BESSENYEI GYÖRGY VERSES MUNKÁI.
BESSENYEI GYÖRGY VERSES MUNKÁI.
BESSENYEI GYÖRGY a magyar bölcselő és tanító lírában új utat tört. A filozofáló és didaktikus irány végighúzódik egész költészetén. Elmélkedő természet volt; elsősorban gondolatainak gazdagságával akart hatni, nem pedig a költői kifejezés művészetével. Voltaire nyomán haladt, mestere olvasásával betelni sohasem tudott, munkássága a francia felvilágosodás szellemét tükrözi. Szomorú szívvel, elégedetlen hangon, szinte embergyűlölő világfelfogással fejtegette az emberi lélek titkait, ostorozta a vallások dogmatikus tanításait, csak épen a végső következtetések levonásától – Isten létének tagadásától – tartózkodott. Mint bölcselő teljesen a XVIII. századi francia-angol racionalista-szenzualista filozófusok tanítványa.
Első nagyobb filozófiai költeménye, Az embernek próbája (1772), a nyugati szabadabb eszmék felvilágosult szellemű tolmácsa. Pope Sándor angol költő nyomán vizsgálta művében a jónak és rossznak, az isteni akaratnak és emberi törekvéseknek viszonyát. Bőséges érveléssel fejtegette, hogy az istenség épen olyan jó, mint teremtett világa, csak okosan kell élnünk az isteni adományokkal.
Másik terjedelmes tanító költeményében, A természet világában (1801), különös figyelmet érdemelnek alföldi képei: a lápok és a puszták rajza, a ménes és a gulya leírása. Megfigyeli a szegény embert a maga kis hajlékában, elmondja szokásait, csodálja egyszerű örömeit. A parasztember boldog, mert csak magának és szeretteinek él, nem törődik a világgal, nem tud róla semmit. Mit neki Sokrates, Caesar, Voltaire! Mit neki a tudás, rangkórság, úri pompa! S végeredményben mivel vagyunk különbek nála, ha az élet nagy rejtélyeire kutatjuk a választ? «Ő is csak annyit tud, mint mi, a világrul, Jóllehet nem állít oly sokat magárul.» Hozzájuk mérve a nemesurak egy része valóságos figura. Az egyik mindig vadászik, lónál és kutyánál nem jár egyéb az eszében, kopója és agara ott hever az ágyán, rémítőket hazudik és hősnek tartja magát nyúlkergetése és rókahajszolása miatt; a másik éjjel-nappal iszik, torkol mint a gödény, végül belehal a szörnyű mohóságba; a harmadik örökké a nők között bujkál, nem tud betelni az asszonyokkal, míg, pestis nem támad veszett vérében; a negyedik a pörlekedés bolondja, vissza akarja szerezni családja régi vagyonát, közben kicsúszik lába alól háza, gazdasága; az ötödik adósságokat csinál, mégsem enged az urizálásból. Szomorú alak a magános ember is: üres a lelke, árván motoz szobájában, kedvetlenül ásít, nagyokat alszik, pipájával mulat; ha már nem tud mit csinálni, kutyáit szólítja, kimegy a cselédeihez, velük beszélget: «Amit százszor mondott, újra kérdi tőlük, Ásít, törli száját s elballag előlük». Boldog, aki jó hitvestársra talál. «Egy asszony, ki őrzőangyal a házában, Legfelsőbb s nemesebb kincs önnön ágában.» De mindenfelé mennyi a rossz asszony, a férjét keserítő préda nő, a kiabáló és dúló-fúló mérges vad. «A házasság nagy jó s az országnak szükség, De az embereknek külön-külön inség.» Ha valaki azt mondja, hogy nem kíván asszonyt, hazudik; ha valaki szüzességre átkozza életét, kínok közt fetreng. Viseljük el, hogy a házaséletnek is megvan a maga sokszoros tövise. «Házasság, keserves, édes gyönyörűség, Mellyel megáldott és büntet az istenség, Melyet ösztön, vallás, törvény parancsolnak S férfiak, asszonyok egyformán gázolnak.»
A természet világának tízezer verssora elé rövid előszót helyezett az író. Ebben az olvasóhoz intézett prózai szózatban több a költészet, mint az egész nagy oktató és elmélkedő verstömegben. «Ollyá lettem, minta pusztában bujdosó zarándok, ki világát elhagyván, csak egyedül ül.» Így ülök én is magányosan, az élet unalmát irogatással enyhítem. «Muzsámat szólítom, hadd panaszolja életemnek hanyatlását, úgy mint a megélemedett hattyú, mely már utolsó óráit közelgetni érezvén, abból vett fájdalmát hajnalonként bánattal énekelgeti. Ifjúságomnak örömmel teljes mezeje, hol egyik kezemet fogva Vénus, másikat Minerva vezettek, oly aggott magánossággá változott most, hol csak őszi ködök és szomorú fellegek boronganak.» Arccal a világ felé fordulok, de mit mondjak neki: hízelkedni néki nevetség, mivel tekintetbe sem veszi; szidni bolondság, mert nem hallja meg. Nincs egyebem kietlen egyedüllétemnél. «Ó boldog házasság, tőlem örökre eltávozott élet, hol a megaggott halandó gyermekeiben születik újra, midőn már esztendeinek sokasága szívéről minden egyéb világi örömét eltörli. Te, ki ezt írod vénségben, nőtlenségben, hova lett vigasztalásod?» Visz már a halál sírod széléhez, visszanézel onnan a világra és senkit sem látsz, aki véredben és nevedben továbbfolytassa életedet. Mit is irogatok, kinek és minek? Valahány író volt ezen a földön, mind küszködésében fogott tollat: vagy sorsát panaszolta vagy kenyerét kereste vagy vezetni akart vagy a gonoszság ellen dolgozott vagy a semmiségből kívánta magát kiküzdeni. «Írok én is nyugalmamban, kínomban, nem tudván, mi vonszol, csak érzek a bennem élő természetben oly ellenállhatatlan ösztönt, mely magát társaival közölni kívánja. Koporsómon túlvitt beszédem, úgy tetszik, mintha síromnak komor éjtszakáját hozná haldokló szívemen kiderülésre, enyhítvén keservét annak előrevaló tudása, hogy halálomból elevenekhez szólhatok ki. Ha pedig én is írásommal a közboldogság templomának oszlopa alá egy követ letehetek, abból származott vigasztalásom a halálnak örök álmai között is hevülésbe hozza hideg hamvaimat.»
Tépelődő megjegyzésein és gyakorlati tanácsadásain kívül egész sereg verses értekezést olvashatunk ebben a hosszú tanító költeményében az emberiség fejlődéséről, a lélek halhatatlanságáról, a különböző vallásokról, erényekről, bűnökről, általában az emberi élet minden nevezetesebb mozzanatáról. Nem rendszeres filozofálás ez, inkább deista irányú elmélkedések sorozata. A szerzőt a francia és angol filozófusok egészen meghódították, hatásuk alatt félredobott minden vallásos dogmát, lázas töprengéssel kutatta az emberi igazságot. Nem tagadta Isten létét, de nem fogadta el a kereszténység tanításait sem.
Kisebb költeményei is azt mutatják, hogy hite teljesen megingott a keresztény hitrendszerek tanításaiban. Becsülte Krisztus tanításait, de a hittani tételek terhére voltak. Bölcselkedése a dogmáktól irtózó áhítatosságnak és a vallásbeli kételkedésnek sajátszerű keveréke. A lét és nemlét kérdései örökösen nyugtalanították, hinni nem tudott, de a vallásfilozófiai nihilizmus is távol állt lelkétől. Bőven folyó sorai bizonytalanságban hagyják az olvasót. Nyelve régies benyomású, párosrímű tizenkettősei egyhangúan folydogálnak. Bölcselő és leíró költeményei közül még verses leveleit lehet legtöbb érdeklődéssel olvasgatni. Orczy Lőrinchez, Barcsai Ábrahámhoz és önmagához intézett soraiban van néhány közvetlenebb hely, egyébiránt verses munkáinak olvasásához a tudós türelme jelentékeny mértékben szükséges.
Hunyadi Mátyásról írt hőskölteményében Voltaire Henriadejának hatása alatt énekelte meg Mátyás király uralkodásának történetét az 1468. évig. «Ama nagy Hunyadi Mátyásról éneklek, Kit dicsőségének karjai közt lelek, Aki trónusáról tudott törvényt szabni S hazáján mint atya s király uralkodni.» A szerző a száraz történeti eseményeket itt-ott bölcselkedésekkel, allegóriák alkalmazásával, álmok közbeszövésével iparkodott változatosabbá tenni. Oktató szellemű nemzeti eposzában nincs költészet; csak filozófia van benne, ez azonban nem nyilvánul meg vonzó formában. Józan krónikás munkája az egész mű.
Voltaire megénekelte az 1755. évi lissaboni földindulást, mestere példájára ő is versbe foglalta az 1802. évi debreceni tűzvész megrázó jeleneteit. Debrecennek siralma (1802) részben leíró-, részben tanítóköltemény. Ég az egész város, lángolnak a házak, egymásután omlanak össze az épületek, rémülten szaladozik az egész lakosság, elpusztul minden vagyona, hajléktalanul bolyonganak a szerencsétlen emberek. «Az elpusztult testvér testvérére akad, Révedeznek itt-ott, szemük sírva fakad, Egymásnak nyakába borulva zokognak, S könnyhullatások közt mélyen fohászkodnak.» A költő emberszeretete hazafias érzelmekkel párosul, református hittestvérei szörnyű megpróbáltatását szívéből gyászolja, de a füstölgő romok láttára sem esik kétségbe: az isteni akarat és az emberi erkölcs nyomán majd csak új élet ébred az elalélt tájon.
Bessenyei György filozófiája a XVIII. századi francia és angol enciklopédisták gondolatainak visszhangja ugyan, de azért tele van az élet önálló szemléletével. Voltaire, Rousseau, Montesquieu, Malebranche, Millot, Robinet, Hobbes, Locke és mások munkáit éles ítélettel olvasta, erős kritikával kísérte, eredeti megfigyelésekkel egészítette ki. Az emberekről nem volt jó véleménye; úgy látta, hogy az ember a multban és a jelenben egyformán gonosz; a civilizáció sem szolgált egyébre, csak az emberek megrontására. Elméletben pesszimista szabadgondolkozó, gyakorlatban a konzervatív társadalom politikáját helyesli. Nem ismer különbséget ember és ember között, támadja az elavult állami és társadalmi intézményeket, mindazonáltal óvatosságot ajánl az alsó néposztályokkal szemben. Az alkotmányos királyságot jobbnak tartja a demokráciánál, mert ahol az egymással küzdő nemzetrétegek demokrata uralmat erőszakoltak ki, ott az állam vezetői és az elkapatott csőcselék még nagyobb gonoszságokat követtek el, mint a törvényekkel korlátozott monarchiában. A zsidókra nézve az az álláspontja, hogy beolvaszthatatlanok. Nincs nemzet a világon, mely a zsidót a maga véréhez idomithassa.
Filozofáló hajlamával költői kifejező ereje nem állt arányban. Hogy nem volt költő, hanem csak borongó gondolatokkal vívódó verselő, abban minden elfogulatlan olvasója egyetérthet. – Toldy Ferenc ugyan még dícsérte tanköltészetének zengzetes verselését, de ez inkább csak kegyelet volt nála; mert Bessenyeinek épen a minden nyelvi emelkedettség és fordulatosság nélkül való prózai rímelés a gyengéje. (A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872.) – Beöthy Zsolt szerint Bessenyei sok helyen szerencsésen küzd meg elég zengzetes verseiben a nyelv kiképzetlen voltával; eszmékben sem szegény, habár nem is mély. (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890.) – Költeményei, mondja Császár Elemér, drámáival együtt teljesen elavultak; nincsen egy gondolat, nincs egy szólam bennük, mely túlélve szerzőjét belegyökerezett volna a mai nemzedék tudatába. (Bessenyei akadémiai törekvései. Budapest, 1910.)
Kiadások. – Az embernek próbája. Bécs, 1772. (A szerző «A méltóságos gróf Nitzki Kristóf Úr Ő Eksztzellentziájának» ajánlotta könyvét. «Szükség hát Kegyelmes Uram, hogy Eksztzellentziádnak neve az Emberségnek Próbájába halhatatlanná tétettessen, mit már maga úgyis elkövetett, s az én alázatos hazafiúi hívségemmel egyfelől csak protokolláltat. Olyan vagyok, mint a kis ökörszem, melybe tehetség nélkül a magasságra csak vágyódás lévén, a sasnak tollaiba rejtezett, hogy felemelkedhessen. Tudom meg fogja Eksztzellentziád ezt a kis magam-szeretetét engedni azért az igaz alázatos hazafiúi hívségért, melynek örökös állandóságával Eksztzellentziádnak holtomig igen alázatos szolgája maradok: Bessenyei György.» Ezután következik Pope emlékét magasztaló költeménye: «Isteni Póp! Hol vett az ég karjaira? Mely törvényét benned osztja fiaira. Mi vitte lelkedet az Úr trónusához? Hogy oly közel férhess nagy igazságához». A szerző nem az angol eredetiből, hanem annak egyik francia fordításából dolgozta át magyarra Pope nagyhírű költeményét. Az Essay On Man 1733-ban jelent meg, Voltaire már öt év mulva átdolgozta franciára, de Bessenyei nem ennek nyomán indult, hanem egy későbbi francia szöveget használt. «Ezen munkám – írja – épen nem fordítás, hanem csak az anglus Póp Sándor gondolatainak magam módja szerint való követése, hol magam gondolatja sokkal több van, mint Póptól vettem.») – Az eszterházi vigasságok. Bécs, 1772. (Mint előbbi verses munkája, ez a költeménye is fellépésének évében jelent meg. Előszavában gárdahadnagynak mondja magát, rangja tehát a rendes hadsereg őrnagyi rangjának felelt meg. A párosrímű tizenkettősökben írt leíróköltemény arról szól, miként fogadta az egyik herceg Esterházy a francia követet, bebizonyítva neki, hogy Magyarországban is van olyan nagyúri élet, mint Párisban vagy Londonban. A költeményhez a szép bécsi táncosnőről írt vers csatlakozik: Delfén.) – Bessenyei György társasága. Bécs, 1777. (A szerző episztoláin kívül Barcsai Ábrahám, Báróczi Sándor és Orczy Lőrinc verses levelei. A testőrírók köre együttesen ebben a kötetben lépett a nyilvánosság elé.) – Futó darabok. Bécs, 1777. (Kisebb tanítóköltemények.) – Bessenyei György: A természet világa vagy a józan okosság. A költő kéziratából első ízben kiadta Bokor János. Budapest, 1898. (Témái közül néhány: a csecsemőkor, gyermekkor, ifjúkor, emberkor, ősi ösztönök, társadalmi fejlődés, mezőgazdaság, kereskedelem, mesterségek, hadakozás, bölcsesség, hivatal, becsület, törvénykezés, bűnök, erények, hazafiság, vallás, nemesség, jobbágyság, nőtlenség, házasság, halál, halhatatlanság. Egyes témái újból és újból visszatérnek, a rendszertelen ismétlődés egészen megrontja a kompozíciót, logikai kapocs nincs a szeszélyesen egybehányt részek között. Néhány vezérgondolata: az ember minden állat közt a legnagyobb fenevad, ezért meg kell kötözni törvényekkel, erőszakkal, vallással; a hit a neveléstől függ, mert ha valakit az ördög imádására tanítanának gyermekkorában, azt imádná férfikorában is; a vallásos fanatizmus nagy átok, Isten egyformán szeret minden jó embert, az igaz hit azonban mégis a keresztyénség, szemben az üdvösséget soha el nem érő zsidósággal és pogánysággal; a papságra vigyázni kell, hogy ne vezesse félre a népet; a nemességre szükség van, mert ez tartja fenn az alkotmányos királyságot; a paraszt kiokosítása és egyenlősítése nem kívánatos, elég annyi, ha emberségesen bánnak vele; a háború a legnagyobb rossz, a dicsőségért küzdő hódító hadvezér az emberiség hóhéra, csak a megtámadott honfitársainak védelmére siető hős érdemel becsülést.) – Bessenyei György: Az embernek próbája. Kiadta Harsányi István. Budapest, 1912. (Nemcsak az 1772. évi nyomtatott szöveget közli, hanem annak 1803. évi kéziratos átdolgozását is. Az utóbbi még jobban eltér Pope költeményétől, ötszáz sorral nagyobb terjedelmű az első kidolgozásnál s szavakba és rímekbe öntése is egészen új. «Az anglus írótól megint messzebb távoztam el, úgy, hogy inkább magaménak mondhatom, mint a Póp munkájának:» írja a második kidolgozáshoz csatolt bevezető jegyzetében. Az ilyen természetű munkákat, úgymond, hiba volna nyomról-nyomra fordítani, mert elveszne belőle az eredeti szöveg ereje és méltósága. «Mégis jobban meglátod az anglus írót így, mintha verseit fordítottam volna szórul-szóra.» Sajnos, a magyar nyelv alkalmatlan a verselésre, mert rendkívül hosszú szavakkal él: háládatlanságának, halhatatlanságának, szerencsétlensége, boldogtalansága. Még nagyobb baj, hogy sok magyar szó nem tudja kifejezni az idegen szó fogalmát, erejét, tisztaságát, emelkedettségét, méltóságát. «A kocsisom is csak úgy megért minden magyar szót, mint én, és vélem akadály nélkül beszél; de a szavakat ragyogó fénnyel, méltósággal összerakni nem tudja, sem felemelkedésbe nem hozhatja.» Minden ilyen fordítói munkához sok gáncs fér, más talán jobban végezte volna el ezt a próbát, a kritika dolga, hogy a hibákat felfedezze. «Ha jól van néked, Póp, így fordítva, ahogy csináltam, örvendek; ha nem, bocsáss meg, jobban nem tehettem.») – Bessenyei György Debrecennek Siralma c. eddig kiadatlan poémája. Kiadta Harsányi István. Irodalomtörténeti Közlemények. 1923. évf. (A Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött eredeti kézirat alapján. Az 1802. évi tűzvészt Bessenyei Györggyel egyidőben Szüts Sára debreceni hajadon is megénekelte: ez a gyarló versezet nyomtatásban is megjelent.) – Bessenyei György A Méltóság Keserve c. kéziratos poémájának előbeszédei és utószava. Kiadta Harsányi István. U. o. 1927. évf. (A Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött eredeti kézirat alapján. A poéma voltaképen a Természet Világának első vázlatos kidolgozása.) – Hunyadi Bessenyei György által. Kiadta a budapesti állami Berzsenyi Dániel reálgimnázium ifjúsága. Budapest, 1929. (A cenzura annak idején eltiltotta a kézirat kinyomtatását, csak Bacsányi János közölt belőle részleteket a Magyar Museum 1788–1789. évf.-ban. A Berzsenyi-diákok Vajthó László reálgimnáziumi tanár vezetése alatt rendezték sajtó alá a teljes szöveget. A költemény a befejezetlenség benyomását kelti; valószínű azonban, hogy a költő nem akarta továbbfolytatni a történeti események versbe-szedését. Az 1772. évben megjelent Hunyadi László-tragédia végén a következőket olvassuk: «Tudtára adatik a k. olvasónak, hogyha Hunyadi László előtte kedvességet találhat, úgy az auctornak reménysége szerint igen rövid idő alatt új munkái fognak kiadattatni, úgymint Buda tragédiája öt játékba, versbe; Mátyás király uralkodásának kezdete és némely győzedelmei hat szakaszba, versbe”. A költeménynek reánk maradt szövege hat énekből áll.) – Bessenyei György kisebb költeményei. Kiadta a nyiregyházi ágostai hitvallású evangélikus Kossuth Lajos reálgimnázium Bessenyei György önképzőköre. Nyiregyháza, 1931. (A nyiregyházi diákok Belohorszky Ferenc reálgimnáziumi tanár irányitásával rendezték sajtó alá a versgyüjteményt. Bessenyei György kisebb költeményeit az írónak következő kötetei őrizték meg: Hunyadi László, 1772; Az embernek próbája, 1772; Az eszterházi vigasságok, Delfén, 1772; Bessenyei György társasága, 1777; A holmi, 1779. Ezeket a szétszórt költeményeket először a nyiregyházi kötet foglalta egységes kiadásba. Bölcselő szellemű s részben leíró tartalmú mind a negyvenhárom költemény.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. II. köt. Pest, 1854. – U. az: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Ballagi Aladár: A magyar királyi testőrség története, különös tekintettel irodalmi működésére. Pest, 1872. – Závodszky Károly: Bessenyei György. Pest, 1872. – Beöthy Zsolt: A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban. II. köt. Budapest, 1887. – U. az: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890. – Bokor János: id. Bessenyei-kiadás. Budapest, 1898. – Márton József: Magyar Voltaire, magyar enciklopédisták. Nagy szombat, 1900. – Kont Ignác: Étude sur l’influence de la littérature française en Hongrie. Páris, 1902. – Széchy Károly: Bessenyei és társai. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. kötet. 3. kiad. Budapest, 1906. – Császár Elemér: Bessenyei György emlékezete. Budapesti Szemle. 1911. évf. – U. az: Bessenyei természetérzéke. U. o. 1911. évf. – Tolnai Adél: Mátyás királlyal foglalkozó költészetünk forrásai. Budapest, 1911. – Harsányi István: id. Bessenyei-kiadás. Budapest, 1912. – Császár Elemér: Bessenyei György gúnyverse Teleki József gróf ellen. Irodalomtörténeti Közlemények. 1915. évf. – Fest Sándor: Pope és a magyar költők. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1916. évf. – U. az: Angol irodalmi hatások hazánkban Széchenyi István fellépéséig. Budapest, 1917. – Eckhardt Sándor: Bessenyei és a francia gondolat. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1919–1921. évf. – Baranyai Zoltán: A francia nyelv és műveltség Magyarországon. XVIII. század. Budapest, 1920.
