekkor egy lembergi kormánytanácsos társaságában olyan csillagászati műszert készít, melynek segítségével egy hüvelyk hosszúságú vonalat három millió pontra tud felosztani. A gépek mestere: igen ügyes cséplőgépet és dohányvágógépet szerkeszt. Nagy nyelvtehetség: magyar, latin, német, francia, olasz, angol, szerb és lengyel nyelven beszél. A nyári szünet idején tiszteleg Bécsben az osztrák közoktatásügy nagytekintélyű irányítója, Van Swieten Gottfried előtt, a szabadkőműveseknek ez a fő atyamestere szívesen fogadja s II. József császárral az egyetemmé szervezett lembergi főiskola filozófiai karának elöljárójává nevezteti ki. (Van Swieten csak későn veszi észre, hogy szabadkőműves testvére rútul visszaélt bizalmával, a lembergi viszonyok ecsetelésében vakmerően félrevezette, ezért látni sem akarja többé. A lembergi tanárok felháborodva hallják, hogy társuk álutakon járta ki a dékánságot a maga számára. Eljárása ellen tiltakoznak, nem érintkeznek vele s ő nemsokára kénytelen lemondani dékáni tisztjéről.)
1786. – Folyamodik a bécsi egyetem üresedésben levő fizikai tanszékéért. Van Swieten meggátolja áthelyeztetését, mint ahogyan már az előző évben is megakadályozta, hogy a budai egyetemre kerülhessen. Hízelgő leveleit válaszra sem méltatja, maga elé sem engedi többé. (Ugyanebben az évben egy németnyelvű röpirat jelenik meg a lembergi tanárok ellen s a pamflet szerzője kegyetlen képet rajzol róla. A szerző, Kratter Ferenc német drámaíró, egyetemi tanár akart lenni Lembergben, de terve nem sikerült, ezért leleplező röpiratot adott ki a lembergi egyetem tanári kara ellen. Martinovicsról írja, hogy a felvilágosodott szelleméről híres fizikus nagy csalódást keltett benne. «A kevéssé megnyerő arcú, alacsony, vézna, igénytelen és mégis büszkén feszengő papocska a társalgásban egyetlen kellemes vagy tanulságos szót sem ejtett ki, folytonosan önmagáról, tehetségeiről és érdemeiről beszélt, dicsekedése a szemtelenségig, kérkedése a képtelenségig ért.» Ez a támadás közelebb hozza egymáshoz a lembergi tanárokat, közösen felelnek a röpirat írójának s az együttes válaszban Martinovics is ingerült hangon utasítja vissza azt a vádat, hogy ő a maga hírneve javára hazug dolgokat híresztel.)
1791. – Folyamodik a pécsi tankerület főigazgatói állásáért és a pesti egyetem fizikai tanszékéért. Pártfogókat keres Bécsben. Megismerkedik egy volt pesti kávéssal, Gotthardi rendőrigazgatóval, aki II. Lipót császár bizalmas embere. A félművelt udvari rendőrkémet felhasználja a maga céljaira. Gotthardi útján beadvánnyal fordul a császárhoz, beszámol eddigi munkásságáról, kihallgatást kér az uralkodótól. II. Lipót maga elé engedi. (A császárnak benyujtott folyamodványa tele van dicsekedéssel, ajánlkozik mindenféle állásra, kész magát alávetni bármilyen vizsgának. Mikor a császárra nem hat sem nagyzoló írása, sem személyes megjelenése, Pestre utazik, hogy valami nagy dolog leleplezésével érdemelje ki II. Lipót kegyeit. Csakhamar bizalmas jelentést küld Gotthardinak a pesti titkos társaságokról. Három veszedelmes államellenes pártot nyomozott ki: írja. Legfélelmesebb a jezsuiták papi pártja; ennek egyik budai rejtett összejövetelét álöltözetben hallgatta ki; az összeesküvők Mózesre, Krisztusra és Mohamedre esküdtek; eszmecserét folytattak lengyelországi elvtársaikkal s különböző politikai cselszövényeket készítettek elő. Jelentéséért Gotthardi útján pénzt kap a királytól s újabb kémszolgálatokkal bízzák meg. Az első hamis fölterjesztés után most már igaz dolgokat is jelent. Mint szabadkőműves beférkőzik a gyanútlan pesti páholyokba s leleplezi, hogy kik a felvilágosultak és kik a jezsuiták barátjai. Titkos fölterjesztéseiben egyformán szidja «a kárhozatos jezsuita és illuminátus fajzatot». Magáról sem feledkezik meg: kéri az uralkodót, nevezze ki a főherceg-nádor udvarához kabineti tanácsosnak, mert ha nem kap hivatalos állást, nem fogadják szívesen Pesten s akkor nem tehet semmit az udvar érdekében, sőt gyanús lesz a kikémlelendő csoportok előtt, bár ő őseinek példájára életét is szívesen áldozza királyáért. Az uralkodó úgy dönt, hogy egyetemi tanári teljes fizetésének meghagyása mellett császári tanácsosi címmel nyugalmazza. Ez nem elégíti ki. Azt híreszteli magáról Pesten, hogy udvari kémikussá léptették elő. Nyugtalan viselkedésével magára vonja a ferencrendiek figyelmét; a rendfőnök följelenti az esztergomi érsek pesti helynökénél, Kondé Miklós püspöknél; kéri a szerzetbe való visszakényszerítését, mert annak idején nemcsak megszökött a lengyelek közé, hanem rászedte a lembergi érseket is és most világi papi ruhában kóborol. Egyelőre eltiltják a misézéstől. A királyhoz fordul védelemért, az egyházi eljárást azonban továbbfolytatják ellene.)
1792. – Mint régebben Van Swietent, most II. Lipót királyt zaklatja állásokért esedező leveleivel. Elsősorban udvari kémikus szeretne lenni nagy fizetéssel, de elfogadná a pécsi nagyprépostságot is; ilyen előléptetéssel azután nyugodtan kémkedhetne és nagy szolgálatokat tehetne az udvarnak a jezsuiták és felvilágosultak ellenében. Végre II. Lipót beengedi a császári laboratóriumba s titkos ügynöki besúgásaiért nagyobb kegydíjat utal ki számára. Hálából mindjárt följelent két bécsi írót, mert kicsinylően nyilatkoztak a császárról; összeállítja a gyanús magyar politikusok, papok és tudósok névjegyzékét; ígéri továbbá, hogy ki fogja kémlelni a cseh páholyok vezetőit. Gotthardi ujjong örömében, a császár előtt «isteni ember» gyanánt magasztalja, elhatározzák, hogy címzetes apátságot adnak részére. Közben meghal II. Lipót, trónralép I. Ferenc. A hírhedt besúgónak az az első dolga, hogy az új király előtt följelent tíz neves osztrák szabadelvű férfiút, köztük két püspököt és egy udvari titkárt. Ezt a denunciálását az írásbeli besúgások egész sorozatával folytatta. (I. Ferenc király Gotthardi közbenjárására maga elé engedi, az audiencián emlékirat szerkesztésére hívja fel, de ennek benyujtása után nem óhajt vele szóba állni. Emlékiratában ugyanis olyan visszataszító kérkedéssel szól a saját kiválóságáról, hogy nem csodálható, ha már ezzel is hitelét veszti; oktalanul még azzal is dicsekszik, hogy a papok gonoszságát kiismerve, meghasonlott az egyházzal; ezért lépett be minden eddigi titkos társaságba. A király megvonja tőle ezerötszáz forint évi kegydíját, csak egyetemi tanári teljes nyugdíját hagyja meg. Azzal áll bosszút, hogy Pesten francianyelvű névtelen iratot terjeszt, ebben gyalázza a dinasztiát. Közben addig ostromolja a királyt könyörgő leveleivel, hogy ez újabb kegydíjat rendel számára s kinevezi szászvári címzetes apáttá. «Mindenki hízeleg és gratulál nekem:» írja diadalmasan Laczkovics Jánosnak.)
1793. – Titkos jelentésben közli a bécsi rendőrminiszterrel, hogy nyolc magyar vármegye forradalmi mozgalomra készül, Magyarországot köztársasággá akarják alakítani, a magyar ezredeket el akarják tántorítani a dinasztiától. Személy szerint is följelenti Ürményi József királyi személynököt, mint ennek a lázadó kísérletnek előkészítőjét. A rendőrminiszter megbízásából beutazza az egész országot, hogy az arisztokrácia és a nemesség hangulatát kikémlelje. Minden lépését megfizetteti, de ennek fejében szemérmetlenül árulkodik. (Mivel újabb rangemelést nem kap s a király egyre bizalmatlanabb jelentéseivel szemben, bosszúra gondol. Ráveszi Laczkovics Jánost, hogy forradalmosítsák az országot s szőjenek összeesküvést az uralkodó ellen.)
1794. – Teljes erővel szervezi a reformátorok titkos társaságát. Két csoportot alkot: az egyikbe a kiváltságaikra féltékeny nemeseket csoportosítja az uralkodóház ellen, a másikba a jakobinus gondolkodású szabadelvűeket egyesíti a kiváltságos osztályokkal szemben. Két külön kátét ír mindkét csoport részére. Bizalmas emberei – elsősorban Laczkovics János, Hajnóczy József és Szentmarjay Ferenc – megkezdik a tagok toborzását. Míg társai komolyan veszik a felszabadító eszméket, ő könnyelmű nők társaságában mulatozik s egy budai hölgynek házassági ajánlatot tesz. Július havában Bécsben tartózkodik: itt fogják el szállásán éjnek idején. Annyira megretten, hogy háromszor is elájul, míg beszállítják a rendőrség épületébe. Néhány nap mulva megkezdik kihallgatását, nem alkalmaznak semmiféle tortúrát, enélkül is vall, mert így remél kegyelmet. Egyideig fantasztikus hazugságokkal iparkodik magát misztikus színben feltüntetni a kihallgatására kirendelt császári bizottság előtt, azután sírva fakad s részletesen nyomra vezeti vizsgáló biztosait. Nemcsak társait árulja el könyörület nélkül, hanem elmond olyan dolgokat is, amelyekről nem is kérdezik. Hálátlanul kiszolgáltatja az összeesküvéstől távolálló jótevőit, így Gotthardit és számos vendéglátó osztrák barátját is. Feneketlenül sötét lélek. Hogy magát mentse és kegyelmet nyerjen, minden kompromittáló dolgot összeír ismerőseiről. Vallomásai alapján gyanútlan pesti híveit sorra összefogdossák és Bécsbe szállítják. A legsúlyosabb vádakkal teszi tönkre Laczkovicsot, Hajnóczyt, Szentmarjayt és a többi vádlottat. November havában mindnyájukat visszaszállítják Magyarországba s bilincsekbe verve helyezik el őket a budai vár északi részében fekvő katonai épületbe. A királyi tábla tizenhét bírája Ürményi József királyi személynök elnöklete alatt november 30-án kezdi meg pörük tárgyalását. Martinovics tiltakozik bilincsbe-verése ellen, mert ő egyházi személy s különben sem fogadhatja el a magyar bíróságok illetékességét, hiszen bécsi lakos. (A tárgyalás lassan halad, mindent írásba foglalnak, a pör átnyúlik a következő évbe.)
1795. – Martinovics védőiratot terjeszt bírái elé, kegyelmet kér, számkivetésért eseng s azt ígéri, hogy Amerikába fog kivándorolni. A királyi tábla április 27-én halálra ítéli, az ítéletet a hétszemélyes tábla már másnap megerősíti. Kétségbeesve folyamodik közbenjárásért a főherceg-nádorhoz, ez ellenzi a királyi kegyelmet, I. Ferenc aláírja a halálos ítéletet. Az ítélet leérkezése után átviszik a ferencrendiek budai kolostorába; bilincseit leszedik, papi ruhába öltöztetik, a templomba vezetik s Kondé Miklós püspök nagy közönség jelenlétében elvégzi rajta az egyházi rendtől való megfosztás megrendítő szertartását. Megtörve tér vissza börtönébe. Május 20-án a katonaság közt éles töltényeket osztanak ki, az egész helyőrséget készenlétbe helyezik, az elítélteket külön-külön kocsikra ültetik, így szállítják őket kora hajnalban a budai katonai kaszálórétre. Végignézi társai lefejezését, ájultan roskad össze, nem tud többet lábra állni, a földön vergődve imádkozik, rimánkodva kéri a feloldozást gyóntató papjától, csókokkal halmozza el a pap kezét. Levágott fejét a hóhér megmutatja a népnek, a hóhérlegények máglyát raknak a réten s elégetik a két forradalmi kátét. (Heten haltak meg ebben az évben az összeesküvők közül a hóhér bárdja alatt, ketten öngyilkosok lettek, huszonhetet nehéz börtönre hurcoltak. A bebörtönözöttek közül legutoljára, 1803 nyarán, Verseghy Ferenc nyerte vissza szabadságát. Az összeesküvés elnyomását követő országos megrettenés nagy időkre végét szakította minden szabadelvű törekvésnek. Az összeesküvők haraggal és gyűlölettel szóltak árulójukról: hitvány embernek tartották. Kazinczy Ferenc nagy megbecsüléssel emlegeti később is Hajnóczy Józsefet, de Martinovicsról mint romlott, istentelen és «gazlelkű» emberről beszél. Az összeesküvés szomorú emlékű vezérét negyven éves korában fejezték le, kivégzésekor még élt Budán elaggott édesanyja, plébános-testvére is megérte a szörnyű családi gyászt. Az összeesküvés lefejezett részeseinek még sírja helyét is elfeledték, csak 1915-ben bukkantak csontjaikra a régi budai temető sarka mellett fekvő területen. A börtönbe jutottakkal szoros rokonságukon kívül jóideig senki sem mert érintkezni kiszabadulásuk után sem. Mikor elbocsátották őket börtönükből, szigorúan megparancsolták mindegyiknek, hogy ne merjenek nyilatkozni az összeesküvésről. A parancsnak mindenki engedelmeskedett, a történteket hosszú ideig homály borította.)
1796. – Az összeesküvés annyira megijeszti a kormányhatóságokat, hogy I. Ferenc király saját dolgozótermébe szállíttatja a pöriratokat, maga rendezi a csomagokat, nem enged közelükbe senkit. A bécsi császári dolgozóteremben maradnak a pör iratai 1878-ig, ekkor átszállítják az egész gyüjteményt a titkos udvari levéltárba. Ide sem engednek be senkit a világháborús összeomlásig. (Fraknói Vilmos ugyan már 1876-ban megkezdte a rejtélyes pör mozzanatainak kinyomozását, egybe is szedett és megbírált minden hozzáférhető kéziratos és nyomtatott forrást, de az aggodalmasan őrzött császári csomagok közelébe nem juthatott. Ezt a hiányt 1920 után pótolta újabb Martinovics-életrajzában.)
Irodalom. – Horváth Mihály: Magyarország történelme. VIII. köt. Pest, 1873. (A sok szétszórt adat és felhasználatlan forrásmű után teljesebb kép az összeesküvés történetéről. A francia forradalom és a szent szövetség korában a papság és a nemesség legnagyobb része borzalommal beszél a kivégzettekről, mint a trón és a haza ellenségeiről, később megfordul a közvélemény s az összeesküvőkben a szabadság hőseit tisztelik. Nemcsak Kossuth Lajos gondolkodik így, hanem a kiegyezés után felserdülő új nemzedék is.) – Fraknói Vilmos: Martinovics élete. Századok. 1877. évf. (Hősét a hagyományos felfogástól eltérő megvilágításban mutatja be.) – Kossuth Lajos felszólalása Fraknói Vilmos tanulmánya ellen. U. o. 1877. évf. (Lélektani lehetetlenséget lát abban, hogy Martinovics Ignác csakugyan olyan ember lett volna, mint aminőnek a meglepetést keltő tanulmány festette. Fraknói Vilmos a folyóiratban szintén nyílt levéllel válaszol.) – Fraknói Vilmos: Martinovics és társainak összeesküvése. Budapest, 1880. (Leszállítja Martinovics Ignácot arról a magaslatról, melyre a magyar közvélemény helyezte. Csak negyven év mulva bizonyosodott be, hogy a szerzőnek nemcsak igaza volt, hanem nagyon is enyhe ítéletet mondott a sokszoros árulóról.) – Pulszky Ferenc: Martinovics és társai. Budapest, 1881. (A Fraknói Vilmos monografiája ellen írt tanulmány az összeesküvés tagjaiban az osztrák rendőrállam áldozatait s a szabadság, egyenlőség, testvériség vértanuit siratja.) – Concha Győző: A kilencvenes évek reformeszméi és előzményeik. Budapest, 1885. (Konzervatív szellemű tanulmány, de sok tekintetben igazat ad a franciás eszmék híveinek. Igazságossága mellett nagy érdeme, hogy először ismertette meg a tudományos érdeklődőket az 1790-es évek politikai irodalmával.) – Ballagi Géza: A politikai irodalom Magyarországon 1825-ig. Budapest, 1888. (A magyarországi felvilágosodás magyar, német és latin irodalmának ismertetése terjedelmes anyaggyüjtéssel.) – Szirmay Antal: A magyar jakobinusok története. Jegyzetekkel ellátta Kazinczy Ferenc. Budapest, 1889. (Az egykorú följegyzéseknek talán legérdekesebbike Abafi Lajos kiadásában.) – Abafi Lajos: Geschichte der Freimaurerei in Österreich-Ungarn. Öt kötet. Teschen és Budapest, 1890–1899. (A magyar szabadkőművesség történetével kapcsolatban számos homályos kérdés megvilágítása.) – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. (A politikai írók életrajzi adatainak egybeállítása és munkáiknak felsorolása mellett a működésükre vonatkozó régebbi cikkek jegyzéke is.) – Hajnóczi R. József: Hajnóczy József élete. Győr, 1894. (Életrajz.) – Beöthy Ákos: A magyar államiság fejlődése, küzdelmei. Három kötet. Budapest, 1900. (A Martinovics-kérdés megvilágítása szabadelvű nemzeti szellemben.) – Kont Ignác: Étude sur l’influence de la littérature française en Hongrie. Páris, 1902. (Francia kapcsolatok.) – Ballagi Géza: A felvilágosodás irodalma. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. (Kiemelkedő mozzanatok.) – Marczali Henrik: Az 1790–1791. évi országgyűlés. Budapest, 1907. (Adattár.) – Zsák J. Adolf: Martinovics Ignác levelei. Irodalomtörténeti Közlemények. 1907. évf. (Szövegközlés.) – Csaba Jenő: Gróf Batthyány Alajos Ad Amicam Aurem című munkája. Budapest, 1917. (Méltatás.) – Gárdonyi Albert: A magyar jakobinusok emlékezete. Budapest, 1919. (Abból az alkalomból, hogy rábukkantak a kivégzettek sírjaira.) – Fraknói Vilmos: Martinovicsnak istentagadó elveket hirdető, imént fölfedezett francia munkája. Budapest, 1920. (Ismertetés.) – U. az: Martinovics élete. (Kétségtelenné teszi, hogy a magyar jakobinusok vezére nagytehetségű, de silány jellemű kalandor volt.) – Eckhardt Sándor: A francia forradalom eszméi Magyarországon. Budapest, 1914. (A külföldi szellemi kapcsolatok megvilágítása mellett számos új adat.) – Mályusz Elemér: Sándor Lipót főherceg-nádor iratai. Budapest, 1926. (Új anyag, új szempontok.) – U. az: Martinovics és társai. Napkelet. 1926. évf. (Az összeesküvés vezérének gyászos jelleméről.) – Téglás Béla: A történeti paszkvillus a magyar irodalomban. Szeged, 1928. (Különösen a politikai versekről.) – Tóth Béla: Rousseauista politikusok. Minerva. 1928. évf. (Szellemtörténeti adalékok.) – Brunner Emőd: A francia felvilágosodás és a magyar katolikus hitvédelem. Pannonhalma, 1930. (Tanulmány.)
