FALUDI FERENC VERSES MUNKÁI.
FALUDI FERENC VERSES MUNKÁI.
MIRŐL énekelhet a XVIII. században egy olyan férfiú, aki Isten szolgálatára és az ifjúság nevelésére szentelte életét? Hogyan önti verses formába témáit? Mit lát maga körül, mit ad a saját életéből?
Első ihletője a vallás, az Úr Jézus imádása, a Boldogságos Szűz Mária magasztalása, a szentek tisztelete. «Jézus, szívem szép szerelme, Az én lelkem gerjedelme Buzgón szeret tégedet.» Szeretlek, de nem azért, mert félek a pokol kínjaitól; szeretlek, mert mindenem vagy; ebben a holtig való hűséges hódolatomban vígan ontom érted véremet. (Az Úr Jézushoz.) Tekints, keresztény testvérem, Krisztus Urunkra: ő teremtett, ő váltott meg bennünket s az emberi gonoszság mégis fölfeszítette a keresztfára. «Szűzek, ifjak sírjatok, Mélyen szomorkodjatok, Keseregjen minden szív, Aki Jézusához hív.» Csak az irgalmatlan nem szán meg téged, Jézusom, a keresztfán. Gyenge tested sebei sírásra indítanak, a nap és a hold elsötétedik szenvedéseid láttára, egyedül a bűnös nem indul meg. Szállj magadba, bánd meg vétkeidet, gondold meg: Isten fia volt, aki meghalt éretted. (Feszülethez.) Szűz Máriám, Szentlélek jegyese, ritka kincs: királynéjának vall az ég és a föld, magasztal minden élő. Légy a mi gyámolunk, oltalmazd nyájadat, távoztasd el tőlünk a bűnt, könyörülj rajtunk; engedd, hogy tiszta szívvel követhessünk és szerethessünk! (A Szűz Máriához.) Téged is mély szeretettel övezünk nagy királyunk, Szent István: országunk tőled vette méltóságát, fényességét, kincsét, hitét, mindenét. Vigadozz Magyarország, mert íme hazahoztuk első királyunk szent jobbját, ez a kéz oltalmaz bennünket, erre tekintsünk inségünkben. (Szent István királyhoz.) Magasztaló versekkel dicsőítsük az eget, üdvözlő énekeket zengjünk Szent Imre herceg tiszteletére. Még életében angyal volt, szűz élettársával együtt szűzen halt meg, boldog maradványai most érkeztek vissza közénk. Virágozz, erdő és mező; illatozz, sziget és liget; emelkedjetek rózsák, keljetek liliomok! «Keresztünkkel villogjatok Országunknak hegyei És vígabban induljatok Négy címeres vizei.» (Szent Imre hercegről.)
Boldog magyarság! Itt van királynőd, itt van oltalmazód, itt van felséges asszonyunk. «Felségek közt te vagy felső, Kincsek közt legnagyobb kincs, Te nemeden te vagy első, Az élők közt másod nincs.» Vajha eléggé magasztalhatna gyenge tollam! Megmutattad igaz szívedet nyájadhoz, megmutattad anyai szeretetedet országunk irányában, te ajándékoztál meg bennünket Szent István jobbjával: ezer hála és örök emlékezet legyen érte jutalmad. Amíg él a magyar, el nem felejt téged! (Mária Terézia királyné asszonyunkhoz.) Legyen üdvözölve az új nádorispán, gróf Batthyány Lajos, a fényes méltóság méltó viselője. Nem szörnyű hatalom az ő urasága, nincs kedvére az erőszak, egyenes szívében oltalom és irgalom honol. Tudja is, akarja is hazája előmenetelét, bátran bizakodhatunk palatinusságában, alázatos csókkal járulhatunk kezéhez. «Mondjuk: a nagy Isten tartsa egészségben, Érdeméhez képest fényes dicsőségben, Méltóságos háza magasztalására, Egész Magyarország vigasztalására!» (Méltóságos gróf Batthyány Lajosnak, mikor palatinussá lett 1751. esztendőben.)
De itt van másik dicsőségünk is, a hadvezér, a poroszok rettegtetője, gróf Nádasdy Ferenc; halljuk csak, mit mond magyar vitézeinek? Diadalt arattunk, bátor seregeim, rettentő Mársnak fajzati, Bellona igaz magzati! Jól vitézkedtetek, meggyőztük a burkus kölykeit, vágtuk őket, mint a barmokat; megvertük táborát, letéptük sátorát, gázoltuk vérüket, elnyertük várait, prédáltuk mindenét; méltán mondhatunk hálaadó éneket. «Forgassunk nagy poharakat, Igyunk Te Deum-borokat, Nékem is töltsetek, Nékem is töltsetek!» De új lármát hallok, fiaim, már megint friss erő üt ránk: előre, bajnokok, harsogjon trombitánk, újítsuk meg sebeiket. «Megyek: kövessetek! Megyek: kövessetek!» (Nádasdy.) Az ilyen nagy hős még éltében méltó arra, hogy megkapja sírfeliratát: «Forgattam karomat, Bajvívó kardomat, Nem szántam éltemet, Hogy ontsam véremet Asszonyomért». Harcaimban bátran néztem az ellenség ágyúit, rontottam fegyverét, koncoltam emberét, döntöttem falait, megvettem várait. Az egész világon dícsérték nevemet, de most már itt nyugszom, állj meg síromnál, jámbor utazó, állj meg, ki vagy? «Nem szerzek háborút, Hozz laurus-koszorút, Becsüld meg tetemit, Nádasdy fekszik itt, Elballaghatsz.» (Méltóságos vitéz gróf Nádasdy Ferenc horvátországi bánnak írtam ezen koporsós verseket még élteben és megküldöttem 1777-ben.)
Az isteni Gondviselés mindenütt jelenvaló, egyébiránt az élet nagy szerencsejáték. «Fortuna szekerén okosan ülj, Úgy forgasd tengelyét, hogy ki ne dűlj.» Ma kinccsel halmoz el szerencséd, holnap elnyomorít, újból boldoggá tesz, ismét bajt zúdít rád, most megbecsül, később megaláz. «Érdemre nem tekint, szemtelen, vak, Kire ma vont aranyt, holnapra szűrt rak.» Hol édes jó anyád, hol mostohád. (Forgandó szerencse.) A bölcs ember nem törődik a szerencse cudar változásaival; úgy nézi csúf játékát, mint a forgó karikát. Csélcsap a szerencse, nyughatatlan kóborló; nálad ebédel, másutt vacsorázik; úgy tekints ajándékára, mint az elröppenő álomra. (Szerencse.)
A szerencse bosszantásai elől meneküljünk a természet ölébe. «Királyi mulatság erdőkben sétálni, Árnyékos utcáin fel s alá járkálni.» Megkerüljük a hegyet-völgyet, friss források mellé ülünk, nyulászunk, madarászunk. Nincs ilyenkor sötét gond, vígan társalgunk, jóízűen eszünk, dícsérjük a vizet, megisszuk a bort; az eszem-iszom után könyökünkre dőlünk, fél órácskát alszunk, könnyű testtel ébredünk, játékkal mulatunk. Tréfálunk a visszhanggal, megkérdezzük jövendőnket a kakuktól, hallgatjuk a pintyőke sírását, galamb nyögését, rigó fütyülését. «Királyi mulatság, Ártatlan bolondság.» (Tavasz.) Hasad a hajnal, szalad a sötétség, megrázzák szárnyukat a madárkák; feléled az egész erdő, virágok illatoznak mindenfelé, hullatja gyöngyét a harmat. A pókok megfoltozzák szakadt hálójukat, elállják a legyek útját. A madarászok is lesbe állnak, kirakják lépvesszőiket, ügyesen fújják csalfa sípjukat. «Jön a rigó, harkály, szarka, Felzendül a tollas nép, Mátyás kiált, oda farka, Sok baglyokat fog a lép.» Kibaktatnak a nyulacskák a vetésből, ugrándoznak a szarvasok a forrásvizek mellett, húsra feni fogait a farkas, morog a medve barlangjában. Ilyen a tavaszi napkelte; a pásztorok a völgyeket járják, a vadászok puskáznak, a zarándokok útra kelnek, a kovács a műhelyben izzad, a deák tanul. (A hajnal.) Mit láttam jómagam, mikor egyszer fölserkentem álmomból s a csillagtábor oszlásakor elmentem egy virágos kertbe? Csodát mondok: a virágok elevenekké lettek, tréfáltak, ugrándoztak; egymás derekába kapott a narcisszusz és a jácint, a pipacs és a mák, a majoránna és a rozmaring; megforgatták egymást, példát mutattak a táncra; fájdalom, a gyöngyvirág tüskébe hágott, megvérezte lábát, szánták a többiek. A liliom, tulipán, rózsa, szekfű, kökörcsin mosolyogva lejtettek, öröme telt vidámságukban Flóra istenasszonynak. A tüskebokor táncra kelt az egressel, bár féltek egymástól töviseik miatt; csakugyan, mikor egyszer-kétszer ölbe kapták egymást, megvérezték testüket; ott termett az útifű, gyógyulást hozott sebeikre. Még a kerti vetemények is buzgón forgolódtak. «A káposzták otthon hagyták Redős nagy szoknyájukat És fejenkint elosztották jó friss táncra magukat.» Most rút forgószél támadt, szétszaladt a virágok kara, a szép álom eltűnt. (Tündérkert.)
Mesét mondok a tarka madárról. Víg kedvében gyümölcsöskertbe ment a tarka madár («Ha én tarka madár volnék, Én is veled elrepülnék, Tarka madár»); ott ragadt lakomázása közben két lépvesszőcske közt («Ha én tarka madár volnék, Soha veled nem repülnék, Tarka madár»); de tőrbe ejtői nem bántották, hanem még kényeztették is a madárkát (mégis csak veled repülnék); azután bezárták kalitkába (dehogy mennék veled); jól tartották és cukorfalatokkal hízlalták (veled repülnék); végezetül nyársra vonták (soha veled nem repülnék). Ez a tarka madár története. (Tarka madár.)
A nemesúrfi enyeleg a nemeskisasszonnyal. Minden szép volna, minden jó volna – mondja az úrfi – kedves vagy, kislány, de hamis. Nincs semmi hiba udvarlómban – vallja a kisasszony – mégsem tetszik. Miért tökéletes a leány az úrfi szerint? Ezért: családja úri eredetű, termete deli, ruhája szép, arca még szebb, szeme kökény, pillantása tüzet lobbant, nyaka fehér alabastrom, ajaka piros rózsa, válla tisztább a hónál; szép, mikor énekel, hárfázik, varr; szép, mikor nevet, sír, térdet hajt: «De mit használ, ha hamis». Férfi-eszményképét így látja a leány: nemzetsége híres, jól nevelték, termetében nincs hiba; szeme tiszta, arca tejbe mártott, homloka magas, dereka cédrus, ajaka hajnal; pompásan ül lován, ért a tánchoz; törvénytudó, elmés, emberséges, jámbor, józan, takarékos, kellemetes, vidám; paradicsom a társasága: «De nem tetszik, tudom, mért: Mert hamisnak mond, azért». (Késztő ének, Felelő ének.)
Az egyszerű származásúak közt is van boldog ember: ilyen a szakács. «A szakácsnak jól van dolga, Télen-nyáron könnyen él, Úr a szakács és nem szolga, Mikor tetszik, akkor kél.» Reggel tiszta kötényt vesz magára ez a tekintélyes férfiú, hármas kés függ az oldalán, süveg ékeskedik fején, hízelkedő szolgálók sürögnek-forognak körülötte. Nem ő rakja meg a tüzet, más hordja konyhájára a fát, még a nyársat is más forgatja helyette, ő csak parancsol, ásít, sétál. Pompás ételeit mindenki dícséri, jól él körülötte az egész ház népe, maga is napról-napra jobban hízik; ebéd után pihenésre dől, később pipázik, kártyázik, tréfál. «Úr a szakács és nem szolga.» (Szakács-ének.)
Pipafüst mellett derűsebben telnek az órák. «Hív társam, dohányos börböncém, Te tisztítod fejemet, Szép pipám, égő kis kemencém, Te enyhíted mellemet.» Füstöcskéd kering, forog, játszik; vigasztalóm vagy kedves pipám. Jó leckét kapok tőled: életem úgy oszlik el majd, mint a pipafüst. Ember, fontold meg: «Mint a füst oszlik hirtelenül, Elcseppensz egykor véletlenül». (A pipáról.)
Egykedvűség, nyájasság, vidámság; így múlik az élet. Hamis voltál hozzám? Hát csak menj tovább, örülök, hogy leoldottál láncaimról, elég gondom-kínom volt miattad, nem kell a barátságod. «Ne a kosár, vidd veled, Benne obsit-leveled.» (Addio.) Kellemetlen volt vendégünk, gonosz volt? «Ne marasszuk, elmehet, Amint tetszik, úgy vehet A faképtül végbúcsút, Előtted az országút.» Még a kakas is vígan szólt, amikor felült kocsijára; hadd menjen szaporán; menjen, menjen! «Minden lova rúgjon fel, A rúdszege hulljon el, Repedjen a gyeplőszíj, Pincetokja folyjon ki. A forgószél kergesse, Záporeső vezesse, Igen finom ember volt, Jó hogy tőlünk elpatkolt!» (Útravaló.)
Menjünk a pásztorok közé, az erdők mélyén nyugalom van, a nyájak őrzői még versengéseikben sem gonoszok. Tityrus juhász és társai örvendeznek, mert Meliboeus nagy méltóságra emelkedett: a pásztorok bírája lett. Versenyt ugrándozik az egész pásztornép, örömtüzeket raknak, sütik a bárányt, fújják a furulyát. «Száz ostorpattanás hallik a völgyekben, Száz víg kürtölések legelő hegyekben, A felelő ekhó felkapja duplázza, csak az irigység kaján fejét rázza!» A juhászok és dudások égig magasztalják Meliboeus nevét; új uruk igazságszerető, vigyázó, szorgalmas, kegyelmes. Nagyot esznek-isznak egészségére. «Elkészült az ebéd, jertek, falatozzunk, Kecskével, báránnyal vígan vagdalkozzunk. Kinek kell a lencse, ki tart a borsóval? Itt a lágy cipó is a boros korsóval.» (Méltóságos gróf Fekete Györgynek, mikor országunk bírája lett.) Más alkalommal Tityrus juhász és Corydon kanász találós mesék megoldásában versenyez, mind a kettő fogad a maga győzelmére: «Corydon feltette félmázsás ártányát, Tityrus kecskéjét s legjobbik bárányát». (Pásztorversengés.) Ismét máskor a pásztorélet eseményeivel, apró mesélgetésekkel, köznapi társalgással, versek mondásával, énekkel, sípszóval szórakoznak. (Megint pásztorversengés, Az aggódó pásztor, Ismét pásztori versengés.) Egyszer a pásztorok képében a jezsuiták beszélgetnek, panaszolják szomorú sorsukat, siratják rendjük feloszlatását. Lézengünk, bujdosunk – mondja Moeris – azt sem tudjuk, merre tartsunk; hiába szánnak bennünket, hiába sírnak esésünkön még a virágok is. Pán haragja – válaszol Mopsus – elsodort bennünket, botja alatt elhullott a nyáj, ó gonosz idők, itt állunk reménytelenül. De tarka hírrel jő Menalcas; eltemették Pánt – jezsuitákat feloszlató pápát –; új Pánt – új pápát – ültettek székébe; az ég adta nekünk ezt a fordulatot. Az erdők és mezők új fejedelme okos, igaz, bátor; megfékezi a farkasokat, megőrzi a nyáját, előkeresteti a szétzavart pásztornépet; a jog és az igazság igaz védője lesz. «Feltámad meginten a pásztorok napja, Ama dicső névnek elborult csillagja, Fogyott seregének kiterül zászlója, Napkeletről nyugtig forog lobogója.» (A kesergő pásztorok.)
Faludi Ferenc vonzóhangú költő. Lírája nyájas, kedves, derűs poézis. Sorait izlésesen kapcsolta strófákba, kifejezéseinek kellemére szorgosan ügyelt, nem egyszer igazi ódon művészettel öntötte formába gondolatait. Vallásos énekei a hitbuzgalomból fakadó katolikus érzelmek közvetlen megnyilatkozásai; alkalmi költeményei a nemzet nagyjait hálás tisztelettel magasztaló ódák; elmélkedő verseiből a keresztény bölcselő szelleme tükröződik; leíró költeményeiben a természet szépségeinek eleven festője. Írt néhány tréfás éneket és jóhumorú helyzetdalt is. Pásztorkölteményeiben Vergilius eklogáit utánozta, de a klasszikus színezésbe magyar vonatkozásokat vitt. A mai olvasó mindenesetre szokatlannak találja, hogy ezekben az idillekben a görög hitregéket emlegető pásztorok a Bakony és a Tátra vidékén legeltetik juhaikat.
A XVIII. századnak ez a nagyhírű írója a magyar verselés fejlődésében emlékezetes helyet foglal el. Nemcsak a nyelvvel bánt fordulatosan s minden kortársánál öntudatosabban és könnyedebben, hanem verselő készsége és ritmikai érzéke is nagyobb volt, mint bárkinek költő-elődei közül. Szinte ösztönszerűen vitte bele az időmértéket rímes verseibe. Néhány jambusi, trochaeusi és daktilusi lejtésű költeményével utat tört a nyugateurópai verselés meghonosítói előtt; ő írta az első magyar szonettet; újított a Zrínyi-strófán is: kiküszöbölte belőle a négyesrímet s a tizenkettős verssorokat páros rímekkel látta el. Strófái feltűnően változatosak. Ezt a változatosságot a sorok művészi értékű csoportosításával s a szótagszámok és a rímelés ügyes elrendezésével érte el. A keresztrímeket ő használta először rendszeresebben a magyar költészetben.
Lírája német, olasz és latin forrásokból táplálkozott, de ezek a források még távolról sincsenek földerítve. Faludi Ferenc is úgy tett, mint valamennyi költőtársa a régi magyar irodalomban: ha valami csinosabb verset olvasott s megfelelő hangulatban volt, az idegen szerző strófáit átköltötte anyanyelvére. Átköltésének eredetisége a külföldi minta rövidítésében vagy bővítésében, egy-egy gondolat vagy kép részletesebb kidolgozásában, új jelzők és magyaros kifejezések alkalmazásában állt. Költeményeinek egy része szoros kapcsolatot mutat a XVII. századvégi és XVIII. századeleji német gáláns költészettel. Ez a finomkodó költészet a kompozíció kerekdedségére és a stílus választékosságára nagy gondot fordított, az óklasszikus, az olasz és a francia költészettől eltanulta a kecsesebb lírai motívumokat s általában nyelvi és formai ügyeskedésben lelte örömét. Tipikus szobai líra volt, távol minden élménytől. Faludi Ferenc szívesen olvasta ennek a gáláns költészetnek divatos darabjait; néhány költeményt épen úgy átdolgozott magyarra, mint ahogyan felhasználta az akkori latin és olasz költészet bőséges termését is.
A rokokó szelleme és formái az ő költészetével vonulnak be a magyar költészetbe. A XVIII. században európaszerte nagy volt az olasz költészet hatása, a német gáláns költészet is ebből a forrásból táplálkozott, a bécsi udvar körében élő magyar urak a francia könyvek mellett szívesen olvasták az olasz írókat és örömmel látogatták az olasz színtársulatok előadásait. Metastasio az 1730-as évektől kezdve a Habsburg-udvar költője volt, zenés színdarabjai eljutottak az iskolák színpadjaira, a bécsi olasz poétáért mindenki lelkesedett. A Bécsben és Rómában élő magyar papok sem vonhatták ki magukat a rokokó-áramlat hatása alól, Faludi Ferenc szintén megbarátkozott Metastasio rokokó-ízlésével, a divatos irány zenei verselését szívesen követte. Formaújításával rendkívül nehéz feladat megoldására vállalkozott. Könnyed lebegéssel és dallamosan kellett megszólalnia akkor, mikor az olasz és német líra fejlett verstechnikájának megfelelő magyar verselői hagyományok nem segítették munkájában. Ritka nyelvformáló tehetségére és finom zenei érzékére vall, hogy magyaros ütemű költeményeibe szinte öntudatlanul belevitte a dallamos ritmusú rokokó-lejtést.
Faludi Ferenc költészetét katolikus kortársai nagyrabecsülték. – Bod Péter még keveset tudott róla, nevét költött névnek gondolta s Nemes Emberét és Nemes Asszonyát Dorell József neve alatt vette be Magyar Athenásába. (1766.) – Ezért támadt rá egyik versében Rájnis József. A katolikus közvélemény szerint Gyöngyösi István után Faludi Ferencnél nem támadt még nagyobb poéta Magyarországon s íme a protestánsok tudni sem akarnak róla. «Bátor csodájuk vagy magyar poétáknak És boldog az, kit megdícsér kegyes tollad, S büdös annak híre, kit gyaláz kemény tollad, Mégis csak immel-ámmal emleget téged S költött neveknek mondja Faludit s Dorellt Ama szapora-szavú, kevés-savú Péter, Kit tű-hegyekkel űznek a szelíd múzsák:» olvassuk Rájnis József 1773-ból keltezett versében. (Faludi Ferenchez, egy híres poétához. A magyar Helikonra vezérlő kalauz. Pozsony, 1781.) – Nehéz eldönteni, töprengett Révai Miklós, vajjon a prózában vagy a versköltészetben szerencsésebb-e Faludi Ferenc? «Amabban többet bocsátott közre, emebben pedig kevesebbet, ami ugyanannyival is drágább kincs.» A pásztorköltésben egyenesen páratlan. «Amit még az enemű magyar költeményekből olvashattam, az igazat szabadon kimondván, mind árnyék, mind semmi ezekhez képest.» Pásztorai nemcsak külsejükben pásztorok, hanem megvan bennük a mezei élet természetes egyszerűsége, amellett igaz magyarsággal járják a magyar mezőt és a magyar erdőt. (Faludi Ferenc költeményes maradványi. Két kötet. Győr, 1786–1787.) – Magasztalja költészetét Bacsányi János is, egyben megemlíti megfontolt s épen azért sikeres nyelvújító törekvéseit. Ahol az újítás méltán megkívánható és elkerülhetetlenül szükséges, ott újított ő is, «mint minden más nagytudományú jeles író, jeles poéta minden országban». (Faludi Ferenc versei. Pest, 1824.) – Toldy Ferenc szerint a verses forma tökéletessége Faludi Ferenc költeményeinek magában is maradandóságot biztosít. A magyar lírikusok között ő a legtárgyilagosabb. Nem saját érzelmeiből indul ki, észleleteit költői módon újrateremti és konkrét valósággá emeli, nem a tárgy uralkodik rajta, hanem ő uralkodik a tárgyon, azért olyan plasztikus és azért olyan minden oldalról kiképzettek, festői háttérből kiszökők és elevenek alakjai. Egykor annyira csodált pásztori énekeit ma már kevésre becsülik, mert a bennük megnyilatkozó eszme, élet és nevek idegenek, az öltöztetés azonban nemzeti és csak az összhang hiánya zavarja a hatást. Dalai gondolatban és előadásban olyan jelesen kiformált egészek, verses formái olyan dallamosak és tiszták, hogy költőjük a francia s általában az új költői iskola valódi kezdőjéül tekinthető. (A magyar költészet története. II. köt. Pest, 1854.)
Kiadások. – Faludi Ferenc költeményei csak a költő halála után jelentek meg nyomtatásban, addig kéziratban olvasták őket az érdeklődők. Egyes költemények különálló másolatai mellett gyüjteményes kéziratok is forogtak közkézen, ezek alapján minden verskedvelő nagy poétának vallotta a szerzőt. Halála után két évvel Révai Miklós elhatározta, hogy eleget tesz a költemények kiadását sürgető közkívánatnak. Hosszas fáradozása után így jelent meg az első kiadás: Faludi Ferenc költeményes maradványi. Egybeszedte s előbeszédekkel, jegyzésekkel és szükséges oktatásokkal megbővítve közrebocsátotta a magyar költeményes gyüjtemény öregbedésére Révai Miklós. Két kötet. Győr, 1786–1787. (Az I. kötetben vannak a költemények, a II. kötetben Constantinus Porphyrogenitus és Faludi Ferenc szólásgyüjteménye. A kiadást egyesek megszólták, mert a költemények szövegében hibákat találtak; Révai Miklós ugyanis különböző kéziratokat használt s a variánsokról nem számolt be kiadásában.) – Faludi Ferenc költeményes maradványi. A költeményes gyüjtemény öregbedésére egybeszedte és közrebocsátotta Révai Miklós. Második megjobbított nyomtatás. Pozsony, 1787. (Az elsőnél olcsóbb kiadás egy kötetben. Tartalma és szövege nagyjában megegyezik az első kiadáséval. Révai Miklós nem várta be az első kiadás eladását, hanem annak kárára bocsátotta közre az újabb kiadást. Előszavában visszautasítja azt a vádat, hogy nem közölte híven a költemények szövegét. A szerzőnek, úgymond, amíg él, joga van változtatni munkáin s a kiadónak az utolsó simításokhoz kell igazodnia, ha ezzel az eljárással mindjárt el is tér a közismert régebbi szövegektől.) – Faludi Ferenc versei. Kiadta Bacsányi János. Pest, 1824. (A harmadik kiadás Trattner János pesti könyvnyomtató költségén jelent meg. A gyüjtemény sajtó alá rendezője Linzben élt, de elszigeteltségében is buzgón fáradozott, hogy minél tökéletesebb munkát adjon. Toldalékul tanulmányt csatolt a kötethez: Faludi Ferenc életéről s munkáiról és a magyar nyelvről és versszerzésről.) – Faludi Ferenc minden munkái. Eredeti kéziratok és kiadások után a szerző életrajzával kiadta Toldy Ferenc. Pest, 1853. (Teljes Faludi-kiadás egy kötetben.) – Faludi Ferenc versei. Ötödik kiadás Toldy Ferenc által. Pest, 1854. (A teljes kiadás verses részének lenyomata.) – Faludi Ferenc mezőnyei. Thewrewk Árpád jegyzeteivel. Budapest, 1875. (A pásztorköltemények magyarázatos kiadása.) – Faludi Ferenc versei. Összeszedte és jegyzetekkel kísérte Négyesy László. Hatodik kiadás. Budapest, 1900. (Kritikai kiadás az Olcsó Könyvtárban.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – U. az: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Thewrewk Árpád: Faludi Ferenc mezőnyei. Budapest, 1875. – Ifj. Szinnyei József: Irodalmunk története 1711–1772. Budapest, 1876. – Imre Sándor: Az olasz költészet hatása a magyarra. Budapesti Szemle. 1878. évf. – U. az: A néphumor a magyar irodalomban. Budapest, 1890. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. II. köt. Budapest, 1891. – Török Konstant: Faludi Ferenc. Egri kat. gimnázium értesítője. 1891. – Ilyefalvi Vitéz Aladár: Faludi Ferenc élete és költészete. Budapest, 1894. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. III. köt. Budapest, 1894. – Császár Elemér: Faludi Ferenc Bod Péter és Rájnis József megvilágításában. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1899. évf. – Hollósy Béla: Faludi Ferenc élete és költészete. Nagykárolyi kat. gimnázium értesítője. 1899. – Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899. – Négyesy László: id. Faludi-kiadás. Budapest, 1900 – Drebitka Ferenc: Hymnus Francisci Faludi eiusque origo Hispano-Lusitana. Kalocsai érseki kat. gimnázium értesítője. 1900. – Szűcs István: Vergilius hatása idillköltészetünkre. Nyitra, 1900. – Császár Elemér: Faludi Ferenc költészete. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1903. évf. – Szilveszter Ferenc: Faludi Ferenc lírai költészete. Marosvásárhelyi kat. gimnázium értesítője. 1904. – Drebitka Ferenc: Egy kis költemény nagy világútja, Eperjesi Sancta Maria-intézet értesítője. 1908. – Csűry Bálint: Faludi idilljeihez. Magyar Nyelv. 1910. évf. – Gyárfás Tihamér: Faludi Ferenc élete. Irodalomtörténeti Közlemények. 1910. évf. – Császár Elemér: A német költészet hatása a magyarra a XVIII. században. Budapest, 1913. – Trostler József: Faludi és a német gáláns költészet. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1914. évf. – Alszeghy Zsolt: Epigon lírikusaink a XIX. századig. Irodalomtörténeti Közlemények. 1917. évf. – Sík Sándor: Faludi Ferenc és a nyugateurópai verselés. Irodalomtörténet, 1921. évf. – Radó Antal: A magyar rím. Budapest, 1921. – Kastner Jenő: Olaszos irány XVIII. századi költészetünkben. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1923. évf. – U. az: Faludi Ferenc olasz versformái. Irodalomtörténeti Közlemények. 1924. évf. – Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Budapest, 1927. – Harsányi István: Rokokó ízlés a magyar irodalomban. Sárospatak, 1930.
