BESSENYEI GYÖRGY PRÓZAI MUNKÁI.
BESSENYEI GYÖRGY PRÓZAI MUNKÁI.
BESSENYEI GYÖRGY lelkesen hirdette, hogy tanulnunk kell ugyan a műveltebb nyugattól, de azért érzésben és nyelvben magyaroknak kell maradnunk. A maga példájával bizonyitotta, hogy a magyar nyelv művelésének és a magyar irodalom gazdagításának ideje elérkezett. Irodalmi munkásságában kiemelést érdemelnek azok a prózái munkái, melyekben a magyar nyelvet védelmezte és a magyar műveltség felvirágoztatása mellett kardoskodott. A Magyarság (1778) és A holmi (1779) épen olyan komoly harcosai voltak a magyar nyelv és a nemzeti öntudat ügyének, mint amilyen körültekintő akadémiai programm volt Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék. (1790.)
A halhatatlan testőríró a prózában jobb volt; mint a versben. Rímes sorai szárazon és szürkén sorakoznak egymás mögé, prózai írásaiban hathatósabb erővel fejezi ki gondolatait. Legszebben talán akkor ír, mikor A holmiban (1779) elbúcsúzik harcba vonuló bécsi bajtársaitól: Barcsai Ábrahámtól és Bessenyei Sándortól. «A bátyám ablakom alatt lovaglott s tőlem egy szóval utolsó búcsút vett. Én pedig utánok sóhajtok magamban: Ilyen hát sorsa a halandóságnak!»… Elmentek, barátaim, embertársaitok pusztítására; elmentek kötelességből, de nem kedvetek szerint, mert mindkettőtöknek szelíd szíve van; a dicsőségből való pusztítás nem a ti természetetek. Búcsúztok titkos és néma zokogás között azoktól a helyektől, ahol ifjúságtoknak karjain repdestetek s az édes emberi dolgokat ismerni tanultátok. Mentek, homályosodtok, végre köddé váltok; csendesen ömlik utánatok könnyeim özöne. Vajjon mit éreztek, mikor lovaitok lábainak dobogása szomorú zúgással tölti be hallástokat? Tudom, folyik szívetek vére csendes keserűségetekben. Visszatekintetek a városra, a város füstös tornyaira; most még minden bokrot, fát, árkot, utat és hegyet ismertek; emlékek újulnak meg lelketekben a Duna kies partjairól, a magas bástyákról, a nyájasan sétáló asszonyi nemről; visszaemlékeztek a vidám beszélgetésekre és sétákra. «Így édesgetitek keserveteket, de végre a néma keserűség megnyomja szíveteket és akkor szemeiteket földnek szegezvén, magatokat felejtve haladtok utatokon.»
A magyar nyelv konok ellenfeleivel szemben állhatatosan harcolt. Jövőnk és boldogulásunk kulcsa az anyanyelv, kár a latinra tékozolt meddő gyermekévekért, magyarul beszéljünk és cselekedjünk mindenkor és mindenütt. «Olyan szánakozásra s egyszersmind megvetésre való csekélységgel kicsinyítik le némelyek magukat – írja a Magyarságban (1778) – hogy magyarul nem lehet, mondják, jól írni, okoskodni, mivel sem ereje, sem elégsége nincsen a nyelvnek, melyekkel a tudományok szépségét és mélységét elől lehetne adni. Olyba venném, mintha mondanád egy nagy hegynek, mely aranykővel tele volna, hogy semmit nem ér, mivel nincs bánya s bányász benne. Mit tehet arról a drága hegy, ha kincseit belőle nem szedik; mit tehet róla a magyar nyelv is, ha fiai őtet sem ékesíteni, sem nagyítani, sem felemelni nem akarják. Egy nyelv sem származott a föld golyóbisán tökéletes erőben, de azért mégis sok van már erős és mély közöttük. Ha az anglusok soha nem kezdettek volna nyelvükön írni, azon okból, hogy gyenge, nem volna most sem fényes, sem oly mély, melyhez egy nyelv sem hasonlíthat már e részben, noha gyengébb volt sokkal, mint most a magyar.» Jegyezzük meg a nagy igazságot: minden nemzet a maga anyanyelvén lett tudóssá, de idegen nyelven sohasem. «Szent Istvántól fogva mindig deákul ír a nemzet s mire ment benne a tudomány? Sok elmondja neked, ha akarod, a zsidó, görög grammatikát csaknem könyv nélkül; úgy ír deákul, mint Cicero; de azért egyébként oly mélységes ostobasága s vadsága, idétlensége lehet, hogy beszélni sem mersz véle, mivel akaratja ellen oly rútakat mond, melyek miatt őhelyette neked kell elpirulnod.» A parasztemberek sohasem fognak megtanulni latinul, görögül, zsidóul; már pedig, amíg a jobbágyok magyarul szólnak, addig az uraknak sem lehet magyarságukat elfelejteni. Ha így áll a helyzet s kénytelenek vagyunk anyanyelvünket megtartani, tisztítsuk meg legalább s dolgozzunk előhaladásán.
Legnagyobb súlyú munkája: Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék. (1790.) A magyar nyelvet és a magyar tudományt védelmezi benne, a magyar tudományos akadémia felállítását sürgeti felszólalásában. «Az ország boldogságának egyik legfőbb eszköze a tudomány. Ez mentől közönségesebb a lakosok között, az ország is annál boldogabb. A tudománynak kulcsa a nyelv, még pedig minden országnak született nyelve. Ennek tökéletességre vitele tehát legelső dolga legyen annak a nemzetnek, amely a maga lakosai között a tudományokat terjeszteni s ezek által amazoknak boldogságukat munkálni kívánja.» Ha valaki azt állítaná, hogy a magyarnak nincs érzéke a tudományokhoz, nem mondana igazat, mert nemzetünkben az elmének minden tehetsége megvan; csak az a baj, hogy a magyarság a tudományok izét nem kóstolhatja a maga nyelvével. Tegyük nemzeti nyelvűnket alkalmassá a tudományokra, mindjárt tudós nemzetté lesz a magyarság! Mi a nyelv tökéletesítésének az útja? A legegyenesebb út: «egy tudós magyar társaságnak felállíttatása, amelynek egyedülvaló dolga az lenne, hogy a mi nyelvünket minden tudvalevő dolgokra kiterjessze, annak szólásának formáit kipallérozza vagy újakat is, a dolgoknak és a nyelvnek természetéhez alkalmazottakat, találjon s maga mind a fordításokban, mind egész munkák írásában az egész magyar hazának példát mutasson». Az ilyen társaság nem indulhat meg a király beleegyezése, a rendek pártolása és az ország költsége nélkül; meghatározott számú, fizetéssel ellátott tudományos tagok kellenek hozzá; könyvnyomtató műhely és könyvtartó ház szükséges működéséhez. A tagok összeválogatásában ne nézzük a vallásbéli különbségeket, legyünk tekintettel az ország minden részében lakó tudós emberekre, ügyeljünk valamennyi tudományszakra. Ez az igazságosan egybe állított akadémia készítsen magyarázó szótárt és részletes grammatikát, bírálja meg a magyar nyelven közrebocsátott könyveket, gondoskodjék a jutalmazott pályamunkák kinyomtatásáról. Az akadémiai működés áldása közül legfőbb haszon az, hogy a magyar nyelv kiművelődik és ezzel együtt a tudomány is elterjed az egész országban. «Nem az a célom, hogy személy szerint minden hazafi tudós legyen, hanem hogy a legegyügyűbb rendű és sorsú emberek is a maguk elmebéli tehetségüket az emberi társaság javára fordíthatnák. Ó mily sok talentumok hevernek most a porban, amelyek, ha született nyelvükön formáltathattak volna, a hazának boldogságát nagyobb mértékben nevelhetnék!» A könyvek írói közül ki lehet majd választani minden hivatalra a legjobb erőket s ezek tehetségesen fogják szolgálni a közjót nemzeti nyelvünkön. El kell vetnünk a latinnyelvű törvénykezést. A németek, angolok, franciák és más művelt nemzetek a maguk született nyelvén folytatják minden pörüket, mi pedig még most is a római nyelvet használjuk. Külföldi könyvárusoknak évről-évre nagy összegeket fizetünk ki idegen könyvekért, ez is azt mutatja, milyen fontos dolog a tudományoknak magyar nyelven való művelése. «Én elhitetem magammal, hogy e dologban minden jószívű hazafiak velem egyetértenek.»
Voltaire példájára megpróbálkozott a történetírással is. Mivel nem volt történettudós, a már feldolgozott históriai anyagból válogatta össze adatait, megtoldva azokat a maga észrevételeivel. A politikai és hadi események mellett helyet szorított a művelődéstörténeti tárgyalásnak is. Hunyadi János életéről (1778) szóló nyomtatott könyvében Voltairet utánozta; kéziratos történeti munkái szintén Voltaire-utánzatok. Az egyikben megpróbálkozott Magyarország multjának történetfilozófiai átpillantásával (A magyar nemzetnek szokásairól, erkölcseiről és nevezetesebb viselt dolgairól); a másikban világtörténeti témát dolgozott fel (Rómának viselt dolgairól).
A külföldi levélregények mintájára Galant levelek (1779) címmel megírta az első levélregényt. A németek a levélregényben az angolokat követték, a magyar író elsősorban Gellert nyomán haladt, az ő Svéd Grófnéját vette példának az új regény-műfaj meghonosításában. Tartalmi kölcsönzésekre nem szorult, formában a német regényírót utánozta. Művének számos érintkező pontja van A philosophussal. Az egymással levelező urak és hölgyek közül Párménió és Szidalisz vezető helyet foglalnak el s mint regényhősök szintén a szerelem és házasság zavaró mozzanataival bajoskodnak. Némi félreértés után eloszlik az összezördülésekből származó bonyodalom, közben megismerkedünk néhány más levelező személlyel, az erkölcsi igazság mindenütt diadalt arat.
Politikai regényében, a Tariménes utazásában (1804), a felvilágosodott abszolutizmust dicsőítette, elmondván, miket tapasztalt a világjáró Tariménes egy mesebeli országban. A tanulatlan, de tehetséges ifjú megérkezik Arténis birodalmába, Totoposzba; itt megismeri az udvari életet, az országgyűlést, a társadalmi viszonyokat, a csaták világát; régi vallásából áttér a totoposzi államvallásra, végül mint boldog férj megy vissza hazájába.
Ebben a nagyterjedelmű irányregényben a didaktikus elem elnyomja az elbeszélő részt, a mesemondás fárasztó, a kompozíció egyenetlen, de azért mégis van egy szál, mely a széthulló darabokat egységbe foglalja s ez a szerző társadalomkritikája. Bosszankodva tekint a feudális világ védőire, maró szatirával szól az államszervezet igazságtalanságairól, felháborodva támadja a reakcionárius szűkkeblűséget, dicsőíti a bölcs uralkodó szabadelvű reformjait. Mindvégig a leláncolt tetterő és az igazság után szomjazó lélek pátoszával és keserűségével mondja el megfigyeléseit, gondolatait, panaszait.
Legérdekesebb a regény előszava: «Tudd meg hát, olvasó, hogy e munka Mária Terézia magyar királynak örök emlékezetire céloz». A halhatatlan emlékű uralkodó már nincs az élők sorában, a szerző tehát nem hízelgésből magasztalja személyét és kormányzását. «A holtnak az élő nem hízelkedik.» Mária Terézia igazi király volt, külső megjelenésével és belső tulajdonságaival egyformán magával ragadó: női szépség, személyes méltóság, nyájas elme, szemérmes szív, adakozó kedv, megbocsátó lélek sugárzott lényéből. Ha hibázott, nevelésének és nem természetének köszönhette; jezsuiták nevelték, később hízelgő katolikus hittérítők fogták körül. « A protestánsok szenvedtek alatta, de nem ő volt az ok, hanem azokra nézz, kik szerencséjüket hitetéssel keresték. Sok katolikus embernek és püspöknek nem az forgott fejében, hogy a kálvinista lelke a másvilágon hol legyen, hanem hogy ő ezen a világon jól egyen; hol dagályos kevélységet, pompát, fényt, uraságot, tobzódást mutatván, magára reáfogta, hogy ezek által a mennyországot keresi, melyekhez üldözést ragasztott, hogy jóságos cselekedetei ilyen tökéletességre jöhessenek. A térítésnek lelke mindég így szólalt fel: Add ide a pénzedet, eretnek, mivel magad úgyis pokolba mégy; mert ez a pápista üdvösségre tartozik és eretnek zsebekben nem tévelyeghet.» A királynőt a vakbuzgóságot mutató emberek – ezek a lelki hentesek – gyakran megtévesztették; nem is volt egyébként ezen az egy gyöngeségén kívül egyéb szembetűnő hibája. De akkoriban szokás volt a térítéshez erőszakot ragasztani: «Egész világ bűne volt ez mindaddig, míg a józan okosság az emberi értelemnek határára fel nem jött. És ha a vallásnak embertelen buzgósága születésre, természetre tartoznék, e világnak nagy része most is embertigrisekkel és áhítatos bolondokkal volna tele, mint akkor, mikor a hívek egymást keresztyéni kötelességből ölték». Ha a másvilágot hisszük is, ne legyünk azért annyira elbódulva, hogy a vallásért fenekestül felforgassunk mindent. «Nem azt mondom, hogy világi jóságos tetteidnek jutalmát, örök boldogságodat ne hidd és vallásod ne legyen, csak arra kötelezlek földi javaidnál fogva, hogy semmiféle embertársadnak világi boldogságát illető eszközeihez ne nyúlj csak azért, mert nem úgy ért, mint te.» Ha azon az alapon, hogy csak neked van igazságod, rárontasz szomszédaidra, azok is neked mennek, ők is kirabolnak téged. «Hogy minden élő léleknek ugyanazon egy értelme és vallása, hite legyen, azt addig senki se kívánhatja, míg előbb meg nem bolondul. Ha pedig minden tudomány szabadságot veszen magának arra, hogy a véle nem egyező tudománynak emberi testére fegyvert fogjon, örökös háború támad az emberi nemzetben, mely a világot vérrel, tűzzel borítja el, szűnhetetlen harccal vesztvén életét.» Mivel hiteted el, hogy Isten akarata az ő szent nevében való szüntelen való véres áldozat? «Nem a vallás pusztította a világot, hanem az emberi gonoszság, mely magát vallásban öltöztette fel s noha ördög volt, de angyalt mutatván, az igaz Isten nevében pokolnak áldozott.»
Sok furcsaság van ebben az elavult államregényben. Legjobban meglep a nevek különc kitalálása: Mária Teréziát Artémis alakjában idealizálja, Tariménes és Kantakuci maga az író, Buzorkám: Nagy Frigyes, Trézéni Kaunitz herceg, Kalifátulujposzi: a főpapság, Bangocibumbujpulujhurculujbüszkülüjkikiriposzidoszi: az arisztokrácia megszemélyesítése. Az egyházi és vallási kérdések állandóan zaklatják, gyötrik, égetik a szerző lelkét, a türelmetlenség és áttérés dolgaival fájdalmasan vívódik, a katolikus papság ügyeit kálvinista lélekkel bírálja. Különösen Tariménes áttérésének bemutatásában vág élesen szatirája és humora. Érezni, hogy az író sem önmagának, sem a katolikus egyháznak nem tudta megbocsátani vallásváltoztatását. «Az úrnak talán minden vallás egy:» kérdi a világjáró ifjútól egyik ismerőse. «Kevés külömbséggel – felel Tariménes – mind rakásra hiszem őket, egyiket se kárhoztatván, csudáira szememet béhunyom, melynélfogva minden jó embernek barátja vagyok. A jó mindenütt jó, a gonosz mindenütt gonosz előttem.»
Tariménes Utazásával először Széchy Károly foglalkozott bővebben. A kéziratban maradt regénynek ő még csak a töredékét ismerte.
Szerinte ez a Voltaire modorában költött filozófiai regény szerzőjének legszerencsésebb alkotásai közé tartozik; tele van magvas gondolatokkal, találóan buzgó szatirai érrel; személyei közt sikerülten rajzolt alakok vannak. (Závodszky Károly: Bessenyei György. Pest, 1872.) – Behatóan foglalkozott a regénnyel Beöthy Zsolt. Itélete szerint a Tariménes gyönge költői munka, de néhány helye a magyar szatiraköltészet legjelesebb lapjai közé tartozik. (A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban. II. köt. Budapest, 1887.) – Császár Elemér rámutatott arra, hogy a Tariménes az államregény egyetlen képviselője irodalmunkban, hatása azonban nem volt a magyar regény fejlődésére, mert nem jelent meg nyomtatásban. Az író Voltaire társadalmi regénye nyomán halad, tárgyával és céljával azonban Fénelon Télémaquejához csatlakozik, az ideális államot akarja bemutatni. A regényben van néhány ügyes, hatásos jelenet, mint egész azonban nem sikerült; az események helyét szónoklatok, vitatkozások, bölcselkedések töltik ki; a tanító elem elnyomja a mesét, a jellemző részek elvesznek a fejtegetések sokaságában; egyhangú és fárasztó az egész mű, valójában nem is nevezhető regénynek. (A magyar regény története. Budapest, 1922.) – Vajthó László, a regény sajtó alá rendezője, felhívta a figyelmet a szöveg több értékére s egy nagy igazságra: «Be kellett látnom, hogy minden avultság relatív: attól függ, milyen szemmel nézzük. Aki szeretettel böngészi a legócskább fóliánst, több élvezetet talál benne, mint a közönyös olvasó a legfrissebb keletű könyvben». Bessenyei György sehol sem erkölcstelen, de néhol szabadszájú. «Szabadszájúságát százhuszonöt év távolsága védi. Ebben a távolságban a világgal meghasonlott és Istenével kibékült testőr fogalommá vált s szavai a maguk nyerseségében is bebalzsamozva jutnak fülünkbe, azzal a joggal, melyet az élők felett a nagy halottak szereznek.» (Bessenyei György: Tariménes utazása. Kiadta a budapesti Berzsenyi Dániel reálgimnázium ifjúsága. Budapest, 1930.)
Kiadások. – A Szent Tamás apostol, mint ellenállhatatlan bizonysága a Jézus Krisztus istenségének. Pozsony, 1773. (Mária Terézia királynő felszólítására készült vallásos fordítás németből.) – Die Amerikaner. Bécs, 1774. (Németnyelvű elbeszélés. Két napimádó vadember története. Magyar fordítása Kazinczy Ferenctől: Az amerikai Podocz. Kassa, 1776.) – Lucanus első könyve. Pozsony, 1776. (Lucanust nem a latin eredetiből, hanem Marmontel francia Pharsaliájából fordította prózában. Bevezető sorai szerint: «Nem bízom magamhoz a fordításnak mesterségében és annál nehezebb dolgot a nyelvekre való nézve alig ismerek. Ezt a kis fordításomat ezerszer igazítottam már, mégis alig olvashatok benne úgy hat-hét sort, hogy hibáját ne lássam». A fordításra Barcsai Ábrahám buzdította, hozzáfordul előszavában ebben a fordításban új magyar szólásokat fog találni, de azon ne ütközzék meg, mivel ujságnak kell előbb lenni valaminek, hogy később hasznos óság lehessen belőle. «Úgy hiszem mégis, hogy benne a magyarság természeti ellen nem mentem.») – Anyai oktatás. Bécs, 1777. (Fordítás: erkölcsi levelek egy leányhoz.) – Die Geschäfte der Einsamkeit. Bécs, 1777. (Bölcselő tartalmú.) – A mi urunk Jézus Krisztus haláláról való gondolatok. Pozsony, 1777. (Mária Terézia királynő francianyelvű vallásos munkájának fordítása. Református hitfelei bizonyára megdöbbenve látták, hogy ezt a protestáns-ellenes könyvet magyarra fordította, de nem tehetett mást, mert a királynő megtisztelte munkájának egy példányával s felszólította a francia nyelvből összeszedegetett imádságok lefordítására.) – Hunyadi János élete és viselt dolgai. Bécs, 1778. (Mintája Voltaire könyve XII. Károly svéd királyról.) – Magyarság. Bécs, 1778. (A magyar nyelv védelme. A magyar tudós társaság megalapításának eszméjét már ebben a röpiratában is fölveti. Az előző évben helyezte át Mária Terézia királynő a nagyszombati egyetemet Budára, ezzel kapcsolatban így ír a szerző: «Most volna egyszer ideje a magyarságot emelni. A budai nagy Universitásnak miért ne lehetne olyan magyarokat magához kapcsolni – csak becsülettel, fizetés nélkül – kik hazájuk nyelvét tudják? Új szókönyvet jó volna aztán csinálni, hol meghatároztatnának az új magyar szók. Az Universitás magára vehetné a jó magyar könyveknek megvizsgálását, kinyomtatását. Fordíthattatna magyarra Cicerót, Epictetust, Senecát, Rollint, Millotot, Hübnert stb. Hadd lehetne magyarul is tanulni».) – A magyar néző. Bécs, 1779. (Bölcselő tartalmú. Lelkes magyarsága vezeti a szerzőt itt is. Sajnálattal látja, milyen kevés könyvet olvas a magyarság: «Hallerból, ki Telemakhust fordította, és Gyöngyösiből áll a világ». Nálunk csak vallásos könyveket írnak, poétáink száma csekély, ezeknek is fejletlen a nyelve.) – A holmi. Bécs, 1779. (Bölcselő tartalmú. Ebben a munkájában szintén szót emel a magyar könyvek érdekében. A nemzeti nyelven írt könyvek fontosabbak mindennél, hiányuk az oka a magyarság szellemi hátramaradásának. A latin iskolák nem teljesítik igazi hivatásukat, a tanulók műveletlenül kerülnek ki falaik közül, a nemesség szánt, vet, pipázik. «Minden nagy ember iskoláján túl emelkedett fel.» A tehetős emberek is közönyösen nézik az irodalmat és a tudományt, ezer tanult ember közül legfeljebb egy olvas, az olvasók sorában ritka az igazán értelmes fő. Itt volna már az ideje, hogy az egymástól teljesen elszigetelt könyvbarátokat közös okulásra egyesítsék. «Mikor fognak tiszta Magyar Akadémiát csinálni vagy oly tudós társaságot összeszerezni, melynek más kötelességé hivatala szerint, ne lenne, hanem hogy magyarul írjon.») – Galant levelek. Bécs, 1779. (A kis levélregény végén a következő Jegyzés: «Ezek a levelek próbára csináltattak magyarba először oly végből, ha módjukat anyanyelvünk megszenvedi-é? Különben az írás módja az anglusoknál már régen szokásban van. E leveleket legelőször 1771-ben ugyan magam németül írtam és úgy németből fordítottam magyarra 1778-ban. Minden munkáimat eszerint készítettem próbára a magyarságban.») – Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék. Bécs, 1790. (Az 1781-ben írt akadémiai tervezetet Révai Miklós adta ki lelkes előszóval. Hálátlanság volna, úgymond előszavában, ha elhallgatnók az előttünk járó úttörők érdemeit. Jó darab idővel azelőtt többen odaálltak a magyarság roskadozó ügye mellé, így: «az a kuruzsoló szólással édesen szívre ható Magyar Marmontel: Bárótzi Sándor; az az együgyű természetnek verseiben erőltetés nélkül nyájaskodó magzatja: Bartsai Ábrahám; az a Holmiben egyenes kimondó Magyar Diogenes, a játékban ártatlanul enyelgő Magyar Plautus: Bessenyei György; hogy most ne tegyek többekről említést. Ne tépjük le ily embertelenül ezen érdemes fejekről a dicső borostyánt. Ezek voltak inkább az első szövétnekek, melyek jobb ízlésben világosodtak nékünk arra a téresebb országútra, ahol most járunk».) – Bessenyei György A bihari remete vagy a világ így megyen. Holmi. Széll Farkas kiadása. Debrecen, 1894. (A kéziratban maradt Bihari Remete témái: a szabadakarat, lelkiismeret, érzés, szánakozás, igazság, természet, hírnév, jócselekedet, erő, érdem, megigazulás, társaság, erkölcs, viszontagság, felfuvalkodás, gyengeség, vétek, születés, nevelés, vallás, király, ország, a világ folyása. Bessenyei György büszke volt erre a művére: «Soha magyarul még ily formában okoskodni nem kívántak. Egész életemnek olvasása, tapasztalása, gondolkozása és érzése állították össze e kis munkát». Az itt egyidejűen kiadott Holmi az 1779. évi bécsi A Holmi későbbi kéziratos átdolgozásának kiadása. A szerző bölcselkedése a nemes emberi becsvágy magasztalásával indul meg: «Lakik az emberben valamely tűz, mely őtet mindenkor felfelé húzza, melyre nézve hiszi magában titkosan, hogy másokat, sok ezereket, felülhalad».) – Bessenyei György a ceglédi plébánosnak. Ballagi Aladár kiadása: A magyar királyi testőrség története, különös tekintettel irodalmi működésére. Pest, 1872. (Kézirata 1777-ből való. A szerző hitvitázó érvekkel korholja a katolikus papot, óvást emel erőszakos térítései ellen, hivatkozik református hitfelei felháborodására: «Panasz, keserűség, útálat, nyögés, harag, fájdalom, valamit jutalmul Atyaságodnak ezek fizethetnek».) – Bessenyei György: A társaságnak eredete és országlása. Sárospataki Füzetek. 1904. évf. (A kéziratban maradt elmélkedés előtanulmánynak vehető a Tariménes Utazásához.) – Kazinczy Ferenc: Az amerikai Podocz és Kazimir keresztyén vallásra való megtérése. Bessenyei német eredetijével együtt kiadta Weber Artur. Budapest, 1914. (A Régi Magyar Könyvtárban.) – Bessenyei György: Tariménes utazása. Szatirikus állambölcseleti regény. Kiadta a budapesti állami Berzsenyi Dániel reálgimnázium ifjúsága. Budapest, 1930. (Sajtó alá rendezték Vajthó László és VIII. osztályos tanítványai. A Berzsenyi-diákok «Bessenyei megvalósult álmának: a Magyar Tudományos Akadémiának» ajánlották kiadásukat. Teljes szöveg.) – Bessenyei György: A törvénynek útja. Tudós társaság. Kiadta a budapesti állami Berzsenyi Dániel reálgimnázium ifjúsága. Budapest, 1930. (Két Bessenyei-kézirat első kinyomtatása a Vajthó Lászlótól szerkesztett Magyar Irodalmi Ritkaságok füzetei között. Az egyik prózai mű a törvényekről és bíráskodásról szól, a másik párbeszédes munka valláserkölcsi problémákról elmélkedik.) – Bessenyei György: Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék. Kiadta a budapesti állami Verbőczy István reálgimnázium ifjúsága. Budapest, 1931. (A sajtó alá rendezés munkáját Várady Zoltán reálgimnáziumi tanár irányította. A Magyar Irodalmi Ritkaságok füzetei között jelent meg.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Závodszky Károly: Bessenyei György. Pest, 1872. – Beöthy Zsolt: A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban. II. köt. Budapest, 1887. – U. az: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890. – Szeremley Barna: Bessenyeinek egy politikai munkájáról. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1891. évf. – Széll Farkas: id. Bessenyei-kiadás. Debrecen, 1894. – Kont Ignác: Étude sur l’influence de la littérature française en Hongrie. Páris, 1902. – Széchy Károly: Bessenyei és társai. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Császár Elemér: Bessenyei akadémiai törekvései. Budapest, 1910. – U. az: Bessenyei György emlékezete. Budapesti Szemle. 1911. évf. – U. az: Bessenyei természetérzéke. U. o. 1911. évf. – Imre Sándor: Bessenyei György mint a magyar pedagógiai gondolkodás tanuja. Keresztény Magvető. 1911. évf. – Weber Artur: id. Bessenyei-kiadás. Budapest, 1914. – Gorzó Gellért: Bessenyei-kéziratok a Ráday-könyvtárban. Irodalomtörténeti Közlemények. 1916. évf. – Eckhardt Sándor: Bessenyei és a francia gondolat. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1919–1921. évf. – Baranyai Zoltán: Első Montesquieu-fordításaink. U. o. 1920. évf. – U. az: A francia nyelv és műveltség Magyarországon. XVIII. század. Budapest, 1920. – Császár Elemér: A magyar regény története. Budapest, 1922. – Pukánszky Béla: A magyarországi német irodalom története. Budapest, 1926. – Kornis Gyula A magyar művelődés eszményei 1777–1848. Két kötet. Budapest, 1927. – Rácz Lajos: Rousseau és Magyarország. Debreceni Szemle. 1927. évf. – Belohorszky Ferenc: Bessenyei és A Philosophus. Budapest, 1929. – Szerb Antal: Magyar preromantika. Minerva. 1929. évf. – Csahihen Károly: Pest-Buda irodalmi élete. 1780–1830. Budapest, 1930. – Waldapfel József: Adatok Bessenyei életéhez és munkásságához. Irodalomtörténeti Közlemények. 1930. évf. – Vajthó László: id. Bessenyei-kiadás. Budapest, 1930.
