A TÖRTÉNETÍRÁS.
A TÖRTÉNETÍRÁS.
A RÉGEBBEN SZOKÁSOS kortörténetek, naplók és önéletírások helyét a XVIII. században az összefoglaló történeti munkák foglalták el, de azért a régi históriai műfajok sem vesztek ki. Mélységes hazaszeretet és törhetetlen vallásos áhítat árad II. RÁKÓCZI FERENC fejedelem Confessioinak – azaz Vallomásainak vagy Önéletrajzának – kötetéből. A bujdosó fejedelem nyilvános gyónás alakjában tárta fel életének történetét, őszintén megvallotta legrejtettebb gondolatait is. Szent Ágoston, Szent Bernát, Kempis Tamás és más egyházi szerzők műveinek hatása alatt fogott munkához s igazi keresztény töredelemmel szólt életéről és tetteiről. Az önmagát szenvedéllyel marcangoló, nemes lélek alakja bontakozik ki sorai közül; a teljes bűnbánat és Istenbe vetett mérhetetlen bizalom szelleme lengi át vallomásainak minden részletét. Míg kortársai jobbára azért írták meg életük történetét, hogy mentsék magukat vagy önérzettel mutassanak jeles cselekedeteikre, ő nem tudott betelni önostorozásának kínjaival. Fenkölt szellemű műve a legszebb latin történeti munkák egyike.
A mult idők homályát egész sereg kiváló képzettségű történettudós iparkodott eloszlatni. A protestáns kutatók sorában BÉL MÁTYÁS pozsonyi evangélikus lelki pásztor munkálkodott legnagyobb eredménnyel. Számos történeti forrásmunkát tett közzé gondos kritikai kiadásban (Adparatus ad historiarre Hungariae, 1735–1746) s kidolgozta Magyarország vármegyéinek földrajzát. (Notitia Hungariae novae historico geographica, 1735–1742.) Mint historikus meghonosította Magyarországon a modern történetkritika alapelveit, mint geografus megvetette a tudományos földrajz alapját. Éles kritikával és bámulatos szorgalommal dolgozott. Igazi polihisztor volt, univerzális szellem, a tudományos államismeret művelője, nemzete multjának és jelenének egyetemes érdeklődésű kutatója. Mélyreható forráskutatás, kitűnő módszeresség s az anyaggyüjtő buzgalom mellett hatalmas bíráló erő jellemezte. Magyarország multjának és jelenének ismertetésében a politikai és művelődéstörténelem, a közjog, vallás, nyelv, foglalkozás, néprajz, földrajz, természetrajz és gazdasági élet jelenségei iránt egyformán érdeklődött. Tanítványai közül számos derék kutatót nevelt a história és geografia javára.
A katolikus történetírók közül PRAY GYÖRGY jézustársasági atya a magyar nemzet történetét a legrégibb időktől kezdve I. Ferdinánd király haláláig dolgozta fel Annaleseinek hat kötetében. (1754–1770.) Nem elégedett meg a források felkutatásával, megbírálásával és felhasználásával, hanem egybeállította a régebbi történetírói véleményeket is. Mindent elolvasott, mindent megvitatott. Egészen új világításba helyezte az elmult századok eseményeit. Önálló nyomozásai, ismeretlen oklevelei, kritikai érzéke az addigi tévedések helyreigazításának és az elbeszélt események összefüggésének szolgálatában meglepő eredményekre vezettek. Mindig kimondta véleményét, az ábrándokat reális érveléssel oszlatta szét, a föltevéseket nem fogadta el pusztán tekintélyi alapon. Bár történetszemlélete rendíthetetlenül katolikus és álláspontja megalkuvást nem ismerően királypárti, semmit sem állít pártos elfogultsággal, semmit sem hallgat el a vallás vagy a Habsburg-ház érdekében. Ezért csoportosultak köréje az 1780-as évektől kezdve a magyar történetírók valláskülönbség nélkül. Szívesen érintkezett mindenkivel, sokak bizalmát bírta, senki sem irigyelte tőle tudományos rangját s a Mária Terézia királynőtől érdemei elismeréséül adományozott «Magyarország történetírója» címet. Hatása alól alig vonhatta ki magát valaki az utána következő történetírók közül.
Még terjedelmesebb anyagot ölelt fel a magyar jezsuiták kritikai történetírói iskolájának másik nevezetes mestere: KATONA ISTVÁN. Negyvenhárom kötetes művében, a Historia Criticában (1778–1817), az ősidőktől a XVIII. századig vezette le a magyar nemzet történetét. Rengeteg adatot, forrásidézést és tudományos véleményt bírált meg; felhasznált minden előtte írt munkát; a szétszórt kútfőkből és az elfeledett feldolgozásokból így alkotta meg a legnagyobb magyar történetet. A XIX. század magyarnyelvű történetírása Pray György Annaleseinek és az ő Historia Criticájának segítségével indult meg. Még Horváth Mihály és Szalay László munkái is sok helyen alig egyebek, mint a Historia Critica szövegeinek magyar nyelvre való átírásai. Ahol egy-egy történeti kérdés régibb szakirodalmi fejlődésére van szükségünk, ott ma is Katona István és Pray György kalauzol el bennünket legjobban. Katona Istvánban nem volt meg teljesen Pray György történetkritikai biztossága, annál jobban kárpótolta olvasóit roppant nagy tudományos apparátusával és az adatok aprólékos összekeresgélésében megnyilvánuló rendkívüli kitartásával.
A jézustársasági tanárokat méltán dícsérték nagy tudásukért, páratlan szorgalmukért. Munkásságuk nyomán tömérdek okleveles anyag gyűlt össze, számos vitás kérdés nyert megoldást. Egymást nevelték, egymást támogatták, egymást lelkesítették. Könyveiket a külföldi tudósvilág tanulsággal olvasta, kézirataikból a későbbi magyar történetírók sokat merítettek.
A magyar jezsuiták adatgyüjtő iskoláját HEVENESY GÁBOR (1656–1715) jézustársasági áldozópap alapította meg. Magyarország egyháztörténetére vonatkozó anyaggyűjteménye a hazai történetírás egyik nevezetes forrása. Vetekedett vele szorgalomban rendtársa, KAPRINAI ISTVÁN. (1714–1785.) A kettőjük által gyüjtött kéziratos forrásanyagot a budapesti egyetemi könyvtár őrzi. Az okleveles forráskutatáson alapuló történetírás különösen sokat köszön TIMON SÁMUEL (1675–1736) jézustársasági atyának. Munkássága már átmenet az adatgyüjtő iskolától Pray György kritikai irányához. Pray György fellépését megelőzően a jezsuita történetírók az egyház igazságait nem tudták teljesen összeegyeztetni a tudomány igazságaival: a katolikus rajongás nem egyszer legyőzte bennük a tudományos elfogulatlanságot. Felfogásuk szerint a református erdélyi fejedelmek lázadó eretnekek voltak, míg I. Lipót király nagylelkűen küzdött Mária országáért.
Az uralkodóház érdekében munkálkodó irányzatos történetírás KOLLÁR ÁDÁMban (1718–1783) találta meg legkiválóbb tudósát. A magyar jogtörténetnek ez a nevezetes művelője harminc éves korában elhagyta a jezsuita rendet, Mária Terézia királynő kegyéből alkalmazást nyert a bécsi udvari könyvtárban, később a könyvtár igazgatója lett és számos kitüntetésben részesült. Az volt a kötelessége, hogy a közvélemény előtt tudományosan igazolja a Habsburg-ház politikáját. Magyarország királyainak az egyházi ügyekben gyakorolt törvényhozási jogáról írt latinnyelvű munkája (De originibus et usu perpetuo potestatis legislatoriae circa sacra apostolicorum regum Ungariae libellus singulavis, 1764.) annyira maga ellen zúdította a nemességet és a papságot, hogy az országgyűlés a könyv megégetését és a királyi védelem alatt álló szerző megbüntetését követelte. A felháborodásra főként az adott okot, hogy a bécsi udvar jóváhagyásával kiadott jogtörténeti mű szembeszállt a nemesség adómentességének dogmájával s az egyházi javakra a királyi hatalom kiterjesztését kívánta. Kollár Ádámot a kiváltságos osztályok megfizetett hazaárulónak kiáltották ki s nevükben Richvaldszky György esztergomi kanonok válaszolt a jogaikat sértő könyvre. (Vexatio dat intellectum, 1765.)
Az evangélikus tudósok részint Bél Mátyás nyomain haladtak, részint a németországi egyetemeken tanulták tudományos módszerüket. A jezsuita történetírók kritikai eredményeit ők sem mellőzhették. Különben is a XVIII. század utolsó negyedében a vallásfelekezeti ellentét már annyira elsimult, hogy a katolikus és protestáns egyházi férfiak közül többen baráti érintkezésben állottak egymással. Bél Mátyás történetírói iskolájának kitűnő tanítványa és Pray György benső barátja, CORNIDES DÁNIEL (1732–1787) pesti egyetemi tanár, a legélesebb kritikai elmék egyike volt, amint ezt többek között a magyarok ősi vallásáról és Anonymus krónikájáról írt könyvei mutatják. SINAI MIKLÓS (1730–1808) debreceni református kollégiumi tanár szintén a kritikai irányt művelte történetírásában: levéltári kutatások alapján, gazdag adatgyüjteménnyel, érett ítélőerővel dolgozott egyháztörténeti munkáin. BENKŐ JÓZSEF (1740–1814) székelyföldi református pap Erdély multjának és jelenének feltárásában szerzett Bél Mátyás munkásságához hasonló érdemeket, egybegyüjtőtte az erdélyi történet krónikás és okleveles kútfőit, nagyértékű anyagot dolgozott fel a fejedelemség államismeretére vonatkozóan.
Történetírók:
BENKŐ JÓZSEF (szül. 1740. december 20. Bardóc, Udvarhely megye; megh. 1814. december 28. Középajta, Háromszék megye) református lelkipásztor. Tanulmányait a székelyudvarhelyi és nagyenyedi református kollégiumokban végezte, középajtai prédikátorságából a székelyudvarhelyi tanárságra ment át, utóbb ismét Középajtára vonult vissza s kis birtokán füvészettel foglalkozott. Falusi elszigeteltsége ellenére is mélyreható tudományos munkát végzett: történettudósnak és botanikusnak egyaránt kitűnő elméjű férfiú volt. Bár tanári és lelkipásztori állásától különböző szabálytalanságok miatt megfosztották, ez a csapás nem csökkentette munkakedvét, haláláig hangyaszorgalommal dolgozott. Utazásai alkalmával számos könyvtárat és levéltárat kutatott át, sok tudós emberrel levelezett, az erdélyi történelem kútfőit sikeresen gyüjtögette. Munkáinak csak egy részét nyomatta ki, számos értékes dolgozata kéziratban maradt. – Transsilvania. Két kötet. Bécs, 1778. (Erdély multjának és jelenének ismertetése. További három kötete nem jelent meg.)
BÉL MÁTYÁS (szül. 1684. március 24. Ocsova, Zólyom megye; megh. 1749. augusztus 29. Pozsony) evangélikus lelkipásztor. Tót iparos-szülők gyermeke volt, magyarul Losoncon tanult meg, iskolázását Besztercebányán és Pozsonyban folytatta, nevelő volt Veszprémben és Pápán. Húsz éves korától kezdve a hallei egyetemen hittudományi, filozófiai, történeti és nyelvészeti tárgyakat hallgatott. A pietizmusnak ezen a híres székhelyén német tanárai nagyon megszerették s ő szívesen csatlakozott a históriát és geografiát számos más tudománnyal közös egységbe foglaló államismereti iskolához. Még javában folyt II. Rákóczi Ferenc szabadságharca, mikor Németországból 1708-ban visszatért a Felvidékre; a besztercebányai evangélikusok segédlelkészül alkalmazták, utóbb reá bízták gimnáziumuk igazgatását; 1714-ben a pozsonyi ágostai hitvallású evangélikus gyülekezet hívta meg liceumi igazgatónak. Iskolai újításai olyan hatást tettek, hogy a törekvőbb evangélikus tanulóifjúság az ország minden részéből Pozsonyba sereglett. Ötesztendei szervező munka után igazgatói állását a pozsonyi evangélikus papsággal cserélte fel, 1719-től kezdve harminc esztendőn keresztül a német egyházközség lelkipásztori székében működött. Hatvanöt éves korában halt meg. A magyar, német, cseh és latin nyelvet egyforma tökéletességgel használta munkáiban, bámulatos tevékenysége mély gondolkodással párosult, a katolikus császári és királyi udvar is megbecsülte munkásságát, sőt a tudós érdemeknek abban a korban hallatlan elismerése történt meg akkor, mikor XIII. Kelemen pápa a protestáns tudóst és papot emlékéremmel tüntette ki. – Hungaria antiquae et novae prodromus. Nürnberg, 1723. (Nagy munkájának részletesen kidolgozott tervrajza: hogyan kell megírni Magyarország multjának és jelenének rajzát minden vonatkozásban? Tervei nagy feltűnést keltettek honfitársai között, több vármegye kémet gyanított benne, de a bécsi udvar közbelépése az ő javára döntötte el a tragikomikus helyzetet. Még a nem-pietista protestánsok is vádaskodtak ellene, viszont III. Károly király utasította a vármegyéket, hogy a szerző adatgyüjtését támogassák s hozzájuk küldendő kéziratait javítsák és egészítsék ki. A hivatalos hatóságok jórészt közönyösek maradtak ugyan, annál több anyagot küldtek Pozsonyba a szerző evangélikus vallású tisztelői.) – Der ungarische Sprachmeister. Pozsony, 1729. (Itthon és a külföldön egyformán elterjedt magyar nyelvtan. A XVIII. században hét kiadása jelent meg, többször kinyomtatták a XIX. században is.) – Adparatus ad historiam Hungariae. Pozsony, 1735–1746. (Az első nagyszabású nyomtatott forrásgyüjtemény Magyarország történetéhez. Elbeszélő kútfők gyüjteménye. A krónikák mellett Bél Mátyás az okleveleket is nagyrabecsülte; azt hirdette, hogy a magyar történelem két századából kétszáz megfelelő oklevél felkutatása többet ér, mint Bonfiniusnak egy egész decasa.) – Notitia Hungariae novae historico-geographica. Négy kötet. Bécs, 1735–1742. (A következő megyék történelme és földrajza: Pozsony, Turóc, Zólyom, Liptó, Pest, Nógrád, Bars, Nyitra, Hont. Az északnyugati országrésznek ezt a monumentális feldolgozását a dunántúli megyék ismertetése követte volna, de ebből csak Moson megye jelent meg 1742-ben. Ebben az évben szélütés érte a szerzőt. A többi megye leírása kéziratban maradt, a kézirattömeget az esztergomi főegyházmegye könyvtára őrizte meg.)
CORNIDES DÁNIEL (szül. 1732. július 1. Liptószentmiklós; megh. 1787. október 4. Pest) gimnáziumi tanár, utóbb egyetemi tanár és könyvtárőr. Tanulmányait hitfeleinek pozsonyi evangélikus liceumában és az erlangeni egyetemen végezte. Erdélyben nevelő volt az egyik főrangú családnál s a kolozsvári református kollégiumban a német nyelvet tanította; II. József császár 1784-ben kinevezte tanárrá a pesti egyetem diplomatikai és heraldikai tanszékére, egyben egyetemi könyvtárőr is lett. Magyarul, németül, latinul egyformán jól írt; munkáinak egy része azonban kéziratban maradt vagy halála után jelent meg. – Commentatio de religione veterum Hungarorum. Bécs, 1791. (Alapvető munka a pogány magyarok vallására nézve.) – Vindiciae Anonymi Belae regis notarii. Buda, 1802. (Az Anonymus-kérdést tárgyaló forráskritikai mű. Cáfolja az I. Béla és IV. Béla korát védő történettudósokat, védi II. Béla és III. Béla korát. Ez a könyve kritika dolgában Pray Györgyhöz hasonló tudósnak mutatja. Ma is érdemes a tanulmányozásra, csakúgy, mint az ősi magyar vallásról szóló munkája.)
KATONA ISTVÁN (szül. 1732. december 13. Bolyk, Nógrád megye; megh. 1811. augusztus 17. Kalocsa) jézustársasági áldozópap, nagyszombati egyetemi tanár, utóbb kalocsai kanonok. Egerben, Esztergomban, Trencsénben tanult; Gyöngyösön, Nagyváradon, Komáromban tanított. A nagyszombati egyetemen, mint az ékesszólás és történelem tanára, együtt működött a nála kilenc évvel idősebb Pray Györggyel, a Jézus-Társaság feloszlatása után is tanári állásában maradt, az egyetemmel együtt költözött Budára. Mivel nem beszélt németül, II. József császár 1784 végén nyugalomba kényszerítette s az akkor már európai hírű tudósnak mindössze ötszáz forint évi nyugdíjat rendelt. Hat évvel később a kalocsai érsek segített nehéz helyzetén, kinevezte az érseki könyvtár őrévé, utóbb kanonokká. Hetvenkilenc éves korában halt meg. Hagyatékát végrendeletében szegény tanulók segítésére juttatta. – Számos latin munkája közül legnevezetesebb a magyar nemzet történetének monumentális feldolgozása: Historia critica priorum Hungariae ducum. Pest, 1778. (A nagy mű bevezető kötete; a magyar vezérek kora.) – Historia critica regum Hungariae. Negyvenkét kötet. Pest, Buda, Vác és Kalocsa, 1779–1817. (A kézirat sajtó alá rendezése és kinyomtatása közel negyven esztendeig tartott. Ez a legterjedelmesebb magyar történelem: igazi krónikás és okleveles forrásgyüjtemény, kisérve kritikai fejtegetésekkel és a vitás kérdések oknyomozó magyarázatával. Amit tudott a szerző, mindazt leírta; kútfői anyagáról és a nevezetesebb mozzanatokhoz fűződő irodalomról mindenütt gondosan beszámolt; igen sok részletkérdést sikeresen megoldott. Hét kötetében az árpádházi királyok, tizenkét kötetében a vegyesházi királyok, huszonhárom kötetében a habsburgházi királyok korát tárgyalta.) – Katona István történeti munkájáról Pauler Gyula így nyilatkozott: «E korszak – az Árpádok kora – földerítésére, problémáinak megoldására nálunk Katona óta vajmi kevés történt. Fessler követte Katonát; Szalay és Horváth Mihály nagyrészt Fessler nyomdokain járnak, legföljebb itt-ott szúrnak közbe egy-egy eseményt». (Századok. 1885. évf. 428. l.) – Helyesen mondta Szinnyei József a Historia Criticáról: «Bár a hazai történettudomány azóta óriási haladást tett és az álláspontot, melyet a XVIII. század írói elfoglaltak, rég túlszárnyalta, Katona műve mindig nélkülözhetetlen lesz a magyar történetíróra». (Magyar írók élete és munkái. V. köt. Budapest, 1897.) – Hóman Bálint szerint: «Bár Katona kritika és judicium tekintetében Pray mögött maradt, hatás és hírnév tekintetében sikerrel versenyző vetélytársa volt. A XIX. század nagy szintétikusai – Fessler, Szalay és Horváth – elsősorban a Katona által publikált anyagra támaszkodva írták meg összefoglaló műveiket. Mint forráskiadvány ma is megbízhatóbb Fejér György kritikátlan és hibákkal teli Codex Diplomaticusánál». (A forráskutatás és forráskritika története. Budapest, 1925.)
PRAY GYÖRGY (szül. 1723. szeptember 11. Érsekújvár; megh. 1801. szeptember 23. Pest) jézustársasági áldozópap, a budai egyetem könyvtárának őre, utóbb nagyváradi kanonok. Tiroli katonacsaládból származott, iskoláit Pozsonyban, Bécsben és Nagyszombatban végezte, ugyanezekben a városokban volt tanár, azonkívül Pécsett, Győrött, Rozsnyón és Budán is tanított. A Jézus-társaság eltörlése után havi tizenhat forint nyugdíjból tengette életét, később Mária Terézia királynő évi négyszáz forint fizetéssel kinevezte Magyarország történetírójává. Mikor a nagyszombati egyetemet 1777-ben Budára helyezték át, az egyetemi könyvtár első őre lett; 1790-ben II. Lipót király nagyváradi kanonoksággal tűntette ki, de a tudomány érdekében megengedte, hogy továbbra is Pesten maradhasson. Hetvennyolc éves korában halt meg. A Halotti Beszédet őrző kéziratos könyvet tiszteletére nevezték el Pray-kódexnek, a legrégibb összefüggő szövegű magyar nyelvemlékből ő közölt először nyomtatásban néhány sort. – Annales veteres Hunnorum, Avarum et Hungarorum. Bécs, 1761. (A magyar nemzet története Szent István koráig. Őstörténeti fejtegetéseibe belevonta a hunok és avarok históriáját is. Munkáját nagy elismeréssel fogadták, jutalmul rendje fölmentette a tanári és lelkészi teendők alól. Ettől kezdve teljesen tudományának szentelhette életét. Egész könyvtárt olvasott végig, kutatott a levéltárakban, levelezett tudós kortársaival.) – Annales regum Hungariae. Öt kötet. Bécs, 1763–1770. (Magyarország története Szent István trónralépésétől I. Ferdinánd király haláláig. Minden forrását következetes kritikai vizsgálat tárgyává tette, a régebbi jezsuiták okleveles gyüjteményeit gondosan felhasználta, nem hagyott figyelmen kívül egyetlen használható adatot sem.) – Vita S. Elisabethae viduae. Nagyszombat, 1770. (A Halotti Beszéd szövegmutatványa és a Margit-legenda közlése miatt nevezetes könyv.) – Historia regum Hungariae. Három kötet. Buda, 1801. (Magyarország története Mária Terézia haláláig. Tudományos vezérfonal főiskolák számára. Ebbe az értékes kézikönyvébe újabb történeti kutatásainak eredményeit is belevette.) – Azonkívül számos nagyobb latin történeti munka, kisebb értekezés, alapos vitairat. Cetto Benedek kegyesrendi szerzetes például hat ízben írt ellene s ő háromszor válaszolt vitás őstörténeti kérdésekben az 1763-ban elhúnyt Dezsericzky Ince piarista történetíró tévedéseivel kapcsolatosan. Még halála után is kiadták több munkáját, kéziratban számos tanulmánya és forrásgyüjteménye maradt.
II. RÁKOCZI FERENC (szül. 1676. március 27. Borsi, Zemplén megye; megh. 1735. április. 8. Rodostó, Törökország), Magyarország és Erdély fejedelme, I. Rákóczi Ferenc és gróf Zrinyi Ilona fia. A református hitéhez odaadóan ragaszkodó erdélyi uralkodó-családból született, de ő már katolikus volt, mert atyja elhagyta a kálvinista hitvallást. Atyját korán elvesztette, anyja 1682 nyarán férjhez ment Thököly Imréhez. Mikor Thököly Imre Bécs fölmentése után a császári csapatok elől menekülni volt kénytelen, a gyermek Zrínyi Ilonával együtt Munkács várába szorult, innen vitték Bécsbe 1688-ban, tizenkét éves korában. I. Lipót király Kolonics Lipót püspököt nevezte ki gyámjául s a jezsuiták neuhausi rendházában neveltette. Egyetemi tanulmányokra Prágába vitték, egy évet Olaszországban töltött, csak tizennyolc éves korában, 1694-ben, tért haza Magyarországba, hogy elfoglalja Sáros megye örökös főispáni székét. Még ez évben nőül vette a hessen-rheinfelsi tartománygróf leányát, Sarolta Amáliát; a közügyektől elvonulva élt birtokain; csak 1700-ban szakított nyugodt életével, mikor XIV. Lajos francia király bizalmasan felszólította, hogy álljon a Habsburg-uralmat gyűlölő magyarok élére. Sorsa ettől az időtől kezdve egybefonódik a nemzet sorsával. Elfogatása, menekülése, szabadságharca Magyarország történetének lélekemelő mozzanatokban gazdag fejezete, 1703-ban jelent meg nemzetéhez intézett híres kiáltványa: Recrudescunt vulnera inclytae gentis Hungarae; s 1711-ben kötötték meg a fölkelés befejezését jelentő szatmári békét. Társaival Lengyelországba, 1712-ben Angolországba, 1713-ban Franciaországba, 1717-ben Törökországba bujdosott s a török szultán nagylelkűségéből kíséretével együtt Rodostóban vonta meg magát haláláig. A konstantinápolyi jezsuita templomba temették el Zrinyi Ilona hamvai mellé. Neje 1722-ben halt meg Párisban; fiai közül József 1738-ban húnyt el Törökországban, György 1756-ban Franciaországban. Az utóbbival kihalt a Rákóczi-nemzetség férfiága. A tragikus sorsú, de nemzete kegyeletében örökké élő fejedelem földi maradványait csak 1906-ban hozták haza s a kassai dómban temették el. – Francianyelvű emlékiratai: Mémoires du Prince François Rákóczi. Két kötet. Hága, 1739. – Magyar kiadása Ráth Károlytól és Thaly Kálmántól: II. Rákóczi Ferenc fejedelem emlékirata a magyarországi hadjáratról 1703–1711. Pest, 1866. – Latinnyelvű önéletrajzában születésétől kezdve 1719-ig beszélte el életének eseményeit. Ezt a munkáját a Párisi Nemzeti Könyvtárban őrzött kéziratból 1876-ban adta ki a Magyar Tudományos Akadémia: II. Rákóczi Ferenc önéletrajza és egy keresztény fejedelem áhításai. Budapest, 1876. – Magyarra fordította Domján Elek: II. Rákóczi Ferenc önéletrajza. Miskolc, 1903. – Szemelvényes fordítása Kajlós Imrétől: II. Rákóczi Ferenc vallomásaiból. Két füzet. Budapest, 1903–1904. (Magyar Könyvtár.)
SINAI MIKLÓS (szül. 1730. Hajdúbagos, Bihar megye; megh. 1808. június 27. Debrecen) főiskolai tanár, utóbb a tiszántúli református egyházkerület szuperintendense. Debrecenben, Bécsben, Oxfordban és Gröningenben tanult, külföldi egyetemi útjáról hazatérve kunmadarasi lelkipásztor lett, 1760-ban a debreceni református főiskola tanára. Az egyháztörténetet olyan szélesen adta elő, hogy husz esztendő alatt sem jutott el a maga koráig. A tiszántúli református papok 1791-ben szuperintendenssé választották, de ebbe a világi urak nem nyugodtak bele, Hunyadi Ferenc debreceni prédikátor személyében ellenpüspököt választottak s akaratukat elfogadtatták az egész egyházkerülettel, Sinai Miklóst megfosztották még tanári állásától is. Azért haragudtak rá, mert a nagytudományú férfiú állhatatosan küzdött a világiaknak az egyház kormányzatában való döntő szava ellen, viszont a nemesurak ragaszkodtak régi jogaikhoz és az addigi protestáns felfogáshoz. Ebből az esetből nagy pör támadt, beleavatkozott a királyi hatóság is, végül a világiak győztek, a történettudóst nyugalomba kényszerítették. – Sinai Miklósnak nemcsak tudományos módszere volt értékes, hanem kéziratainak anyaga is. Tanítványai, különösen a Budai-testvérek, sokat felhasználtak fáradozásainak gyümölcseiből.
TIMON SÁMUEL (szül. 1675. július 20. Turna, Trencsén megye; megh. 1736. április 7. Kassa) jézustársasági áldozópap, tanár és házfőnök Nagyszombatban, Kassán és több más helyen. Korának legtudósabb történetírói közé sorolták, több munkáját még halála után is újból és újból kinyomatták. Míg elődei a középkori magyar történelemre nézve megelégedtek Bonfinius feldolgozásával, ő belevonta kutatásaiba az összes hozzáférhető forrásokat. Ezzel iskolát teremtett a jezsuita történetírók között. Álláspontja teljesen katolikus volt, de mindenütt visszament a legrégibb kútfőkre s az addigi történeti ismeretekkel szemben alapos reviziót végzett. – Synopsis novae chronologiae regnorum Hungariae, Croatiae, Dalmatiae etc. Pars I. et II. Nagyszombat, 1714–1715. (Magyarország története Szent István királytól kezdve. Újabb kiadása: Epitome chronologica rerum Hungaricarum. Kassa, 1736.) – Imago antiquae Hungariae. Kassa, 1733. (A hunok, avarok és pogány magyarok története. Utóbb még négy kiadása.) – Imago novae Hungariae. Kassa, 1734. (A keresztény Magyarország történeti földrajza. Utóbb még három kiadása.)
A pragmatikus szellemű monografiák mellett egész sereg értekezés, vitairat és oklevélgyüjtemény jelent meg. Jeles történettudósok voltak: gróf Batthyány Ignác (1741–1798) egri kanonok, utóbb erdélyi püspök; Benczur József (1728–1784) pozsonyi evangélikus liceumi igazgató, utóbb királyi tisztviselő; Bél Károly András (1717–1782) lipcsei egyetemi tanár, a szász választófejedelem tanácsosa; Bolla Márton (1751–1831) kegyesrendi szerzetes, váci tanár, utóbb a piarista rendtartomány főnöke; Dezsericzky Ince (1702–1763) kegyesrendi szerzetes, a váci piarista rendház főnöke; Éder József Károly (1760–1810) nagyszebeni katolikus áldozópap és iskolaigazgató; Gánóczy Antal (megh. 1790) nagyváradi kanonok; Kazy Ferenc (1695–1759) jézustársasági áldozópap, nagyszombati egyetemi tanár; Kercselich Boldizsár (1715–1778) zágrábi kanonok; Kolinovics Gábor (1698–1770) földbirtokos, országbírói titkár; Koller József (1745–1832) pécsi kanonok; Koppi Károly (1744–1801) kegyesrendi szerzetes, pesti egyetemi tanár; Korabinszky János Mátyás (1740–1811) pozsonyi evangélikus liceumi tanár, lapszerkesztő és könyvárus; Kovachich Márton György (1744–1821) pesti egyetemi könyvtárőr; Palma Károly (1735–1787) jézustársasági áldozópap, utóbb kalocsai kanonok; Schmitth Miklós (1707–1767) jézustársasági áldozópap, nagyszombati egyetemi tanár; Schönwisner István (1738–1818) jézustársasági áldozópap, pesti egyetemi tanár, nagyváradi kanonok; Schwartner Márton (1759–1823) késmárki evangélikus liceumi tanár, utóbb pesti egyetemi tanár; Schwarz Gottfried (1707–1788) lőcsei evangélikus liceumi tanár, hessen-casseli szuperintendens; Szegedy János (1699–1770) jézustársasági áldozópap, nagyszombati egyetemi tanár; Tomka-Szászky János (1700–1762) pozsonyi evangélikus liceumi tanár; Turóczi László (1682–1765) jézustársasági áldozópap, nagyszombati egyetemi tanár; Wagner Károly (1732–1790) jézustársasági áldozópap, budai egyetemi tanár. Munkásságuk nyomán fény derült Magyarország históriájának számos homályos kérdésére. A politikai történelem, az egyháztörténelem és a históriai segédtudományok művelőihez hozzá kell még venni az irodalomtörténeti anyaggyűjtőket is Czvittinger Dávidtól kezdve Rotarides Mihályon, Bod Péteren és Horányi Eleken keresztül Wallaszky Pálig.
Irodalom. – Horányi Elek: Memoria Hungarorum. Három kötet. Bécs, 1775–1777. – Mikó Imre: Benkő József élete és munkái. Pest, 1867. – Ifj. Szinnyei József: Irodalmunk története 1711–1772. Budapest, 1876. – Flegler Sándor: A magyar történetírás történelme. Ford. ifj. Szinnyei József. Budapest, 1877. – Pauler Tivadar: A budapesti tudomány-egyetem története. I. köt. Budapest, 1880. – Haan Lajos: Bél Mátyás. Budapest, 1879. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Marczali Henrik, Angyal Dávid és Mika Sándor: A magyar történet kútfőinek kézikönyve. Budapest, 1901. – Karácsonyi János: II. Rákóczi Ferenc fejedelem vallomásai. Katolikus Szemle. 1903. évf. – Fraknói Vilmos: II. Rákóczi Ferenc vallásos élete és munkái. U. o. 1904. évf. – Márki Hugó: Schwartner Márton. Budapest, 1905. – Marczali Henrik: A magyar történeti irodalom a XVIII. században. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Márki Sándor: II. Rákóczi Ferenc. Három kötet. Budapest, 1907–1910. – Zoltvány Irén tanulmánya: A pannonhalmi főapátság története. V. köt. Budapest, 1907. – Vékony István: Bolla Márton mint történetíró. Budapest, 1908. – Hauer Ferenc: Katona István emlékezete. Kalocsai érseki gimnázium értesítője. 1911. – Szekfü Gyula; A számüzött Rákóczi. Budapest, 1913. – Brisits Frigyes: Szent Ágoson és II. Rákóczi Ferenc vallomásai. Pécs, 1914. – Lukcsics Pál: Schwartner Márton élete és tudományos jelentősége. Veszprém, 1914. – Tóth László: Palma Károly Ferenc élete és munkái. Rózsahegy, 1914. – Ballagi Aladár: Az igazi Rákóczi. Budapest, 1916. – Markusovszky Sámuel: Bél Mátyás. Protestáns Esték. III. köt. Budapest, 1916. – Szigeti Ilona: Bél Mátyás német nyelvtana. Budapest, 1918. – Hóman Bálint: Tudományos történetírásunk megalapítása a XVIII. században. Budapest, 1920. – Zolnai Béla: Magyar janzenisták. Minerva. 1924–1925. évf. – Hóman Bálint: A forráskutatás és forráskritika története. Budapest, 1925. – Gárdonyi Albert: A magyar történettudomány kezdetei. Protestáns Szemle. 1926. évf. – Losonczi Zoltán: Bél Mátyás és a magyar tudomány. Budapest, 1927.
