AZ IRODALOMTÖRTÉNET ÉS KRITIKA.
AZ IRODALOMTÖRTÉNET ÉS KRITIKA.
AZ ÍRÓI lexikonok mellett megjelentek ebben a században az első szerény rendszerezések is. A betűrendet ezekben a munkákban az időrend váltotta fel, a szerzők az anyag egy részét kiselejtezték, az írói életrajzok és könyvcímek elé művelődéstörténeti tájékoztatást illesztettek.
ÁRVAI MIHÁLY jézustársasági áldozópap irodalomtörténeti áttekintése még fölötte tapogatódzó kísérlet; bevezetésül szól az iskolák, könyvtárak, nyomdák történetéről; azután időrendben egybeállítja a koráig ismert tudományos írók sorozatát. (Res literaria Hungariae, 1735.) Szerves összefüggés nincs kísérletében, kevés hazai írót ismer, ezek közül felsorolja Szent Jeromost és Szent Mártont is. Rövid életrajzok; hiányos címek, néhol egy-egy dícsérő megjegyzés.
Nagyobb körültekintéssel fogott a rendszerezéshez ROTARIDES MIHÁLY evangélikus pap. Irodalomtörténetének csak tervezetét adta közre, de ez a bevezetés kedvező képet nyujt alapos olvasottságáról és tudományos tehetségéről. (Historiae Hungaricae literariae antiqui, medii atque recentioris aevi lineamenta, 1745.) A kegyes olvasóhoz intézett elöljáró beszéde hazafias lelkességű. Mindenekfelett – úgymond – drága hazám szeretete ösztönzött engem a munkára; ott akartam segíteni, ahol a legnagyobb a hiány. «Más nemzetek példájára a magyar nemzet elhanyagolt irodalmi termékeit és íróit elhagyott romjaikból és szomorú elaléltságukból, mintegy a sötétségből, miért ne hoznám napfényre?» Anyaggyüjteményének – folytatja tovább – csak alapvonalait bocsátja most közre, mert egyrészt nincs költsége az egész kézirat kinyomtatására, másrészt bővíteni is akar anyagkészletén; épen azért kérve kér mindenkit, hozzák tudomására a magyar irodalmi vonatkozású adatokat. Könyvének első fejezeteiben általános irodalmi kérdésekkel foglalkozott, további fejezeteiben a hazai tudományos élet megnyilvánulásait nyomozta; a középkorból csak néhány írót és könyvet ismert, de a XVI. század protestáns korszakától kezdve számos magyar és latin vallásos és tudományos szerzőt sorolt fel. Mai szemmel nézve természetesen fölötte hiányosnak látszik írói gárdája, ezen azonban csak a történeti fejlődés rendjét figyelmen kívül hagyó modernség csodálkozhatik. Nem is annyira az írók és munkáik érdekelték őt egyelőre, mint inkább az irodalmi jelenségekhez fűzhető filozofálás, a kútfők bírálata, az elvek. Annyi az általános mondanivalója, hogy fejtegetései többé-kevésbé a rendszertelenség benyomását keltik, gondolatait sűrűn ismétli, mondatait agyonzsúfolja közbevetésekkel. Nyelvét csak az értheti meg, aki nagyon jól tud latinul. Rotarides Mihály vitatkozó szellem, de egyúttal vonzó egyéniség és lelkes szív; büszke magyar érzése keresztülvonul egész munkáján.
A magyar irodalom történetének első rendszeresebb áttekintését WALLASZKY PÁL evangélikus lelkipásztor írta meg Conspectus reipublicae litterariae in Hungaria (1785) című könyvében. Ilyen egybeállításra – írja munkája bevezetésében – egyaránt szüksége van a külföldnek is, a hazának is; a külföld ismerje meg nemzetünk szellemi erejét, a haza tekintsen tisztelettel kiváló fiaira. Művelődéstörténeti és tudománytörténeti anyaggyüjtését négy szakaszra osztotta: az elsőben a húnok koráról szólt, a másodikban az árpádházi és vegyesházi királyok korát mutatta be, a harmadikban és negyedikben a mohácsi csatától a maga koráig terjedő idők kultúrhistóriai és bibliografiai anyagát csoportosította. A könytárakra, nyomdákra és iskolákra vonatkozó feljegyzések iránt nagyon érdeklődött, a tudományos irodalom könyvészeti adatait hangyaszorgalommal gyüjtögette, a szépirodalommal keveset foglalkozott. Fejtegetéseiben a költők jelentéktelen helyre szorultak. Legrészletesebben a XVIII. századot mutatta be, ennek a korszaknak latinnyelvű tudományos irodalmát ismerte legjobban, itt látta a legnagyobb fellendülést. A bírálattól általában tartózkodott, az írók megítélését az utókorra hagyta; vallomása szerint sem ideje nem volt a könyvében felsorolt munkák elolvasására, sem hivatottságot nem érzett a kritikára. Az utóbbi kijelentés inkább csak a szerénységnek megnyilatkozása, mert könyve bevezető részeiben több vitás kérdésről helyes ítélő tehetséggel szólt; későbbi megjegyzései is jó iskolázottságú tudományos gondolkodóra vallottak; ő azonban mégis elsősorban irodalomtörténeti anyaggyüjtő akart lenni s rendszerező kísérlete inkább csak első próba volt. Tudományos elődeit megbecsülte, forrásait lelkiismeretesen megnevezte, jegyzeteit körültekintően kapcsolta fejtegetéseihez. Elnézést kért anyaggyüjtésének hiányaiért; ígérte, hogy egy új kiadásban ki fogja igazítani tévedéseit. Tudatosan – úgymond – senkit sem mellőzött az érdemesebb magyar tudósok közül, igazságtalan nem volt senkivel szemben. Az utókor méltán magasztalhatja a szerény lelkipásztort, hogy vidéki elszigeteltségében ilyen munkát alkotott. Míg a városokban lakó, könyvtárak segítségével dolgozó tudós tanárok csak sóhajtoztak egy ilyen munka után s tervezgetésük örök meddőségbe fúlt, a jámbor tótjai közt élő falusi prédikátor megírta az első hazai irodalomtörténetet.
BOD PÉTER magyarnyelvű írói lexikonát, a Magyar Athenast (1766), nyomon követte HORÁNYI ELEK latinnyelvű írói életrajzgyüjteménye: a Memoria Hungarorum. (1775–1777.) Ebben a háromkötetes nagy munkában körülbelül ezerkétszáz magyarországi írót sorolt fel a szerző; elmondta az írók életrajzát, egybeállította könyveik címét, olykor tartalmukról is megemlékezett s közölte ajánló soraikat; egyéb megjegyzései többnyire dícséretek. Katolikus szelleme nem tette elfogulttá a másvallásúakkal szemben; hazafias büszkeséggel szólt mindarról, ami témája körébe esett. Életrajzai különböző terjedelműek; jelentéktelen szerzőkről nem egyszer lapszámra írt, máskor még a híresebb költőkről is alig tudott néhány sort egybekeresgélni; mindez nem buzgalmán vagy tudásán mult, hanem forrásainak fogyatékosságán. Anonymusról, Janus Pannoniusról, Verbőczy Istvánról, Melius Péterről, Szenczi Molnár Albertről, Pázmány Péterről, Káldi Györgyről, Apáczai Csere Jánosról, Bél Mátyásról bőven beszélt; Balassa Bálintról, Zrínyi Miklósról keveset tudott; Bessenyei Györgyöt és Dugonics Andrást, mint új írókat, csak röviden említette. Elismeréssel szólt több protestáns író munkásságáról, de Bod Péterben megemlítette a református vallási elfogultságot, bár észrevételéhez azt is hozzátette, hogy «ez a nagy férfiú elméjének kitűnő emlékeivel nem közönséges büszkesége Erdélynek».
A kor esztétikusa SZERDAHELYI GYÖRGY volt. Mint a Jézus-társaság tagja alapos teológiai és filozófiai nevelésben részesült, a nagyszombati egyetemen a széptudomány és világi szónoklat tanszékén működött, az egyetemmel együtt 1777-ben átköltözött Budára, ekkor bocsátotta közre két kötetes rendszeres esztétikáját. (Aesthetica sive doctrina boni gustus, 1778.) Ezt az alapvető rendszerezését több más széptudományi munkája követte. Baumgarten német tudós nyomán dolgozott, de használt számos más szakmunkát is; Batteux, Lessing, Meier, Riedel, Schmidt, Sulzer könyvei mind megfordultak kezén; Home angol esztétikus széptudományi fejtegetéseit német fordításban olvasta. Foglalkozott az ízlés elméletével, a művészetekkel, a szép és rút fajaival, a jó és igaz szerepével; szólt a költészet céljairól, tárgyairól, műfajairól, részletesen tárgyalta a lírát, epikát, drámát. Alfieri, Ariosto, Calderon, Camoens, Cervantes, Dante, Milton, Moličre, Osszián, Petrarca, Shakespeare, Tasso érdemeivel s több más külföldi klasszikus pályájával ő ismertette meg először a magyar olvasókat.
Latinnyelvű könyvkritikákat SPIELENBERG PÁL pesti ügyvéd hírlapja közölt. (Ephemerides Budenses, 1790–1792.) Ezek a bírálatok formájukban és tartalmukban hasonlók voltak a magyarnyelvű ujságok akkori recenzióihoz; ismertették a könyvek tartalmát, dícsérték a szerzőket, olykor néhány megjegyzést tettek a tudományos munkák egyes állításaira. A pesti latin hírlap szabadgondolkodó szellemben iparkodott szolgálni a kritika ügyét, de azért hangja mérsékelt volt; egyrészt mert félt a hatóságoktól, másrészt, mert minden író ismerte egymást személyesen vagy levelezés útján. Nem is tartották volna méltányos dolognak, ha szigorúan szólnak az új könyvekről; így is akadt baja a lapnak a legkisebb észrevételre is kényes tudósokkal és előfizetőkkel. Mikor például egy névtelen recenzens 1790 őszén megbírálta Zsivics Mátyás pesti egyetemi tanár egyik hittudományi munkáját, ebből erős vita tárriadt a szerző és kritikusa között, a teológia sértődötten küzdött a racionalizmussal.
Írói életrajzok egybeállítói, könyvcímek gyűjtői, irodalomtörténeti áttekintések szerzői:
ÁRVAI MIHÁLY (szül. 1708. Kassa; megh. 1750. február 15. Boldogkőújfalu, Abaúj megye) jézustársasági tanár, később világi pap. Életének főbb állomásai: Trencsén, Nagyszombat, Sopron, Kassa, Nagyvárad, Eger. Mint világi pap 1742-től kezdve falusi plébániákon működött: Jászladányban, Sirokon, Boldogkőújfalun. – Res literaria Hungariae. Kassa, 1735. (A 68 lapra terjedő kis füzet névtelenül jelent meg.)
BELNAY GYÖRGY (szül. 1765. Trencsén megye; megh. 1809. október 26. Pozsony) előbb a pécsi akadémián a filozófia tanára, utóbb történettanár a pozsonyi királyi katolikus akadémián. Egyben könyvnyomtató is volt, mert apósa halála után megkapta annak pozsonyi nyomdáját. Több jogi, történeti és földrajzi munkát írt latin és német nyelven. – Historia literarum bonarumque artium in Hungaria probatissimis scriptoribus synoptice deducta. Pozsony, 1799. (Magyar irodalomtörténet latin nyelven Wallaszky Pál könyve alapján s Árvai Mihály, Haner György, Horányi Elek, Katona István, Pray György és Rotarides Mihály munkáinak felhasználásával. Eredeti gondolat és új adat nincsen benne. Másfélszáz lapos könyv. A XVII. század végéig állítja össze a művelődéstörténeti és könyvészeti adatokat. Második kiadásában már a XVIII. század tudományosságát is felöleli: Pozsony, 1811.)
BENKŐ JÓZSEF (1740–1814) székelyföldi református lelkipásztor és földbirtokos. Életéről és munkáiról; a latinnyelvű történetírást tárgyaló fejezetben. – Transsilvania. Két kötet. Bécs, 1775. (Erdély államismerete. Második kötetének 20. fejezetében szemlét tartott az erdélyi tudósok seregén. A XVI–XVIII. századi erdélyi tudósokat vallásfelekezeti csoportokba osztotta: minden századon belül külön szólt a katolikus, református, evangélikus és unitárius írókról.)
BÉL MÁTYÁS (1684–1749) pozsonyi evangélikus lelkipásztor. Életéről és munkáiról: a latinnyelvű történetírókról szóló fejezetben. – A nagynevű szerző korán elhatározta, hogy Magyarország multjának és jelenének hatalmas méretű ismertetésében a magyar nyelv és irodalom fejlődésének történetét is be fogja mutatni, de ezt a tervét nem váltotta valóra, csak a régi magyar írásról szóló értekezését adta ki: De vetere litteratura Hunno-Scythica exercitatio. Lipcse, 1718. (A 86 lapos könyvecskében azt óhajtotta bebizonyítani, hogy a pogány magyaroknak megvolt a maguk eredeti ősi írása.)
DEBRECZENI EMBER PÁL (szül. 1660. Debrecen; megh. 1710. Liszka, Zemplén megye) sárospataki református pap, utóbb losonci lelkipásztor, majd szatmári prédikátor. Sok zaklatása, üldözése, bujdosása közben is fáradhatatlanul gyüjtögette hazai egyháztörténeti adatait. Ennek a gondos anyaggyüjtésnek és értékes forrásnak az irodalomtörténetírás is jó hasznát veszi. – Nagy munkája: Historia ecclesiae reformatae in Hungaria et Transylvania. Utrecht, 1728. (A magyar református egyháztörténelemnek ezt az alapvető kéziratát Hollandiában nyomtatták ki, a címlapon nem a szerző neve áll, hanem a mű sajtó alá rendezőjének, Lampe Adolf utrechti hittudósnak, neve. Lampe változtatásokkal és rövidítésekkel adta ki a magyar egyháztörténetíró munkáját, értékét így is felismerték a külföldi teológusok és historikusok. Megbecsülték a magyarok is. Bod Béter azt írja a szerzőről és művéről: «Ez sok bajjal s utánavaló járással egybeszedegetett könyv, melyben tett fáradságát nem lehet soha eléggé meghálálni: mivel ha ez a felette szükséges könyv nem volna, sok jó dolgokat kényteleníttetnénk nem tudni. Alkalmatosságot is szolgáltatott arra, hogy mások jobbat igyekezzenek írni az magyar ekklésiákról». Magyar Athenas. 1766.)
DEZSERICZKY INCE (szül. 1702. Nyitra; megh. 1763. november 26. Vác) kegyesrendi szerzetes. Tanári pályájának állomásai: Nyitra, Vác, Pest, Privigye, Győr. Az 1740-es években rendjének római központjában élt, 1748 után a váci piarista rendház élén állott. Nemcsak mint tudós, hanem mint egyházi szónok és rögtönző latin költő is híres volt. Történettudományi kérdésekben elkeseredetten vitázott a jezsuiták büszkeségével, Pray Györggyel; az utóbbi, minta kritikai történetnyomozás híve, kétségbevonta a nagytudományú piarista historikus őstörténeti tanításainak helyességét s a minden kétes adatot szívesen fogadó anyaggyüjtéssel szemben szigorú kritikát kívánt. Az akkori idősebb szerzetesgeneráció ebben az állásfoglalásban tekintélyrombolást látott, de az ifjabb történetírói nemzedék és a külföldi tudományosság igazat adott Pray Györgynek. – Dezsericzky Incének az a könyve, amelyben a magyarországi latin irodalom állapotával foglalkozik, római tartózkodása idején jelent meg: Pro cultu litterarum in Hungaria vindicatio. Róma, 1743. (Czvittinger Dávid után és Rotarides Mihály mellett alig van valami jelentősége, de a szerző nem is irodalmi kutató volt, hanem történetíró. Ebben a nemben legtöbbet emlegetett munkája: De initiis ac majoribus Hungarorum commentaria. Buda és Pest, 1748–1760. Öt kötetében összegyüjtötte a skyrthákra, húnokra, avarokra, kunokra és magyarokra vonatkozó adatokat Szent István koráig. Ez a műve sodorta vitába a piaristákat a jezsuitákkal, még az 1770-es években is folyt az irodalmi harc, a küzdelemben Pray György és társai maradtak felül.)
HANER GYÖRGY JEREMIÁS (szül. 1707. április 17. Kisd, erdélyi szász község; megh. 1777. március 9. Berethalom, Nagyküküllő megye) ágostai hitvallású evangélikus szuperintendens. A német egyetemekről kitűnő hittudományi és történettudományi készültséggel tért vissza hazájába, itthon a medgyesi gimnáziumban tanított, majd több kisebb-nagyobb községben viselt lelkipásztori tisztet, míg végül az 1759. évi erdélyi szász evangélikus zsinat szuperintendenssé választotta. – De scriptoribus rerum Hungaricarum et Transilvanicarum, scriptisque eorundem antiquioribus, ordine chronologico digestis, adversaria. Két kötet. Bécs és Szeben, 1774–1798. (Magyarország és Erdély történetének forrásmunkáiról és a hazai történetírókról. Az értékes anyaggyüjtemény harmadik kötete kéziratban maradt. Ez a rész a XVIII. századi történetírókat foglalta magában.)
HORÁNYI ELEK (szül. 1736. február 25. Buda; megh. 1809. szeptember 11. Pest) kegyesrendi szerzetes. Gazdag nemesi családból származott, atyja Pest vármegye alispánja volt, anyja is előkelő szülök gyermeke. Iskoláit a budai, pozsonyi, kassai és győri gimnáziumokban végezte; tizenhat éves korában fölvették a kegyesrendi papnövendékek közé; kétévi próbaidejenek letelte után Pesten folytatta tanulmányait. Tudása és szorgalma jutalmául a piarista rendkormány Rómába küldte, tehetségével és latin tudásával itt is kitűnt, a természettudományi és hittudományi tárgyakat fényes eredménnyel hallgatta. Mielőtt hazatért, hosszabb tanulmányutat tett Olaszországban, Svájcban, Hollandiában, Angliában; itthon egy ideig a váci gimnáziumban tanított; 1759-ben áldozópappá szentelték. Rendi működésének és tanári pályájának további állomásai: Nyitra, Kecskemét, Szeged, Magyaróvár, Vác, Tata, Pest, Buda. Írói lexikonához ernyedetlen szorgalommal gyüjtögette az adatokat; utóbb felmentették a tanítás alól, csakhogy minél tökéletesebb gyüjteményt adhasson. Őt is a külföldi tudósoknak a magyarság szellemi életéről tett kicsinylő nyilatkozatai serkentették munkára, mint annak idején Czvittinger Dávidot és Rotarides Mihályt. Egész könyvtárakat kutatott át, csakhogy bebizonyíthassa, hogy a felületesen ítélkező ellenséges idegeneknek nincs igazuk. – Prodromus Hungariae Litteratae. Velence, 1770. (Írói lexikonának tervezete.) – Memoria Hungarorum et provincialium scriptis editis notorum, quam excitat Alexius Horányi. Három kötet. Bécs és Pozsony, 1777. (A 2000 lapnál nagyobb terjedelmű munka 1155 írót tárgyal azaz majd 700-zal többet, mint Bod Péter egy évtizeddel azelőtt. A szerző kegyeletes szavakkal emlékezett meg elődeiről: Czvittinger Dávidról, Rotarides Mihályról, Bod Péterről; amint egy évtizeddel utóbb róla is dícsérettel szólt Wallaszky Pál, különösen kiemelve részrehajlatlanságát és elfogulatlanságát. A tudós piarista szerzetest több külföldi irodalmi társaság megválasztotta tagjának, írói lexikonát a németországi tudományos folyóiratok melegen bírálták.) – Nova Memoria Hungarorum et provincialium scriptis editis notorum, quam excitat Alexius Horányi. I. köt. Pest, 1792. (Több kötete nem jelent meg, mert senki sem adott pénzt kinyomtatására. A lelkes szerző hiába gyüjtött össze igen nagy anyagot ehhez a második kiadáshoz. A megjelent kötet 824 lap terjedelmű s az ábécé első három betűjével kezdődő írói neveket foglalta magában. Életrajzainak száma 407. A legifjabb írói nemzedék tagjai közül már Bacsányi János is benne van a kötetben.) – Scriptores Piarum Scholarum liberaliumque artium magistri, quorum ingenii monumenta exhibet Alexius Horányi. Két kötet. Buda, 1808–1809. (A hazai és külföldi piarista írók és tudósok életrajzai. Számuk: 629. Különös figyelmet érdemlő életrajzokat kaptak a magyar kegyesrendiek közül: Benyák Bernát, Dugonics András, Endrődy János, Hannulik János, Koppi Károly, Pállya István, Révai Miklós, Simai Kristóf. A két kötet terjedelme közel 1800 lap.) – A felsoroltakon kívül még számos más történeti vonatkozású latinnyelvű munka, ezek között Kézai Simon krónikájának első kiadása. (1781) A szerző érdeklődése sokoldalú volt; maradtak időszerű kérdéseket tárgyaló röpiratai, szónoki beszédei, költeményei; magyarul ritkán írt. – Kortársai fölötte megbecsülték írói munkásságát. A piarista írói lexikonhoz Schedius Lajos, a pesti egyetem evangélikus vallású esztétika-tanára, írt előszót, ebben magasztaló hangon emlékezett meg barátja szellemi erejéről. Elhúnytakor a magyar tudományos világ nevében Horvát István búcsúzott tőle s a Hazai Tudósítások hasábjain közreadott életrajzi vázlatában többek között így nyilatkozott: «Ha a tudós Pray egykor becsmérelte is Horányi törekvéseit, tisztelték mégis és pedig forrón tisztelték azokat mind a hidegvérrel ítélő hazafiak, mind a külföldi számos tudós társaságok, melyek vetekedten vetekedtek Horányinkat vagy díszes érdemeihez képest magasztalni vagy nevezetes gyülekezeteikbe társnak felvenni». (1809.).
KATONA ISTVÁN (1732–1811) jézustársasági áldozópap, nagyszombati egyetemi tanár, utóbb kalocsai kanonok. Életéről és munkáiról: a latinnyelvű történetírókat tárgyaló fejezetben. – Irodalmi életrajzgyüjteménye (Status litterarum in Hungaria) kéziratban maradt, de Historia Criticájának egyes köteteiben a történeti érdekességű tudományos irodalmat is figyelemmel kísérte.
KÉNOSI TŐSÉR JÁNOS (szül. 1708. Kénos, Udvarhely megye; megh. 1772. június 27. Torockószentgyörgy, Torda-Aranyos megye) unitárius tanár és lelkipásztor. Életének főbb állomásai: Kolozsvár, Torda, a tordavidéki Bágyon, ugyanazon a vidéken Torockószentgyörgy. Két értékes adatgyüjteményt állított egybe: az egyik az erdélyi unitárius írók munkáiról (Bibliotheca scriptorum Transsylvano-Unitariorum), a másik az erdélyi unitárius nyomdákról szól. (De typographiis et typographis unitariorum in Transsylvania atque libris in iisdem impressis.) Mindkettő kéziratban maradt s így szélesebb körben nem hatott. Nem jelent meg nyomtatásban Uzoni Fosztó István unitárius pappal együtt készített egyháztörténete sem. Ebben a magyarországi unitáriusok históriáját fellépésüktől az 1770-es évekig mondta el. Kéziratos köteteit utóbb Kozma Mihály és Kozma János unitárius prédikátorok folytatták. (Historia ecclesiastica Transsylvano-Unitaria.)
ROTARIDES MIHÁLY (szül. 1715. Csetnek, Gömör megye; megh. 1747. április 15. Vittenberga) ágostai hitvallású evangélikus teológus. Hat évig hitfelekezetének soproni liceumában tanult, huszonhárom éves korában beiratkozott a vittenbergai egyetem hallgatói közé. Itt határozta el, hogy Czvittinger Dávid munkáját folytatva megírja a magyarországi irodalom történetét. Adatgyüjtés céljából szorgalmasan kutatott a németországi könyvtárakban, sokat nélkülözött, minduntalan rászorult hittestvérei segítségére. Könyörgő levelekkel ostromolta Sopron város tanácsát, adományokat kért evangélikus hitfeleitől, mert folytatni akarta teológiai tanulmányait s író akart lenni hazája dicsőségére. Valósággal kéregetett s jólelkű emberek alamizsnájából tengette életét. Közben újból és újból bejárta Boroszló, Drezda, Halle, Hamburg, Hannover, Jena, Lipcse, Lübeck, Wolfenbüttel és egyéb német városok könyvtárait; a vittenbergai egyetem ajánlólevele és számos tudós férfiú elismerő sorai bizalmat keltettek személye iránt; az egyetemi tanárok és a német könyvtárak őrei szívesen támogatták anyaggyüjtő munkájában. 1742 tavaszán visszatért hazájába, hogy az itteni könyvtárak adataival is kiegészíthesse irodalomtörténeti jegyzeteit. Az utazás ebben az időben nem kis dolog volt, mert az utasnak minden városban, minden hatóság előtt, minden vámnál igazolnia kellett magát, még egészségi állapotát is megvizsgálták, mielőtt útlevelét láttamozták volna. A siralmas külsejű teológus egész oklevéltárt hordott magával igazoló írásokból és ajánlólevelekből, mégis elég baja volt a különféle hivatalokkal; mindazonáltal bebarangolta az egész Felvidéket, átkutatta az evangélikus egyházközségek és előkelőbb nemesurak könyvgyüjteményeit; csak akkor került bajba, mikor 1744 februárjában vissza akart térni Németországba, hogy feldolgozhassa kivonatainak tömegét. Mária Terézia királynő ez időtájt újabb gátat állított a külfölddel való szellemi érintkezés elé; megtiltotta azt is, hogy valaki bármilyen irományt vigyen idegenbe; e rendelet alapján egy árvamegyei tót határőr feltartóztatta Rotarides Mihály szekerét, ládáit lefoglalta, igazoló iratait elszedte, őt magát elzárta. Hiába hivatkozott a tudós arra, hogy ő nem kereskedő, hanem egyetemi hallgató, azonkívül magyar nemesember is; csak nagy nehézség árán szabadult ki fogságából, holmiját így sem adták vissza, tudományos írásaiért Lengyelországból és Németországból egész harcot kellett vívnia ottani pártfogóinak segítségével. Még a vittenbergai egyetem is átírt ebben az ügyben a magyar királyi hatóságokhoz s kifejezte méltatlankodását, hogy ilyen módon bánnak el azzal a derék magyar ifjúval, aki nemzete dicsőségének gyarapítására szentelte életét s meg akarja írni a magyar irodalom históriáját. Végre mégis csak hozzájutott kézirataihoz, de előbb a vámosok mindenféle büntetéspénz címén könyörtelenül megzsarolták. Érthető, ha többet nem volt kedve visszatérni hazájába, beteg is volt már, adósságai miatt eladta könyveit, elzálogosította kéziratait, egyre jobban magára maradt, gyötrelmes tüdőbaja ágynak döntötte. Harminckét éves korában halt meg Vittenbergában. – Nyomtatásban csak irodalomtörténeti Prolegomenái jelentek meg: Historiae Hungaricae literariae antiqui, medii atque recentioris aevi lineamenta, quorum prolegomena generalem in universam historiam Hungariae literariam introductionem continentia prodeunt studio ac sumptu H. M. Hungari. Altonaviae et Servestae, 1745. (Eszerint könyve az osztrák örökösödési háború viharai alatt, Mária Terézia királynő uralkodásának hatodik esztendejében, jelent meg. A H. M. betűk értelme: Hazafi Mihály. A hazafias szellem szembetűnő jellemvonása a szerzőnek. Felháborodva emlegeti Reimmann Jakab hírhedt nyilatkozatát: «A magyarok mindig olyan természetűek voltak, hogy jobban örültek egy nemes paripának és szép fegyvernek, mint egy szellemes és tudományos könyvnek». Igen – szól a német tudóshoz – a magyar nemzet elmaradt a szellemi téren, de hiszen állandóan fegyverrel kellett megvédenie nyugat kultúráját s még most sem élhet nyugodtan, mert ha kiejtené kezéből a fegyvert, a török újból elfoglalná Magyarországot. «Ha ez megtörténnék, a barbár és kegyetlen törökök bizony szomorú száműzetésbe kergetnék a germán múzsákat, feldúlnák a tudomány és költészet oltárát és tűzhelyét és talán magát Reimmannt is jó gyors és nemes paripák kiválasztására és megbecsülésére és a haza javának megvédésére, fényes fegyverek felöltésére kényszerítenék.» Könyvét egyébiránt egy neves német hittudósnak, Carpzovius Jánosnak, ajánlotta. Ez a nemeslelkü evangélikus férfiú szellemiekben és anyagiakban egyforma szívességgel támogatta, azért emlékezik meg róla olyan melegen munkájának ajánlólevelében.)
SCHMEIZEL MÁRTON (szül. 1679. Brassó; megh. 1747. Halle) egyetemi tanár. Erdélyből származott át Németországba, de itt is megőrizte szeretetét szülőföldjének ágostai hitvallású evangélikus szász népe iránt; mint jénai s utóbb mint hallei egyetemi tanár maga köré gyüjtötte a Németországban iskolázó erdélyi ifjakat, tudományos kutatómunkára nevelte őket s megalapítójává lett az erdélyi szász tudósok XVIII. századi történetírói iskolájának. Államismereti és históriai könyveit eleinte latin nyelven, utóbb németül bocsátotta közre. Kéziratos munkái közül kettőben foglalkozott a magyarországi és erdélyi tudományos írókkal. (Bibliotheca Hungarica, Notitia Principatus Transsylvaniae.)
SPIELENBERG PÁL szerkesztőről és hírlapjáról, az 1790-es évek felvilágosodásának erről a jellemző vállalkozásáról: a latinnyelvű hírlapokat tárgyaló fejezetben.
SZERDAHELYI GYÖRGY (szül. 1740. szeptember 29. Vát, Vas megye; megh. 1808. november 9. Pest) jézustársasági áldozópap, az esztétika első tanára a nagyszombati egyetemen, utóbb a budai egyetemen, végül a pesti egyetemen. Rendjének feloszlatása után az esztergomi főegyházmegye világi papjai közé lépett, Mária Terézia királynő ekkor nevezte ki (1774) egyetemi tanárnak az esztétika és világi szónoklat katedrájára. Tanszékét II. József császár uralkodása idején protestáns utódjának, a német Werthes Frigyes Ágostonnak, adta át (1784); őmaga beosztást nyert a helytartótanács tanügyi osztályához s átvette a budai királyi katolikus gimnázium igazgatását. Egyházi pályáját mint boti apátúr és váci kanonok fejezte be. Hatvannyolc éves korában halt meg. Bár magyar családból származott, mégsem volt lelkes magyar ember; a nemzeti törekvéseket gyanakodó lélekkel szemlélte; a latin nyelv uralmáért kitartóan küzdött. Mikor az 1807. évi országgyűlés nemesurai felszólaltak a magyar nyelv iskolai tanítása érdekében, mint a váci káptalan követe mindenáron ellene mondott a buzgó óhajtás teljesülésének, sőt még azt az ellenérvet is megkockáztatta, hogy a nem-magyarajkú hazai ifjúság nem kényszeríthető a maroknyi magyar ifjúsághoz való alkalmazkodásra. (Méltatlan a papi javadalom élvezetére: kiáltottak rá az elkeseredett magyar nemesurak; annál jobban dícsérték fellépéséért aulikus pártfogói a bécsi udvari hivatalokban és I. Ferenc előtt.) A magyar költők előtt nem állott jó hírben, mert cselszövőnek és bosszúállónak tartották; Révai Miklóst teljes erővel el akarta ütni egyetemi tanárságától; Virág Benedek is panaszkodik ellene Kazinczy Ferenchez írt egyik levelében s exjezsuita voltára célozva gúnyos szójátékkal «ama budai Jézus-unta» néven említi. (1802.) – Szerdahelyi György költő és szónok is volt; latin alkalmi költeményeinek egy részét 1767-től kezdve nyomatta ki; legszívesebben az uralkodóház tagjainak és magasrangú uraknak tiszteletére zendítette meg lantját. – Aesthetica sive doctrina boni gustus. Két kötet. Buda, 1778. (Baumgarten német esztétikusa XVIII. század közepén latinnyelvű Aestheticájával megteremtette a rendszeres széptudományt; elvont tanításait Sulzer népszerűsítette Allgemeine Theorie Der Schönen Künste című művében; kettőjük rendszerének erős figyelembevételével készült a magyar szerző esztétikája. Itthon szívesen dícsérték könyvét, de Németországban nem tett hatást. Nem találtak benne eredetiséget.) – Ars poetica generalis. Buda, 1783. (Általános poétika. Négy fő műfaji csoportja: az elbeszélő költészet, a drámai költészet, a lírai költészet, a tanító költészet.) – Poesis narrativa. Buda, 1784. (Az elbeszélő költészetről. A legelőkelőbb epikai műfajnak az eposzt tartja, de nem ellensége a regénynek sem.) – Poesis dramatica. Buda, 1784. (A drámai költészetről. A színműíróktól megköveteli, hogy tollukat az erkölcsi nevelés szolgálatába állítsák, úgy mint az iskolai drámák szerzői.) – Silva Parnassi Pannonii. Buda, 1788. (Latin verseinek gyüjteménye.) – Főmunkáját kivonatosan Szép János fordította magyarra: Aesthetika avagy a jó ízlésnek a szépség filozófiájából fejtegetett tudománya. Főtisztelendő Szerdahelyi György úrnak nyomdoki után írá Szép János. Buda és Pest, 1794. (A fordító szombathelyi, utóbb kassai, végül jászberényi gimnáziumi tanár volt, latin és magyar költő, Julius Caesar munkáinak megszólaltatója magyar nyelven.)
SZÖRÉNYI SÁNDOR (szül. 1664. február 24. Nyitra; megh. 1719. szeptember 16. Nagyszombat) jézustársasági áldozópap. Tanár, igazgató és házfőnök volt Kassán, Lőcsén, Grácban, Bécsben, Nagyszombatban. Több hittudományi vonatkozású munkája jelent meg latin nyelven. Egyik kéziratban maradt latin munkájában (1718) egybeállította az általa ismert és méltányolt magyarországi tudósok életrajzi adatait. Ez a gyüjtemény körülbelül száz íróval többet ismertet, mint Czvittinger Dávid könyve. (Pannonia docta, scriptores Hungaros complectens.)
WALLASZKY PÁL (szül. 1742. január 29. Bagyán falu, Hont megye; megh. 1824. szeptember 29. Jolsva, Gönör megye) ágostai hitvallású evangélikus lelkipásztor. Szegény tót jobbágyok gyermeke volt. A selmecbányai, rimaszombati és pozsonyi evangélikus gimnáziumokban tanult, két évig nevelő volt Losoncon, azután újból visszament Pozsonyba, itt jeles tanárai, különösen Benczur József és Tomka-Szászky János, jótékonyan hatottak tudományos fejlődésére. Magyarul, németül, tótul, latinul, görögül és héberül minden szöveget tökéletesen értett, történeti és filozófiai tájékozottsága széleskörű volt. Huszonöt éves korában beiratkozott a lipcsei egyetem hittudományi karára, tanulmányaiban Bél Mátyás fia, Bél Károly András történettudós, irányította, ekkor már serényen gyüjtögette az adatokat irodalomtörténeti munkájához. Halléban és Vittenbergában is tanult, az utóbbi helyen átnézte Rotarides Mihály ottmaradt kéziratait, Berlinben szintén megfordult, meglátogatott több más német várost is. Itthon 1769-ben a békésmegyei Tótkomlós választotta meg evangélikus papjának, ezt a tisztjét csakhamar fölcserélte a pestmegyei cinkotai prédikátorsággal, néhány évvel később átment a gömörmegyei jolsvai lelkipásztorságra. Ebben a magyar-tót evangélikus gyülekezetben maradt haláláig; itt húnyt el nyolcvankét éves korában. A magyar haza és a nemzeti mult lelkes szeretetétől áthatott férfiú volt, de ragaszkodott tót anyanyelvéhez is. Felvidéki hittestvérei a püspöki állásra őt tartották legérdemesebbnek, de ezt a megtiszteltetést elhárította magától. Általános megbecsülését mutatja az ötven éves papi jubileuma alkalmával 1819-ben akarata ellenére rendezett széleskörű ünneplés: a gömöri világi urak és lelkésztársai tömegesen vonultak fel a hálaadó istentiszteletre s a Jolsván állomásozó huszárok tisztikara szónoklattal és zenével ünnepelte a példás életű lelkipásztort. Az is jellemző köztiszteletben álló egyéniségére, hogy Jolsva katolikus földesura, Koháry Antal herceg, évenkint száz arannyal ajándékozta meg s készséggel teljesítette minden kérését evangélikus hívei ügyében. – De Stephano Werbőczyo jurisconsulto Hungariae celeberrimo dissertatio. Lipcse, 1768. (Verbőczy István életrajza és jogtudományi érdemei.) – Tentamen historiae litterarum sub rege gloriosissimo Mathia Corvino de Hunyad in Hungaria. Lipcse, 1769. (A magyar műveltség Mátyás király korában.) – Conspectus reipublicae litterariae in Hungaria ab initiis regni ad nostra usque tempora delineatus. Pozsony és Lipcse, 1785. (A 366 lapra terjedő könyvet utóbb átdolgozta, adatait a XIX. század első évtizedéig kiegészítette s második kiadásban is közrebocsátotta: Buda, 1808.)
WESZPRÉMI ISTVÁN (szül. 1723. augusztus 13. Veszprém; megh. 1799. március 13. Debrecen) debreceni főorvos. Dunántúli református családból származott, iskoláit Pápán, Sopronban és Debrecenben végezte, az orvosi tudományokat a svájci, hollandiai és angol egyetemeken hallgatta. Mikor hazatért, a magyar királyi helytartótanács rendeletére honosítania kellett orvosi oklevelét. Kénytelen volt külföldön megszerezni doktorátusát, mert protestáns ember ebben az időben igen nagy akadályokra talált a Habsburg-monarchia egyetemein. Utóbb Mária Terézia királynő mégis kitüntette aranyláncon függő nagy arany-érmével, annyira kitűnt az orvoslás művészetében és a nép egészségügyi gondozásában. Mint Debrecen város tiszti orvosa és népszerű orvosi könyvek írója országos hírnévre tett szert. Hetvenhat éves korában halt meg. Nevének emlékét ma is őrzi a Veszprémi-kódex. – Egyik, Londonban megjelent latin gyógytudományi tanulmányát francia és angol nyelvre is lefordították. Magyar nyelven ő adta ki az első bábakönyvet, hasznos oktatásokat írt a kis gyermekek helyes ápolásáról is. – Succincta medicorum Hungariae et Transsylvaniae biographia. Négy kötet. Lipcse és Bécs, 1774–1787. (Hazai orvosok életrajzai, továbbá értekezések a magyar bibliafordításokról, régi pénzekről, feliratokról, levelekről, a leydeni akadémia magyar tanulóiról, a tudós magyar nőkről, a magyar alchimistákról, a budai gyógyszerészekről. A terjedelmes gyüjteményes munka a rendszertelenség benyomását kelti; vegyes tartalmának az az oka, hogy a szerző egyrészt kifogyott az orvostudományi írókból, másrészt nem helyezhette el folyóiratokban nyilvánosság elé kívánkozó tudományos értekezéseit.)
Irodalom. – Mikó Imre: Benkő József élete és munkái. Pest, 1868. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Ifj. Szinnyei József: A magyar irodalomtörténetírás ismertetése. Budapest, 1877. – Balogh Ferenc: A magyar protestáns egyháztörténet irodalma. Debrecen, 1879. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Kanyaró Ferenc: Erdély első bibliografusai. Magyar Könyvszemle. 1896. évf. – Perényi József: Irodalomtörténetírásunk első munkásai. Nagykanizsa, 1902. – Badics Ferenc: A magyar történetírás és irodalomtörténet. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Bleyer Jakab: Klopstock egy magyar irodalomtörténetíróról. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1908. évf. – Császár Elemér: Bessenyei akadémiai törekvései. Budapest, 1910. – Zsilinszky Mihály: Wallaszky Pál élete. Budapest, 1910. – Juhász Vince: Dezsericzky Ince élete és művei. Budapest, 1915. – Kerecsényi Dezső: Elvi kérdések a régi magyar irodalomban. Minerva. 1923. évf. – Gragger Róbert: Egy magyar tudós sorsa. Rotarides Mihály. Klebelsberg-emlékkönyv. Budapest. 1925. – Lukinich Imre: A magyar bibliografiaírás első kísérletei. Magyar Könyvszemle. 1925. évf. – Máté Károly: Irodalomtörténetírásunk kialakulása. Minerva, 1928. évf. – S. Szabó József: Wallaszky Pál sírirata. Debreceni Szemle. 1929. évf. – Turóczi-Trostler József: Czvittinger Specimenjének német visszhangja. Magyar Nyelvőr. 1930. évf.
