BESSENYEI GYÖRGY VÍGJÁTÉKAI.
BESSENYEI GYÖRGY VÍGJÁTÉKAI.
BESSENYEI GYÖRGYNEK a magasabb színvonalú vígjáték megteremtésében Moličre és Destouches voltak a mesterei. Az utóbbinak L’homme Singulier című darabját vette mintául első vígjátékában: A philosophusban. (1777.) Párménió, a filozófus, szerelmes Szidaliszba, a filozófusnőbe; s bár elméletben mindketten vonakodnak a házasság gondolatától, nem tudnak ellenállni szerelmüknek, hanem egybekelnek. Párménió filozófiai meggyőződésből veti meg a szerelem gyöngeségét, de azért is, mert nincs ínyére a leányok kacérsága; Szidalisz viszont a hízelgő udvarlókat gyűlöli. «A sok kisasszony – sóhajt Párménió – kiknek csevegő seregek örökké szíveket vadász és titkos indulatainkat szemeinknek forgásában lesi; kártya, módi, gyermeki beszéd, titkos levelek, tánc, muzsika, sóhajtás, az irigy szerelemnek alkalmatlan pletykái, örökké változó öltözetek! Rózsaszín ruhát vészen magára, béjön mint a páva s kevély magaviseletivel csak úgy láttatik az embereknek mondani: nézzetek ide, milyen derék személy vagyok; nem gondolja meg, hogyha kényes ruháját a juhásznémra adom, azon is épen úgy megáll, mint őrajta. Ilyeket vegyék aztán az ember feleségül magának.» Szidalisznak is megvan a maga panaszos aggodalma: «Hogy adjam azoknak örökségül magamat, kik, mint alacsony rabok, lábamnál fetrengvén, csak termetemet, tekintetemet vagy gazdagságomat bálványozzák. A nagy erkölcs nem mászkál porban szerencséért. Nékem nem kell rab, hanem férj és olyan férfiú, ki belső tulajdonságaimért inkább, mint külső tekintetemért szeressen».
Szidalisznak merő ellentéte Párménió testvérhúga, Angyélika. Az eleven leány egész környezetét felvillanyozza vidám ötleteivel; szeretetreméltó játékossága erősen enyhíti a vígjáték egyhangúbb részleteit. Párménló szolgája és Szidalisz szolgálója, Lidás és Lucinda, a félművelt inas-elmét és a józan cseléd-gondolkodást mutatják be; a szolga utánozza urát, a filozófust, de a szolgáló egészségesen észretéríti. Az uraságok elég lenézően beszélnek az ábrándozó Lidással, pedig az inas irodalmi hajlamú férfiú, kedvelt írója Kónyi János, olvasmányai: az álmoskönyv, a Nyúl Históriája, Trója Veszedelme, Toldi Miklós, Árgirus, Markalf, Kariklia, Stilfrid. Filozófusnak tartja magát s az urak frázisaival sóhajtozik Lucinda után «Ah, egek, ah, kegyetlen szerelem, megölöm magamat, ah, minek születtem, meghalok!»
A vígjáték legjobban sikerült személyében, Pontyiban, a falusi magyar nemes parlagi alakja elevenedik meg. Pontyinak nagy a vagyona, de csekély a műveltsége; érdeklődik a világ haladása iránt, de nincs semmi befogadó képessége; értelme meglehetősen korlátolt. Még ujságot sem olvas, hanem a kocsisától tudakolja a politikai eseményeket. Nem tud sem németül, sem franciául, magyar beszéde pedig olyan parasztos, hogy előkelő modorú rokonai lépten-nyomon évődnek vele. Hiszékeny, becsületes, jószívű. Szívesen politizál, buzgón gazdálkodik, szenvedélyesen pörösködik.
A vígjáték öt felvonásában kevés az esemény, a két szerelmes nem küzd semmiféle akadállyal, a bonyodalom úgyszólván teljesen hiányzik. A cselekvény soványságát az elfogadható jellemrajz és a tanulságos prózájú párbeszédek pótolják. A komikus alapeszmét Destouches darabjából kölcsönözte a szerző, ugyaninnen valók a cselekvény és jellemzés főbb vonásai. Még a korlátolt felfogású falusi nemesúr típusát is francia minta után alkotta, de olyan sikerülten, hogy Pontyi alakjával eredeti magyar ízt adott darabjának. Ezt a sikerült magyar típust Kisfaludy Károly hasonlószabású Mokánya utóbb még népszerűbbé tette.
A mai ízlés természetesen nem sok gyönyörűséget talál ebben a vígjátékban. Nagyon át kellene írni, hogy megállja a helyét a modern színpadon. Még a Pontyi-részekben is sok a túlzás, ismétlés, oktató irónia, száraz tréfálkozás. «Köszönjék, kend, legalább először, jó bácsi:» szól rá a gazdag falusi nemesúrra egyik művelt fiatal rokona. «De nem addig van, hé, hanem itt hírek vagynak:» válaszol Pontyi s elmondja, hogy kocsisának a vásárból hozott értesítései szerint a török császár nagy haddal indult Perzsiának. «Öm, öm, s merre mennek oztán azok a törökök:» évődik vele fölényes gúnnyal Angyélika kisasszony. «Arra mennek la, az izé vize felé, minek is hívják, a Nílus vize felé, arra egyenesen be, oztán Perzsiának.» Titius: «De hogy változott úgy meg a világ, hiszen a Nílus eddig Egyiptomban folyt». Pontyi «Öm, s azt sem tudja kend, arra, arra, a Nílus mellett le mindenütt, egész Perzsiába bé». Így huzakodnak tovább, ez a kis gondolatkör meg-megismétlődik, utóbb a gazdag nagybácsi francia tudatlanságából űznek tréfát; tehetik, mert Pontyi csodálatosan türelmes ember, bajosan akadt párja a valóban élő – és nemcsak papiroson mozgó – nyilteszű magyar nemesek között. A lakomázás is jó alkalom, hogy bolondozzanak «sógor urammal» s elméskedjenek egészséges életbölcseletén. Pontyinak beszélhetnek Rousseauról és a modern gyermeknevelésről: «Kedves sógor uram – mondj a Párméniónak – nem olvasta az én anyám soha Rousseaut, mégis tudott kényeztetés, szorongatás nélkül nevelni». Hogyne nevetne rajta unokaöccseinek és unokahúgainak finomkodó köre, mikor felolvassa kasznárja levelét s benne az érthetetlennek látszó gazdasági értesítéseket. Angyélika kisasszony kikacagja: «Ha, ha, ha, fúljak meg, ha törökül vagy perzsául nincs a levélnek több felénél írva». Pontyi «Nem érted te azt, te fityfirity?» Angyélika: «Ki értené azt, te kutykuruty?» A levélírás a komikum elég bő forrása. «Hallja, hallja, kedves nénémasszony – lelkendezik Pontyi – mit ír egy peremrül a fiskálisom!» És olvassa ügyvédje tudósítását: «Ezen expressusom által épen favorabilis occasio praesentálván és insinuálván magát, nem akartam elmulatni, hogy az urat cum summo respectu ne revereáljam és egyszersmind a causáról is relatiót is ne tegyek. A causa beváltatván, már sebes cursusában vagyon; egyébiránt vannak documentumaim sufficienter; hanem pro hic et nunc a localitással, quotalitással, quidditással vagyis ubitással macerálódom». Így folyik a levél s Pontyi diadalmasan kiált: «Csak hiába, nincs jobb dolog, mintha az embernek tanult fiskálisa lehet. Eleget mondták nékem a nagy prókátorok, hogy ne tartsam eztet, mert nem arra való, de láttam, hogy csak irigységből beszélnek». A szerző a falusi nemesúr magyaros szólásait szembehelyezi a többé-kevésbé képzeleti világban mozgó szalonias csevegéssel, a kasznár parasztos kifejezései és a prókátor deákos mondatai egyformán nevetségesek előtte. Más az, mikor gáláns érzelmességgel folyik az előkelősködő rokonság társalgása vagy mikor Párménió Kopernikusról és Descartesról elmélkedik: «Rendes kérdések – mondja monológjában – Euripides, Sophokles voltak-e a görögöknél idejükre nézve nagyobb poéták vagy Racine, Corneille a franciáknál? Bacon, Richelieu, Colbert, melyik volt nagyobb ember? Azt tartom, az emberek közt nehéz nagy különbségeket tenni. A királyi tanácsosoknak keserves és csudálatos sorsuk van. Ezek a vitézek: Eugénius, Turenne, Marlborough, Montecuccoli nagy emberek; Hunyadi egyiknél sem volt kisebb. Akár filozófusokat, akár vitézeket vagy tanácsosokat nézzen valaki, csak azt látja, hogy egy ember itt e földön magában kevés portéka. Mentül tovább tanulok, olvasok, annál inkább látom, hogy semmit se tudok és semmit a csupa természetben meg nem foghatok».
Másik vígjátéka, a Lais vagy az erkölcsi makacs, stílusban, gondolatokban, meseszövésben és alakokban szintén Destouches tanulmányozására mutat. Ennek az ötfelvonásos verses darabnak közvetlen forrását még nem ismerjük, de motívumaival az akkori francia vígjátékirodalomban lépten-nyomon találkozhatni. Lais, a gazdag és szép úri kisasszony, elhatározza, hogy vénleány marad. Három kérője van: egy gazdag serfőző-asszony együgyű fia, egy nagytekintélyű miniszter és egy szegény nemesifjú; ezek egyre nyugtalanítják szerelmi vallomásaikkal; Lais végre megúnja az ostromot és a szegény ifjú felesége lesz. «Már én ezt választom, mint példa hadd legyen, Hogy a pénzes leány szegényhez is megyen.»
A verses forma nem egyedüli érdeme ennek a vígjátéknak; van benne egy-két mulatságos típus, van benne társadalmi kritika. Az ostromlott úri kisasszony szobalánya és a szerelmes miniszter inasa a szolganép ravasz gondolkodásának bemutatói; mindkettő hízeleg gazdájának, de voltaképen fizetett ellenség Kolumbina is, Tulipán is. Ha már a sors nagyurak rabjaivá tett bennünket – okoskodik a szobalány – használjuk ki rabtartóink bolondságát: «Bosszuljuk magunkat eszetlenségükön S legyünk uralkodók a kényességükön». Mutassunk komondor-hűséget, alkalmazkodjunk szeszélyeikhez, csapjuk be őket képmutatásunkkal. Az inas örül a pompás leánynak, egymáshoz illő pár lesz belőlük, Voltaképen ők járják ki jó pénzért gazdáiknál, hogy a tökéletlen serfőző-fiúból, Kukuliniból, nemesúrfi lesz s ezzel beteljesül gazdag édesanyjának legszebbik – bár jó nagy összegbe kerülő – álma. Pomóné, a gazdag serfőző-asszony, nem sajnálja az aranyakat, csakhogy nemesembert csináljon bárdolatlan fiából. Érdem kell a nemességhez?: kérdi Pomóné. «Mi hát az az érdem? Lehet érdemesebb Valami a pénznél, szebb, jobb vagy nemesebb?» Az inas szót emel érdekében miniszter-gazdájánál: «A vastag Pomóné serfőzése után Nemességet akar fittogtatni magán, Az érdem-levélben nincs ugyan mit tenni, De hiszen az árát jól meg lehet venni.» Még csak az kellene – pattan fel a miniszter – hogy minden szennyes kapás, rongyos kőműves, pálinkás zsidó nemességet szerezzen; de az inas csillapítja: hadd szórja el pénzét a gazdag, jusson másoknak is az aranyból, ennek az asszonynak különben is van elég esze. Pomóné őszintén megmondja a miniszteri kihallgatáson: igen, a nemesi karba kívánok bejutni, megúntam a paraszt piszkot; ha nincs is különösebb érdemem, de van pénzem és ez a fő; az ember pénz nélkül mindenütt csak szemét, a tekintély a vagyontól ered, jövedelem nélkül megvetik a főrangút is: «Sok szegény nemesnek a konyhába vetnek, De engem az asztal fejére ültetnek». Az inas és a szobalány segítségével végre sikerül a terve, boldogan látja fia nemességét, Kukuliniból tekintetes úr lesz. «Ilyen ösvényen jár sokszor a kegyelem, Az érdem, jutalom, büntetés, félelem.»
Toldy Ferenc szerint a Philosophus dialógusainak életszerűsége s némely alakjának valósága a szerző hivatásáról tanuskodik. (A magyar költészet története az ősidőktől Kisfaludy Sándorig. 2. kiad. Pest. 1867. A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872.) – Gyulai Pál meleg hangon szólt a Philosophus párbeszédeinek fordulatosságáról, helyenkint feltünedező finomságairól. Szerinte Bessenyei Györgyöt ebben a tekintetben egészen Kisfaludy Károlyig egyetlen drámaírónk sem közelítette meg, nemhogy felülmúlta volna. (A philosophus. 2. kiad. Budapest, 1881.) – Beöthy Zsolt is dícsérte a dialógusok folyamatosságát, a női jellemrajzok találó vonásait és az egészséges komikum föl-fölcsillanását. (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890.) – Bodnár Zsigmond szerint Bessenyei drámai költészetének egyetlenegy többé-kevésbé sikerült jelleme: Pontyi. A korlátolt vidéki földbirtokos a peleskei nótárius első megszemélyesítése. (A magyar irodalom története. III. köt. Budapest, 1893.) – Bayer József szerint a Philosophusban legérdekesebb az a küzdelem, mely az utánzás és eredetiségre való törekvés között folyik, Bessenyei György nemcsak Destouchest forgatta, hanem a többi divatos vígjátékírót is; mindegyiküktől kölcsönzött, ha egyebet nem, hangulatot, egy-két alakot, csupán a főmesében tartotta magát, a kezdő bizonytalanságával, főmintájához. (A magyar drámairodalom története. I. köt. Budapest, 1897.) – Széchy Károly is kiemelte, hogy a Philosophus Destouches-utánzat. Érdeme a magyar átdolgozónak, hogy munkája az eredetiség erejével hat. Francia alakok jelennek meg benne, de Pontyi a tősgyökeres magyar falusi nemesség képviselője. A női jellemrajzokban sok a finomság, a párbeszédekben az elevenség, a vastagabb komikumban az egészséges ér. (Bessenyei és társai. Képes magyar irodalomtörténet. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906.) – Gragger Róbert szerint Pontyi alakja Destouches leleményében, a népszerű francia vígjátékíró La Fausse Agnés című művében gyökerezik; innen került át megfelelő átalakítással a magyar vígjátékba. (Irodalomtörténeti forrástanulmányok. Irodalomtörténeti Közlemények. 1913. évf.)
Kiadások. – A philosophus. Vígjáték öt játékban. Pest, 1777. (A felvonást játéknak, a jelenetet jelenésnek nevezi a szerző. Ajánlólevelében a nemes magyar ifjúsághoz fordul: «Nemes ifjak, barátim s atyámfiai. Mentől távolabb vitetem tőletek és mennél kevesebbet lehetek veletek, annál könnyezőbb szemekkel nézek vissza reátok». Ne legyetek érzéketlenek távolélő testvéretek kiáltására, ismerjetek meg szavaimról, köztetek nevekedtem és veletek éltem. Legyünk hűségesek egymáshoz, gondolkozzunk hazánk terhéről, igyekezzünk valósággal nemesek lenni. «Higyjétek el nekem, hogy nincsen e világon egy ifjú részéről dicsőségesebb dolog, mintha az nemes erkölcsökkel és arany elmével bír.» Ismerem szíveteket, alkalmasok vagytok minden jóra, legyetek is igazi férfiak. «Adjatok új életet és dicsőséget magyar hazátoknak, melyért érdemes s dicső emlékezetű eleitek annyi nemes vért ontottak és amely haza a ti véreteknek érte való feláldoztatását is érdemli. Ah, halhatatlan Hunyadiak, szerencsés azon magyar ifjú, ki életét azon földnek oltalmazásáért feláldozhatja, melybe a ti hamvaitok nyugosznak!» Míg Bessenyei György többi drámai munkája nem került színre, ezt a vígjátékot az 1790-es években többször is eljátszották a budai és pesti magyar színészek. Első előadásának színlapját a sárospataki református főiskola könyvtára őrizte meg: «A felsőségnek engedelmével. Ma hétfőn Sz. János havának (júniusnak) 4-ik napján 1792. A nemzeti játékszíni társaság által Budán a híd mellett levő nyári játékszínben fog előadódni A Filozófus, egy eredeti darab, vígjáték öt felvonásokban. Szerzette Bessenyei György. A játszó személyek… Kezdete lészen 7 órakor». A darab tetszett a közönségnek, főképen Pontyi alakja ragadta meg az érdeklődést, a nyers magyar nemes szerepében Kelemen László lépett fel. Maga a szerző ekkor már bihari magányában élte remete-életét.) – Bessenyei György: A philosophus. Második kiadás. Budapest, 1881. (Szövegét Gyulai Pál rendezte sajtó alá az Olcsó Könyvtárban értékes bevezetéssel. Azontúl ugyanott több kiadása. A vígjáték a budapesti Nemzeti Színházban 1881-ben színre került, de jelentékeny átalakításokkal sem állta meg helyét a modern szinpadon, aminthogy a darab újabb kiadásait is csak a középiskolai ifjúság vásárolta, mint kötelező olvasmányt.) – Bessenyei György: Lais vagy az erkölcsi makacs. A kéziratból első ízben kiadta Lázár Béla. Budapest, 1899. (A párosrímű tizenkettősökben írt ötfelvonásos vígjáték a Régi Magyar Könyvtárban jelent meg. A felvonást játéknak, a jelenetet esetnek nevezi a szerző.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. II. köt. Pest, 1854. – U. az: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Ballagi Aladár: A magyar királyi testőrség története, különös tekintettel irodalmi működésére. Pest, 1872. – Závodszky Károly: Bessenyei György. Pest, 1872. – Gyulai Pál: id. Bessenyei-kiadás. Budapest, 1881. – Szivák Iván: A magyar dráma kezdete. Budapest, 1883. – Petz Gedeon: Bessenyei és Destouches. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1884. évf. – Beöthy Zsolt: A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban. II. köt. Budapest, 1887. – U. az: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. III. köt. Budapest, 1893. – Rózsa Géza: Bessenyei mint drámaíró. Budapest, 1893. – Bayer József: A magyar drámairodalom története. I. köt. Budapest, 1897. – Kont Ignác: Étude sur l’influence de la littérature française en Hongrie. Páris, 1902. – Széchy Károly: Bessenyei és társai. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Dobóczki Pál: Népies alakok az irodalomban a népies irány előtt. Budapest, 1912. – Harsányi István: Régi magyar színlapok. Irodalomtörténet. 1913. évf. – Gragger Róbert: Irodalomtörténeti forrástanulmányok. Irodalomtörténeti Közlemények. 1913. évf. – Kéky Lajos: A széplélek irodalmunkban. U. o. 1916. évf. – Belohorszky Ferenc: Bessenyei és A Philosophus. Budapest, 1929.
