SZÍNÉSZET.
SZÍNÉSZET.
A MAGYAR színészet nem dicsekedhetik hosszú multtal; a színi törekvések még Mária Terézia királynő korában is az iskolák falai mögött húzódtak meg. A szerzetesrendek gimnáziumaiban színre került évenkint a szokásos iskolai dráma, de az előadások latin nyelvét csak a XVIII. század közepétől fogva kezdte felváltani egyik-másik iskolában a magyar nyelv.
Magyar világi színtársulat szervezéséről az 1790-es évekig szó sem lehetett. Hiába verődött volna össze az iskolát megunt diákok és a kéteshírű nők művészi hajlamú csoportja, ebben az időben nem lett volna közönségük. Még később is, az 1790-es évektől kezdve, mikor a magyar írók már megérttették a magyar nemességgel, hogy milyen nemzeti küldetést teljesít a színészet, csak a hazafias vármegyei urak anyagi áldozataival lehetett fenntartani egy-két vándorló társulatot.
Pozsonynak már a XVIII. század derekán megvolt a maga német színészete. A Bécsből leránduló komédiások eleinte csak a város falain kívül játszhattak, de Mária Terézia királynő uralkodása alatt egyre jobb dolguk lett. A városban állandó színház épült; a pozsonyi mágnások még olasz operatársulatokat is hozattak az osztrák városokból. A dúsgazdag magyar hercegek és grófok – az Esterházyak, Pálffyak, Erdődyek, Koháryak, Grassalkovichok – nemcsak a bécsi színházak felvirágoztatására költöttek óriási összegeket, hanem arra nézve is megtettek mindent, hogy győzelemre segítsék a magyarországi német színészet törekvéseit. Színházakat építettek a német színészeknek, díszleteket hozattak számukra a külföldről, szükség esetén palotáikat is rendelkezésükre bocsátották; de mikor később arról volt szó, hogy az első magyar színtársulatokat segítsék, akkor csekély kivétellel sorra elzárkóztak a magyar műveltség jövőjéért küzdő honfitársaik esengései elől.
Pest legrégibb színpada a piaristák belvárosi Galamb-utcai házában volt. Ez a ház ma is úgy áll régi helyén, mint mikor a piaristák oda beköltözködtek. Itt avatták fel színházukat az első kegyesrendi tanárok 1719-ben, két évvel pesti gimnáziumuk megnyitása után. Évenkint több darabot játszattak el tanítványaikkal; jó ideig csak latinul, később magyarul is. A megnyitó előadás darabját Puhóczi Márton kegyesrendi áldozópap írta latin nyelven Zokonius címmel. Tárgya egy indiai király megtérése a keresztény hitre. A dráma szerepeit a legderekabb tanulóifjak játszották, előadásukra sok néző sereglett egybe, a terem egészen megtelt. A színházat a városi tanács gazdag ruhatárral és kellékes gyüjteménnyel szerelte fel, még a gépek sem hiányoztak. Tánc, ének, zene kísérte a játékokat.
A jezsuiták budai gimnáziumában a XVIII. század elejétől kezdve számos iskolai drámát játszottak el a tanulók. Az előadások rendezésére külön ebből a célból kirendelt jézustársasági atya ügyelt fel, az ifjúság a nyilvánosság előtt játszott, ezeken a napokon a budai városi tanács tagjai és a szülők is megjelentek az iskolában. A latinul gyöngébben értők kedvéért latin-német, olykor latin-német-magyar színlapokat nyomtattak, ezeken röviden elmondták a színielőadás meséjét. A jezsuiták budai évkönyve Mária Terézia királynő uralkodása alatt a rend feloszlatásáig 108 iskoladráma címét őrizte meg; akad köztük több magyar történeti tárgyú színdarab is.
Budán és Pesten a világi színészet nehezen vert gyökeret, jóllehet már III. Károly király uralkodása végén is meg-megjelentek egyes német és olasz vándorló komédiáscsapatok a pesti oldalon. A budai tanács mindig nehezebben adta meg az előadások megtartására szóló engedélyt, mert álláspontja az volt, hogy kár a pénzt haszontalan komédiázással kilopni az emberek zsebéből; a polgár legyen takarékos, fizesse meg adóját; a színészek ne rontsák az erkölcsöket. A pesti tanács előzékenyebb volt. Pest városában Mária Terézia királynő uralkodása alatt sokszor játszottak a Pozsony felől ide kocsizó és gyalogló német vándorszínészek. 1774-ben állandó épületet kaptak: a Dunaparton átalakították számukra színházzá a pesti várfal egyik bástyatornyát. Ebben a rondellának nevezett állandó színházban ötszáz ember fért el; helyet kapott benne a Mária Terézia-korabeli Pest egész érdeklődő közönsége. Budán a mai Várkert-kioszk helyén építettek egy fából készült színkört 1783-ban. Mivel ez csak nyári előadásokra volt alkalmas, II. József császár 1787-ben átalakíttatta színházzá a várbeli karmelita szerzetesek templomát és kolostorát. A várszínház Buda város tulajdona volt, a rondellaszínház Pest városé, a váraljai nyári színkört egy budai ácsmester építette és adta ki a német színészeknek. Eszerint az első magyar színtársulat megalakulásakor, 1790-ben, a fővárosnak három színháza volt: mind a három a német művelődés szolgálatában állott.
A német színészet vállalkozó kedvét mutatja, hogy II. József császár uralkodása idején, 1784-ben, megpróbálkozott egy magyarnyelvű színielőadással is Buda közönsége előtt. Ez év őszén az itt állomásozó német színtársulat igazgatója előadatta Möller Ferdinánd német színész magyarra fordított katona-drámáját: a Gróf Valtron avagy a szubordináció című szomorújátékot. A darabot Kónyi János strázsamester ültette át magyarra s a német színtársulat igazgatói, Mayer János és Dittelmayer Teréz, játszották el 1784 november 14-én magyarul tudó műkedvelők segítségével.
A német színészetnek és az iskolai drámáknak erős szerepük volt a magyar világi színészet előkészítésében. A gimnáziumok színpadán játszó tanulókból kerültek ki az úttörő magyar színészek, a gimnáziumi előadásokat rendező tanárokból lettek az első magyar színpadi szerzők. Az 1780-as évektől kezdve egyre jobban fokozódott a vágy a magyar nemzeti színészet megteremtése után, szemben az eléggé virágzó magyarországi német színészettel. Az eszme népszerűsítőinek mindenekelőtt a szigorúan vallásos állásponttal és a társadalmi felfogás ellenérzésével kellett megküzdeniök. A konzervatív gondolkodás a színházban a feslettség iskoláját látta. Míg a régi erkölcsök védői azt vitatták, hogy a színészet a ledér élet melegágya s a magyar ember nem született komédiásnak, a haladás barátai azzal érveltek, hogy a magyar színpad hasznára lesz a magyar nyelv erősödésének és a nemzeti művelődés terjedésének.
A magyar nemzeti színpad felállítására irányuló irodalmi mozgalom Mária Terézia királynő uralkodásának vége felé indult meg. Frendel István nyugalmazott császári és királyi százados, a pozsonymegyei szenci selyemtenyésztő intézet igazgatója, német röpiratban fejtegette egy magyar színház megalapításának szükségességét s felhívta honfitársai figyelmét arra, hogy Európa minden valamirevaló népének van, már nemzeti színpada. (Entwurf zu einem ungarischen Nationaltheater. Pozsony, 1779.) Mikor a magyar nyelv felkarolásának ügye II. József és II. Lipót uralkodása idején egyre népszerűbbé vált, többen is síkra szálltak a világi színészet érdekében. Báróczi Sándor, Decsy Sámuel, Péczeli József és Zechenter Antal lelkesen védelmezték a nemzeti játékszín eszméjét s különösen Kazinczy Ferenc tett sokat arra nézve, hogy a terv valóra váljon. Hamlet-fordításának előszavában valóságos programmot adott. (1790.) Hatásosan izgatott amellett, hogy az 1790. évi országgyűlés idején magyar színtársulatot szervezzenek Pest városában; áldozatra kész gazdag embereket keresett, akik kifizessék a felmerülő költségeket. Sikerült is több mágnást megnyernie s közülök báró Ráday Pált arra bírnia, hogy pártfogásába vegye az első magyar színtársulatot.
Mivel az 1790. évi országgyűlés nem mutatott hajlandóságot arra, hogy erkölcsi támogatásával és pénzügyi segítségével megteremtse az állandó magyar színészetet, több lelkes magyar ifjú szövetkezett egymással előadások tartására. Vezérük Kelemen László volt. A szerény családból származó pesti ügyvéd biztosítani akarta a magyar színészet jövőjét, maga köré gyűjtötte a színi fellépésre vállalkozó ifjakat, műsort és színpadot teremtett. A szervezés munkája sok bajjal járt. Hatóságtól hatósághoz kellett futkosniok az úttörő magyar színészeknek, hogy a fővárosi német színészekkel egyenlő jogot vívjanak ki maguknak. Csak Pest vármegye rendjei pártfogolták esedezésüket, Buda és Pest német tanácsa ellenséges szemmel nézett reájuk. Különösen sok bajuk volt Unwerth Emánuel gróffal, a budai és pesti német színházak bérlőjével, ennek utóbb sikerült is megakasztania a magyar előadások sorát.
Az első előadás 1790 október 25-én folyt le a budai vár német színházában. Simai Kristóf kegyesrendi szerzetes vígjátéka került színre: az Igazházi. Ugyanezt a darabot két nap mulva megismételték a pesti német színházban, a mai Petőfi-tér táján álló rondellában. Következtek a küzdelmek nehéz évei. A nagy lelkesedéssel megkezdett vállalat nem tudott megerősödni. Viszálykodás dúlta fel a belső békét, botrányok támadtak, adósságok nyomták a társulatot. A civódó színészeket csakhamar kitelepítették a két német színházból; új játszóhelyük jó ideig nem akadt; végre meghúzódtak a budai hídfő mellett fekvő, fából épült nyári színház épületében s csak később kerültek vissza a két állandó német színpad deszkáira.
Kár, hogy az úttörő magyar színészek nem viselkedtek okosan. Minden nélkülözésük mellett sem lehetett okuk a kétségbeesésre; ha kissé takarékosabban gazdálkodnak és rendesebben élnek, minden baj nélkül fenntarthatták volna magukat. Jellemző például, hogy egyes vármegyék hazafias nemességétől tetemes anyagi támogatást kaptak több ízben is, de azért folyvást egyenetlenkedtek. Jövedelmük hónapról-hónapra csappant, adósságuk egyre nőtt, közönségük mindjobban elhidegedett. 1795 végén Kelemen László eltávozott körükből, néhány társával vidékre ment szerencsét próbálni, de kísérlete nem sikerült. A magyar városokban most még nem akadt megfelelő számú színpártoló, a csapat inségbe jutott tagjai szétoszlottak s más foglalkozás után láttak. Nem járt jobban a fővárosi törzsgárda sem; ennek élére egy züllött színész került. Végre Pest vármegye 1796 tavaszán feloszlatta és elárvereztette játszóeszközeiket. A színészek világgá mentek, némelyek elunták a sok koplalással járó mesterséget, mások a vidéki közönséggel kezdtek kísérletezni.
Buda és Pest csekély számú magyar lakossága képtelen volt arra, hogy fenntartsa a nemzeti színpadot. A gazdag német polgároktól pártfogolt idegen színészet diadalt aratott.
Az a hat esztendő, melyet az úttörő társulat Budán és Pesten átszenvedett, nem volt egészen érdemek híján. Ez idő alatt (1790–1796) a magyar színészek 469 előadást tartottak s közel másfélszáz különböző színdarabot adtak elő: szomorújátékokat, vígjátékokat, operákat.
A színdarabok kéziratai közül kevés maradt fenn, legtöbbnek csak címét és szerzőjét ismerjük, túlnyomó részük német szöveg után készült átdolgozás. A francia, olasz, angol, spanyol és dán színműveket nem az eredetiekből, hanem német fordításokból magyarosították. Legtöbbször a Pikkó herceg és Jutka Perzsi című operát játszották (Hafner német szerző nyomán, tizenkétszer); utána Simai Kristóf Igazházija (kilencszer), Kotzebue Embergyűlölés és megbánása (kilencszer), Bretzner Házasságszerző prókátora (kilencszer) voltak legnépszerűbb darabjaik. A magyar színigazgató a pesti német színház műsora után indult, ennek darabjait ültette át magyar nyelvre, ez is nehéz munka volt, mert meg kellett teremteni a magyar színpadi nyelvet. Hogy milyen bámulatosan fejlődött néhány évtized alatt drámai stílusunk, csak az tudja méltányolni, aki az 1790-es évek eléggé kezdetleges prózai dialógusait egybeveti Vörösmarty Mihály zengzetes jambusaival.
Mikor Kelemen László vállalkozásának híre eljutott Kolozsvárra, a magyar nyelvért lelkesedő erdélyi nemesek között mozgalom támadt. Szerették volna, ha a fővárosi színtársulat leutazik Erdélybe, utóbb azonban mégis jobbnak látták, ha maguk tartanak fenn egy színészcsoportot. A szervezés munkáját Fejér János vette kezébe két testvérével, Fejér Istvánnal és Fejér Rozáliával. A székely eredetű család Torda megyéből származott át Kolozsvárra, maga Fejér János a kolozsvári református gimnáziumban végezte tanulmányait s mikor az erdélyi hazafias közvélemény színészet után áhítozott, elment a nagyenyedi református kollégiumba színjátszásra alkalmas diákokért.
Így verődtek össze az úttörő erdélyi színészek, vezetőjük Fejér János volt, legjobb két színészük Kocsi Patkó János és Jancsó Pál. A mágnások összeadták számukra a költségeket, ruhákkal is ellátták a társulatot, így indult meg a kolozsvári magyar színészet, 1792. november 11-én, a Titkos ellenkezés vagy Köleséri című darab eljátszásával. A darabot nem ismerjük, még színlapja sem maradt fenn. Kocsi Patkó János mondta benne az első szót; ugyanő lett később a társulat igazgatója is (1794–1808); neje, Fejér Rozália, az első magyar színésznő Erdélyben. A kolozsvári színielőadásokat állandóan nagy közönség látogatta, de a körülbelül tíz tagból álló társaság itt is könnyelműen költekezett és gyermekesen egyenetlenkedett. Szerencsére az erdélyi urak erős kézzel fogták a társaságot s mindent elkövettek, hogy a színészet jövőjét Kolozsvárott biztosítsák. Állandó anyagi segítségük lehetővé tette, hogy a színészek és színésznők olyan fizetést kaptak, mint a pestiek, pedig a kolozsvári színpad gyakran egy hónapon át sem hozott annyi bevételt, mint Pesten egy-egy sikerültebb színházi este.
A kolozsvári színészek időnkint eltávoztak otthonukból s megpróbálkoztak azzal, hogy megtörjék a nagyobb magyar városok közönyét a nemzeti színészettel szemben. Bőkezű pártfogójuk, az idősebb báró Wesselényi Miklós, megteremtette a vándor-rendszert: a melegebb idők beálltával kiküldte a színjátszó csapatot az erdélyi városokba s elindította őket Nagyvárad és Debrecen felé. Ebben a két városban 1798 nyarán elég jól ment a dolguk, de máshol sajnálták a pénzt a komédiásoktól. Mikor a színészek már nem bírták tovább a sok nélkülözést, visszahúzódtak az erdélyi fővárosba. Rosszabb dolguk volt az első pesti magyar színtársulat még megmaradt tagjainak, mert ezek nem menekülhettek sehova sem a nyomor és koplalás elől. Éhezve, rongyosan, züllötten kóboroltak az országban.
Az első magyar színészek deákos műveltségű fiatalemberek voltak, de elfogadható női szereplőket csak nehezen tudtak összeszedni, mert az akkori felfogás kérlelhetetlenül elítélte a színi pályára lépő leányokat. Kelemen László három leánytestvérét is bevonta a játszók sorába. Az első magyar színésznők mindössze néhány elemi osztályt végeztek, műveltségük fölötte fogyatékos volt, egyikük írni sem tudott, neve aláírását keresztvonással igazolta. Később a férfiak sorába is sok tanulatlan elem jutott mesterlegények, kicsapott diákok, züllött irnokok. A társadalom kitagadottjainak tekintették őket; lelkesen tapsoltak játékuknak és szívesen mulattak velük, de az úri társadalomba való bevezetésüktől mindenki óvakodott; még később is meggyalázottnak érezte magát az a magyar nemesúr, akinek fia «komédiás» vagy «ripacs» lett. A színészek koplaltak, adósságokat csináltak, pénzért könyörögtek, ittak, szerelmeskedtek, civakodtak, irigyelték egymás szerepeit. Az első magyar színtársulat egyik színésznője 1794 októberében az előadás megkezdésekor hirtelen a függöny elé lépett, gyalázni kezdte igazgatóját az igazságtalan szereposztásért, ezalatt nézőtéri barátai éktelen zajt csaptak. A botrányért a helytartótanács huszonnégy órai áristomra ítélte a leányasszonyt, utóbb kegyelemből elengedte büntetését, de nyilvánosan meg kellett követnie a közönséget; bocsánatkérése újabb botrányba fult, mert az a színész, akivel együtt élt, pártot szervezett mellette s a korcsmás cimborák zajos tüntetéssel riasztották meg a nézőtérre bevetődő fővárosi polgárokat. A színészek közt állandóan sok gyanús komédiás hányódott-vetődött, ezek a csapnivaló alakok még a jobbérzésű aktorokat is elrontották. A Martinovics-összeesküvést is egy züllött ripacs, az aradi születésű Sehy Ferenc, árulta el; ezt a silány kémet és megfizetett denunciánst később részeg huszárok ütötték agyon egy kocsmai verekedésben.
A színházi cenzura szigorúan működött. A hatóság által engedélyezett szövegtől nem térhetett el a színész, mert a cenzor vagy a kormányhatalom egyik megbízott embere ott ült a nézőtéren s figyelemmel kísérte a játszók minden mozdulatát. A rögtönzést, kétértelműséget, illetlen testmozdulatokat keményen megbüntették. Tilos volt a tekintélyek kigúnyolása, a színpadon való gyilkosság, egyházi személyeknek színpadra vitele. Vidéken a hatóság kevesett törődött a komédiásokkal, itt szabadabb élet folyt. Mikor a vándorszínészek a debreceni Fehér Ló vendégfogadó udvarán játszottak vagy valamelyik falusi pajtában ütötték fel tanyájukat, ott kedvükre rögtönözhettek, hogy jókedvre hangolják a közönséget. Holdvilágos estén világítás sem kellett; ha sötét volt, néhány faggyúgyertyát gyujtottak. Fizetése voltaképen egyik színésznek sem volt, megosztoztak a bevételeken, rang szerint adták ki egymásnak a nézőktől beszedett garasokat, tojásokat, szalonnát, lisztet. Vándorútjaikon sok mulatságos kalandon mentek keresztül; ha kiöregedtek viszontagságos pályájukból, többnyire nyom nélkül tűntek el, mint az ég madarai.
KELEMEN LÁSZLÓ (szül. 1763. Pest; megh. 1814. Csanádpalota, Csanád megye), az első magyar színtársulat szervezője és igazgatója. Biharmegyei eredetű nemescsaládból származott; atyja makói tanító volt, utóbb a pesti ferencrendi szerzetesek kántora; az éneklésben való kiképzését és zenei tudását atyjától nyerte. A piaristák pesti gimnáziumában tanult, jogi tanulmányait a budai egyetemen végezte, 1786-ban iktató lett a pesti városházán, utóbb jurátus kancellista a pestvárosi ügyészségen. Mint ügyészségi alkalmazott és mint hites ügyvéd széleskörű ismeretséget szerzett; ezt később, mikor a nemzeti színészet érdekében annyit kellett szaladoznia, hasznára fordította. Az első magyar színtársulat szervezésekor, 1790-ben, huszonhét éves volt. Csak az előkelő magyar úrak segítségével tudta kivívni, hogy a budai és a pesti városi tanács, a budai magyar királyi helytartótanács és a bécsi udvari kancellária elvben nem tiltotta el a magyar színjátszást; a két városi kőszínház azonban német bérlő kezében volt s ez a külföldi grófi vállalkozó a magyar színészek fellépésének még a gondolata ellen is tiltakozott. Kelemen László nagy jutalékot ígért a bérlőnek s csak azokra az estékre kérte a két színházat, mikor a német színészek nem játszanak bennük, kérését azonban gróf Unwerth Emánuel nem hallgatta meg. Pest vármegye és néhány magyar mágnás közbenjárására 1790-ben két előadást mégis megtarthatott: egyet Budán (okt. 25.), egyet Pesten (okt. 27.). Az előadások rendes sorozata csak 1792 májusában indult meg a dunai hajóhíd budai hídfőjénél álló nyári színkörben; ezt az elhanyagolt faépületet tulajdonosa, egy budai ácsmester, nagynehezen átengedte a magyar színészeknek. Havonkint tíz-tizenöt darabot játszottak itt, de az őszi napok beálltával előadásaik megszűntek. Kelemen László könyörgő leveleket írt a vármegyéknek, pénzt kért tölük társulata fenntartására, az adományokat kiosztotta színésztársai között. A színészek hálátlanul viselkedtek vele szemben, pedig 1793 januárjától kezdve egyes estékre már megszerezte társulatának a két német kőszínházat is. Ismételten elvették tőle az igazgatóságot; egy ideig egy pesti lengyel borkereskedő állt a Nemes Magyar Játszó Színi Társaság élén, utóbb a német színtársulat igazgatója vezette a társulatot; de az idegenek csakúgy nem tudtak boldogulni a rakoncátlan komédiásokkal, mint amilyen elkeseredve szemlélte a sok botrányt Kelemen László. Színésztársai 1796-ban már nélküle játszottak. Őmaga Nagyváradra ment, itt egyik testvére városi tanácsnok volt, segítségével hivatalt vállalt, megnősült, de színészi becsvágya nem hagyta nyugodni. Új társulatot alapított, 1799 őszén megkezdte előadásait Nagyváradon, a következő évben folytatta vállalkozását Szegeden, Kecskeméten, Nagykőrösön, Egerben, Miskolcon, Nagykárolyban. Egy ideig tűrhetően ment a dolga, végül minden összeomlott körülötte. A tönkrement színigazgatóból falusi iskolamester és kántor lett, 1802-ben a ráckevei plébános alkalmazta a katolikus egyházközségben, 1806-ban Makóra ment orgonistakántornak, 1811-ben ugyanitt megpróbálkozott az ügyvédséggel, 1814-ben Csanádpalotára szorult s újból kántortanítóságot vállalt. Itt húnyt el a következő évben, ötvenegy éves korában. Özvegyét az új kántor vette feleségül, ez nevelte fel öt árváját is. Egyik leánya 1894-ben húnyt el Szegeden nyolcvanhét éves korában. Családja nem halt ki, fiúági utódai ma is élnek. Sírja fölé az Országos Színész Egyesület 1888-ban emlékoszlopot emelt, küzdelmes pályájáról a tudomány és a szépirodalom több ízben megemlékezett. (A szépirodalomban Vahot Imre színműve: Az első magyar színészek Budán, 1861; Jókai Mór színműve: Thespis kordéja, 1890; Jókai Mór színműve: Földönjáró csillagok, 1890; Váradi Antal drámai prológusa: Úttörők, 1890; Fényes Samu színműve: Bacsányi, 1903.) – Kelemen László nemcsak jó énekes, tehetséges jellemszínész és történeti érdemű színigazgató volt, hanem buzgó fordító is. Több egyházi éneke és drámafordítása maradt fenn. – Nyomtatásban két bohózatos játéka jelent meg: A gazdasszony avagy megfizet az öreg harang. Vígjáték két felvonásban. Pest, 1792. (Németből. Először játszották Pesten, 1792, május 17-én.) – Csapó Péter vagy a kincsásók. Vígjáték négy felvonásban. Pest, 1792. (Németből. Először játszották Pesten, 1792. augusztus 5-én.) – Kéziratban számos színmű fordítása német szövegből; így Moličreből: Tettetett beteg vagy az igaz orvos (1792), Shakespeareből: Othello, a velencei szerecsen (1795), azonkívül tíz érzékenyjáték és vígjáték; ezek közül az egyiket még 1834-ben is előadták Kolozsvárt. (Lassú víz partot mos, 1794, vígjáték Schröder után.)
Irodalom. – Endrődy János: A magyar játékszín. Négy kötet Pest, 1792–1793. – K. Nagy Sándor: A váradi színészet története. Nagyvárad, 1884. – Dvorcsák Gyula: Igazházi s az első magyar színielőadás. Kassa, 1885. – Bayer József: A nemzeti játékszín története. Két kötet. Budapest, 1887. – Váli Béla: A magyar színészet története. Budapest, 1887. – U. az: Kelemen László, az első magyar színigazgató. Arad, 1888. – U. az: Az aradi színészet története. Budapest, 1889. – Koltai Virgil: Győr színészete. Két kötet. Győr, 1889–1890. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Országh Sándor: Budai színházak és játékszín 1783–1895. Budapest, 1895. – Ferenczi Zoltán: A kolozsvári színészet és színház története. Kolozsvár, 1897. – Naményi Lajos: A váradi színészet története. Nagyvárad, 1898. – Géresi Kálmán: A debreceni színészet. Debrecen, 1898. – Bayer József: Az első magyarnyelvű színielőadás a fővárosban és gróf Valtron. Irodalomtörténeti Közlemények. 1903. évf. – Keresztesy Sándor: Miskolc színészetének története. Miskolc, 1903. – Szmollény Nándor: A szegedi magyar nemzeti színészet. Szeged, 1906. – Lugosi Döme: Magyar színészeti lexikon. Budapest, 1908. – Bayer József: Shakespeare drámái hazánkban. Két kötet. Budapest, 1909. – Heppner Antal: A pozsonyi német színészet története a XVIII. században. Pozsony, 1910. – U. az: Az első pesti magyar előadáshoz. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1910. évf. – Fekete Mihály: A temesvári színészet története. Temesvár, 1911. – Császár Elemér: A német költészet hatása a magyarra a XVIII. században. Budapest, 1913. – Kádár Jolán: A budai és pesti német színészet története 1812-ig. Budapest, 1914. – Pataki József: A magyar színészet története 1790–1890. Budapest, 1921. – Pukánszkyné Kádár Jolán: Színészettörténeti vonatkozású pesti és budai nyomtatványok a XVIII. századból a Nemzeti Múzeum könyvtárában. Magyar Bibliofil Szemle. 1925. évf. – Isoz Kálmán: Buda és Pest zenei művelődése. Budapest, 1926. – Flórián Kata: A kassai német színészet története 1816-ig. Budapest, 1927. – Lugosi Döme: Kelemen László és az első Magyar Játszó Színi Társaság. Makó, 1927. – Benyovszky Károly: A pozsonyi magyar színészet története. Pozsony, 1928. – U. az: Olasz operatársulatok Pozsonyban a XVIII. században. Zenei Szemle. 1927. évf. – Lám Frigyes: Színházunk külső története dióhéjban. Győr, 1928. – Romhányi István: A pesti magyar színészet kezdete. História. 1928. évf. – Gyalui Farkas: A magyar színészet székely nagyjai. Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára. Szerk. Csutak Vilmos. Sepsiszentgyörgy, 1929. – Vatter Ilona: A soproni német színészet története 1841-ig. Budapest, 1929. – Magyar Bálint: A Nemzeti Színház előtti magyar színészet történetének vázlata. Budapest, 1931.
