EGY FALUSI NÓTÁRIUS.
EGY FALUSI NÓTÁRIUS.
GVADÁNYI József az Egy falusi nótáriusnak budai utazásával (1790) alapította meg költői hírnevét. Népszerű elbeszélésének hőse, a peleskei jegyző, maga mondja el kalandjait. A tudákos férfiú fellovagol falujából Budára, útközben veszedelmes kalandokon megy keresztül, az ország fővárosában szomorú tapasztalatokat szerez; szinte megkönnyebbül, mikor hátat fordíthat az idegen szokásokon kapkodó német Budának s hazamehet a nemzeti szokásokat követő magyar Peleskére.
A négyesrímű tizenkettősökben írt népies költemény a régi magyar erkölcsök megőrzése érdekében küzd. Legjellemzőbb részei a falujából útrakelő nótárius alföldi kalandjainak leírásában vannak. A nótárius a mű legelején ünnepélyesen bemutatkozik: «Tekintetes nemes Szatmár vármegyében, A kecseges Szamos víznek lementében, Lakásom énnekem van Nagy-Peleskében, Nótárius vagyok ennek helységében. Híres Buda várát még sohasem láttam, Krónikában róla, bár sokat olvastam, Aztat, hogy láthassam, mindenkor kívántam, El is tökélettem oda tenni útam». Hajdanában – folytatja elbeszélését – Budán volt királyaink székhelye, most odahelyezték a törvénykező hivatalokat, onnan kormányozzák az országot; ismerni szeretném a pereskedés rendszerét, fel kell mennem Budára. «Dolgaim nekem is nehezek és nagyok, Mivel én falusi nótárius vagyok, Feltettem, hogy minden dolgommal felhagyok, Elmegyek, lesz hőség, legyenek bár fagyok.» Feltettem a nyerget lovam hátára, cipót, szalonnát, sót, vöröshagymát tettem a tarisznyámba, megtöltöttem borral a kulacsomat, pénzt raktam erszényembe; azután elbúcsúztam falum népétől, feleségemtől, gyermekeimtől; felpattantam fakómra, egyet rikkantottam, Istenhez fohászkodtam.
Délre harangoztak, mikor Nagykárolyba érkeztem. Elmentem egyik ismerősöm házába, szívesen láttak, megvendégeltek. Magam jó hajdúkáposztát kaptam, bort ittunk rá; lovam abrakot evett és friss vizet ivott egy dézsával. Másnap estére Debrecenbe értem. Egy szűcsnél szálltam meg a Csapó-utcában, itt is jól tartottak, de a szűcs csak a maga mesterségéről beszélgetett s nem tudta, hogyan folyik a törvénykezés a debreceni kerületi táblán. «Ó be nagy különbség, gondoltam magamba, Egy ily nótárius s egy szűcs, mely goromba, Verbőczyvel tele fejem: övé gomba, Bölcs tudós a munkám: az övé goromba.»
Másnap nekivágtam Hortobágy pusztájának, ebben a sivatagban szállást kértem egy gulyástól. A legény pompás eledelt készített, soha jobb ízűt nem ettem életemben. Ittunk, pipára gyujtottunk; de íme, azt hittem, az ítélet napja csap reám: oroszlánbőgéssel rontott felém a gulya. Úgy megijedtem, hogy beleizzadtam, de a gulyás felugrott, hatalmasat kiáltott, kurjantására megállt az egész baromcsorda, mint a kőfal. Akkor a derék pásztor megitatta a szomjazó barmokat. Továbbhaladva, kilenc bikával találkoztam utamon. A bikák megdühödtek, veszettül bömböltek, rázták a szarvukat, halálos ijedtséggel nyargaltam előlük szegény fakómmal. Borzasztó volt a helyzet. Lovam már alig bírta a vágtatást, patkóit lerúgta lábáról, nyergem megoldódott, csaknem a földre zuhantam, a bikák ott zúgtak mögöttem. Utolsó pillanatban jutottam el egy juhnyájhoz. A juhász és két bojtárja látta veszedelmemet; maguk is, hat kutyájuk is a bikák felé rohantak s lefordították rólam a bömbölő szönyetegeket. Meg akartam köszönni életem megmentését, de nyelvem hebegett, szívem dobogott, lábam reszketett. Félholtan tettek a juhász szamarára, így vittek tanyájukra, ott bundára fektettek, pálinkát töltöttek belém. Nagyon elérzékenyültem s amint valamennyire magamhoz tértem, megköszöntem a juhász jóságát: «Drága juhász bácsim, én Hypokrátesem, Te nagy bölcsességű kedves Sokrátesem, Én vitéz Hektorom, vitéz Ulissesem, Engemet vezérlő hív Ganymedesem». A juhász félbeszakított; deákul nem tud – mondá – ezeknek a szenteknek nevét soha nem hallotta; erre én anyanyelvemen beszéltem személyével s megköszöntem neki, hogy megtartotta életemet a bikák között. Bíztattam, hogy egész életemben híven szolgálom, szívesen viszem pörös ügyeit, jó gondozója leszek minden dolgában. Uram – felelt a juhász – nincs nekem bajom másokkal, legfeljebb a farkasokkal, ezekkel meg majd elvégzem pörömet, mert itt vannak a kutyáim. Ha az ember veszedelmet lát folytatta megmentőm – tartozik felebarátjának segítségére sietni; nem is keresztény, ha nem védi meg a bajba jutott embert. Megöleltem a juhászt, még egyszer megköszöntem jóságát, azután továbblovagoltam a Tisza felé.
Tiszafüreden a falu házába szálltam. Hát ime, három német katona dobban a szobámba, mellettük két cigány hegedül, ők maguk vadul hadonáznak kardjukkal, részeg volt mind a három vasasnémet. Azt hitték, hogy vármegyei komiszárius vagyok s meg akarták bosszulni rajtam sérelmeiket. Az egyik fricskát adott, a másik üstökömet tépte, a harmadik testemet döfölte. Talán le is vágnak kardjukkal, de a falu gazdája könyörögni kezdett értem s azt állította rólam, hogy falusi kántor vagyok. Ha kántor kend – kiáltozták a részeg katonák – akkor énekeljen kend; s én rémültömben rákezdtem egy karácsonyi énekre. Most táncolni kezdtek a katonák, velük együtt kellett ugrálnom nekem is, karddal kényszerítettek a táncolásra. Végre betoppant egy káplár, pálcájával rendet teremtett a vasasnémetek közt, ott maradtam agyongyötörve. Előálltak most a cigányok, fizetést követeltek a hegedülésért, erre már csakugyan felforrt a vérem, kardot rántottam: mindjárt megfizetek nektek, jól megkardlapozlak benneteket, az lesz a béretek. Ijedten menekült előlem a gaznép.
A Tisza vizén kompon vittek át a révészek. A túlsó parton eltévesztettem az utat, itt szörnyű vihar tört rám, lovammal együtt beleestem a Csörsz árkába. Koromsötét volt, rettentő mennydörgés csattogott, jég és villám zuhogott az égből. Átkoztam a pillanatot, amikor falumból Budára indultam. Uram Jézus, segíts! Hálát adok az Istennek, hogy valahogy mégis csak kivergődtem a halál örvényéből és eljutottam egy csikós tanyájára. Becsületes ember volt a csikós, megszárítgatta ruháimat, gondjába vette lovamat. Megvendégelt, lábraállított. Tanyájáról Jászberény felé ügettem.
A jászok fővárosában nagy volt a becsületem, mert találkoztam egyik régi iskolatársammal, a város sáfárjával. A városházán terítettek asztalt számomra, barátom úri ebédet rendelt s jó egri bort töltött Lehel kürtjébe. Mindegyik vendég jobban ivott nálam, mert ők a borral színig megtöltött kürtöt egyszerre felhajtották, nekem pedig kétszer is pihentetnem kellett, míg magamba töltöttem az italt. Elbúcsúzva a jászberényiektől, Aszód felé tartottam, ott megszálltam a fogadóban; Cinkotán egy parasztgazda házában pihentem meg; így jutottam el Pest városába, onnan a hajóhídon keresztül Budára:
Szerencsém volt. A budai parton találkoztam a szatmári bíró fiával, ez nagyon megörült nekem. Diákkorában én voltam a házi tanítója, később jogász lett, most a királyi táblánál volt koncipista. Jogászismerősöm és ennek házigazdája, egy gazdag sörfőző, mindjárt meg hívott magához s így nem vendégfogadóba szálltam, hanem náluk ütöttem tanyát.
Másnap megtekintettem Budát. Ez a táj a természet igazi remekműve, a város a szépség valóságos csodája. Nagy házak, templomok, melegfürdők, kútak mindenfelé; a Vár mellékén a tabáni, vizivárosi és óbudai részek; a hegyeken gyümölcsfák, szőlők, borházak; Buda és Pest között a szőke Duna. Drága portékával terhelt hajók úsznak a nagy folyón, viszik az élelmet messze piacokra, a felfegyverzett királyi gályák árbocfáján zászlók lobognak.
Meg kell vallanom, a budai és a pesti népben szörnyűmód csalódtam. «Véltem, fogom látni nemzetemnek fényét, Magyar öltözetnek kiválasztott kényét» s a nemzeti ruházat helyett idegen módit találtam. Hová tűnt a mente, dolmány, kalpag, csizma, kócsagtoll, párducbőr, kard, buzogány? Hol vannak a leányok magyaros ékességeikkel, hol vannak a menyecskék kivarrott főkötőikkel? «Ily öltözeteket Budán nem láthattam, És még magyar szót is csak ritkán hallhattam, Hogy lehet ez, épen azt meg nem foghattam, Ezen dolgon méltán én álmélkodhattam.» Az országházban, a komédiaházban és a barátok templomában egyformán idegen az emberek beszéde, idegen a gavallérok és dámák viselete. A hídon mindjárt ki is csúfoltam egy magyartalan külsejű urat, hogy, talán köteleken ugráló és drótokon járkáló komédiás, mert annyira nevetséges a ruházata. A fiatalember dühösen förmedt rám: «Mondá: te gazember, tudod, kivel beszélsz? Született magyar gróf vagyok, tőlem nem félsz? Akarod, mutassam, hogy csak estvélig élsz? Avagy olyan érjen, melyet érni nem vélsz? Módi ez és minden gavallér most így jár, Tekintsd őket itten, tekintsed Bécsben bár, Te ehhez nem értesz, mert vagy ökör, szamár, Érted-e, elmehetsz, vigyen el a tatár!» Nem ijedtem meg, szembefordultam vele: Tudja meg, gróf uram, hogy madarat tolláról, ökröt a szarváról, magyart a gúnyájáról lehet megismerni; az egész világ nyiltan vallja, hogy a magyar öltözet szebb minden más nemzet viseleténél; csak a korcs vér örül az idegen rongynak. «Nagyságod, hogy magyar, kétségem szavában Nincsen, de nem tudom, mért jár ily ruhában: Ha azt le nem veti és jár ily tarkában, Bécsbe bezáratik bolondok házában. Hazánkban nemzete volt mindig tündöklő, Híre-neve fénylett, mint fénylik gyémántkő: Legyen nagyságod is eleit követő, Azt ha nem cselekszi, üsse meg a mennykő.» Ezeket mondva, ott hagytam a grófot s tovább sétáltam a Dunaparton.
A nótáriusnak számos kalandja akad Budán és Pesten sok gavallért és dámát maga ellen haragít azzal, hogy megkorholja őket idegen majmolásukért. Ilyen izgatott lelkiállapotban éri II. József császár török háborújának híre. Sürög-forog a katonaság, szedik a rekrutákat; vásárolják az élelmet; lázban az egész ország, hadi holmival megrakott szekerek indulnak dél felé, a szarvasmarháknak és lovaknak nagy a kelete. A nótárius fakóját is megveszi egy lovaskapitány hatvan aranyért, őmaga pedig megalkuszik a vásáros görögökkel, ezek hat forintért kocsin szállítják el Szatmár városába. Egyik fia, Sándor, épen akkor áll be katonának; siratja az öreg, de azután megnyugszik a harcias ifjú elhatározásában; van otthon még egy fia, Laci, az úgyis Peleskén marad a családban. Mikor hazaérkezik falujába, a községtanács ünnepélyesen fogadja, élén az öregbíróval, kisbíróval, iskolamesterrel és harangozóval. Az üdvözlő beszédre ő is ékes szónoklattal válaszol: «Hic sum ego, qui sum nagy Zajtai István, Tíz hetet töltöttem, tudja ketek, Budán»… A falu népe örvend, a nótárius boldogan öleli magához hozzátartozóit, vigasztalja katonafia után síró feleségét. Ez a fiú – magyarázza élettársának – kard végére termett, hiszen itthon is futottak előle az orosz parasztlegények, mikor a kocsmába ment; most le fogja vágni a török basákat, gazdagon megterhelt tevékkel tér haza; Isten akarata volt, hogy elmenjen a király szolgálatára, a haza védelmére és a pogányok kárára, mint ahogyan Jeruzsálemet is bevette Titus, a római hadvezér; lehet, hogy épen a mi fiúnk ejti majd hatalmába Konstantinápolyt, ő nyeri el majd el Mahomet zászlóját, ő hódítja meg Havasalföldet, Moldvát, Szerbiát, Bulgáriát, ő veri ki a törököt Európából. A jó feleség megnyugszik, elrendezik Laci fiúk házasságának dolgát s minden jól megy továbbra is Nagy-Peleskén. «Itten Nagy-Peleskén lesz életem vége, Valamint most vagyon verseimnek vége. »
Gvadányi József hazafias moralizálással oktatta olvasóit, vaskos szatirával kelt ki az elkorcsosodott magyarok ellen, fáradhatatlanul gúnyolta a budai és pesti erkölcsöket. Mennyi elkeserítő jelenség Mátyás király városában! Mindenki a külföldet majmolja, híre sincs a magyar ruhának, a német divat rabja minden ember. A nótárius elképedve, bosszankodva és kötekedve jár-kel a főváros utcáin s hol gorombán, hol leckéztető módon, hol kesernyés gúnnyal támad az útjába botló divatbábokra. Az úti kalandok ijedező hőséből egyszeriben rettenthetetlen erkölcsbíró lesz. Ez az erkölcsbíró-nótárius egészen elüt a komikus utazó-nótáriustól; az utóbbi mintha váratlanul eltűnnék a pesti határon, hogy helyet adjon egy új embernek a dunaparti német világ merész ostorozójának. De az egykorú olvasóközönség nem törődött a főhős kettős alakjával, nem bánta a jellemrajz következetlenségeit, nem ütközött meg a kompozíció hiányosságain, hanem együttérző lélekkel gyönyörködött a szerző mesemondásában. A nótárius alakja eleven megszemélyesítője volt a II. József császár uralkodása végén beköszöntő nemzeti visszahatásnak, Zajtay Istvánban a hazafias nemesek magukra ismertek s a szerző sikere zavartalan volt. A nemesség jól mulatott a rokonszenves hős kalandjain, örült bátor fellépésének, helyeselte gorombaságait. A könyvet gyönyörködve olvasó közvéleménynek ezúttal igaza volt, mert a régies beszédmód, természetes jókedv és jóízű humor kedvelői ma is mulatsággal mélyedhetnek el ebbe a népieshangú verses elbeszélésbe. Külön érdeme a szerzőnek, hogy a népies motívumok iránt erősen érdeklődött, a magyar parasztéletet reális vonásokkal rajzolta, az éles megfigyelést kívánó részletek elmondásába nem mindennapi hűséget vitt.
A romlatlan falusi embernek az elkorcsosodott városi lakókkal való szembehelyezése, az idegen szokások kigúnyolása és a nemzeti viselet védelme a külföldi irodalmaknak kedvelt tárgya volt. A nacionalista német szatiraírók sokat foglalkoztak ezzel a témával; magát Gvadányi Józsefet is egyik német kortársa, Richter József bécsi író, vezette rá a Falusi Nótárius történetének megírására. A bécsi író 1785-től kezdve adta közre híres Eipeldaui Leveleit, ezekben egy eipeldaui polgárt léptetett fel s komikus parlagi hősének igazmondásával gúnyolta a külföldieskedő fővárosiakat. Az őszinte falusi embernek nagy volt a népszerűsége az osztrák közönség körében; Gvadányi József hasznosnak ítélte, hogy ezt az erkölcsjavító férfiút áthozza a magyar viszonyok közé. Még abban is utánozta Richter Józsefet, hogy munkáját egy falusi ember műve gyanánt bocsátotta közre s nem nevezte meg magát, mint tulajdonképeni szerzőt. De nemcsak hősét kölcsönözte az Eipeldaui Levelekből, hanem a hangját is. Az eseményekben, helyzetekben, fordulatokban szintén sok az átvétel. Természetesen Eipeldau faluból Gvadányi József munkájában Peleske község lett, a német ember úti viszontagságai helyébe a magyar nótárius alföldi kalandjai kerültek s a mintául szolgáló német prózai szöveg négyesrímű magyar strófákban alakult újjá. Richter Józsefen kívül hatott még a magyar szerzőre Heufeld Ferenc bécsi író is. Ennek paraszthőse, a Bécsbe kerülő Hans, épen úgy szembeszáll a főváros népével, mint Zajtay uram, a magyar erkölcsjavító, a budai és pesti lakossággal.
A Falusi Nótárius Budai Utazásának sikere arra buzdította a szerzőt, hogy hősét még egyszer fölléptesse a nyilvánosság előtt. A falusi nótáriusnak elmélkedései, betegsége, halála és testámentoma (1796) nagyobb terjedelmű, mint a Zajtay Istvánról szóló régebbi könyv; rímelése is más: párosrímű a régebbi négyesrímek helyett. Az elaggott peleskei nótárius bele akar hatolni az emberi sors csodálatos rejtélyeibe, ezért a környékről tudós embereket gyüjt maga köré, hogy megvitassa velük a lét titkainak kérdését. A kisnaményi orgonista, az angyalosi nótárius, a tyukodi iskolamester, a lázári molnár, a gyarmati kovács, a tótfalusi vámos, a komorzáni oláh harangozó, a peleskei orosz mester és több más bölcs férfiú kivétel nélkül házába gyülekezik s elnöklete alatt eszmét cserél. A nótárius elégedetlen a tanácskozás eredményével s ezt nem titkolja az egybegyűltek előtt: «Nagy férfiak, hazám filozófusai! Universitások érdemes tagjai! Én kegyelmeteknek mély ítéleteit, Tézisimre adott bölcs feleleteit, Figyelmetességgel mint illik hallottam, Azoknak mivoltát fejembe tartottam». Tudom, várják ítéletemet: ime, ostobáknak találom a kegyelmetek okoskodását. Az egyik bolondabbul beszélt arról, hogy mi változtatja meg az ember sorsát, mint a másik. Annyit értenek kegyelmetek az ilyen kérdésekhez, mint a hajdu a harangöntéshez. A nótárius most elmagyarázza a maga életfilozófiáját s megragadja az alkalmat, hogy leszámoljon az ateista, deista és naturalista filozófusokkal. Kifejezi felháborodását, hogy olyan elvetemült emberek is akadhatnak, akik tagadják Isten jóságát és a lélek halhatatlanságát. Az istentelen gondolatok gonoszakká tették a szabadszellemű tanult embereket. «Hogy ily kárhozottak azok tanítása, Első oka a rossz könyvek olvasása, Voltérnak, Lessingnek filozófiája, Főképen Russzónak átkozott munkája.»
Az elmélkedésekbe két helyen is beleékelődik Toty Dorkó története. Mikor a nótárius a tanácskozás hevében súlyosan megbetegszik, környezete ki akarja hozzá hívni a nagykárolyi orvost, de utóbb győz a jobb vélemény: nem doktor kell ide, hanem a híres géci boszorkány; jobb orvosló az minden doktornál. Dorkó asszony megérkezik falujából; látja, hogy a nótáriust megverték szemmel; megkezdi titokzatos mesterségét s hamarosan meggyógyítja a beteg házigazdát. Később újból beteg lesz a nótárius, de ekkor hasztalan üzennek a tudós boszorkányért, az öreg javasasszony már nincs életben. Toty Dorkó életének leírása gazdag adatsorozat a nép babonás mesélgetéseihez: egész külön mese a peleskei nótárius utolsó napjainak történetében. Tanulságos a javasasszony helyébe lépő borbély mesterségének s általában a régi magyar házi gyógyítás műveleteinek leírása is. A borbély tudományára vonatkozó tanulság nem örvendetes: «A varga ne menjen tovább a kaptánál, Borbély is maradjon csak a borotvánál».
A nótárius halálos betegségének hírére jurátus-fia, László, megérkezik Pestről. «Szólt az atyja: Itt vagy! s nyakát átkulcsolta, Mind a két orcáját ő meg is csókolta. Kérdé: Mint vagy, Laci? de ő nem szólhatott, Mert szívébe bánat s keserűség hatott, Zápora könnyével az atyját áztatta, Végre mégis e szót: Atyám! kimondhatta.» A derék jurátus nagyon megörvendezteti atyját azzal a hírével, hogy nemcsak Buda és Pest, hanem az egész haza tudja már Zajtay Istvánról, miként ment fel annak idején Budára. Néhány év előtt valaki megírta és kinyomatta utazásának történetét s ezt a könyvet most mindenki olvassa, aki csak ábécét tanult: «Nincs különben minden könyvboltban árulják, Már klasszikus könyv lett, skólákban tanulják, Senki sem olvassa más históriáját, Árgirus királynak Tündér Ilonáját, Markalfot mindnyájan már most kinevetik, Toldi Miklósra is szemüket nem vetik». Beszélgetésük során még egyszer számba veszik a híres utazás nevezetesebb mozzanatait, a fiú kérdéseket intéz atyjához, az öreg felvilágosítja. Különösen érdekli a beteget Buda és Pest haladása, megelégedéssel hallja a jó híreket, a két város szabadszellemű filozófusait azonban gyanúsan szemléli. Nincsen igazság, tisztesség, boldogság vallás nélkül! «Hidd el, fiam, kinek nincs religiója, Olyannak mindég rossz a professiója, Emberséges ember hit nélkül nem lehet, Mert anélkül ember semmi jót nem tehet.» Fia megnyugtatja, hogy a fővárosban most már nincsenek istentagadók, hét összeesküvő fejét leütötték, a többit külső országok várbörtöneibe zárták; Buda és Pest népe vidáman él; el is mondja atyjának, milyen éden a két város. A nótárius keserű megjegyzéseket tesz a hallottakra. «Fiam, a budai és a pesti élet, Az emberiségnek szomorú szemlélet.» A heccben embertelenül kínozzák az állatokat, a színházban erkölcstelenekké teszik az embereket. A komédiás mindig szerelmet játszik, a szemtelenség győz a szemérmen, a nép a paráználkodás fortélyainak áldozata lesz, amint jól megmondta annak idején az athéni bölcs ameddig teátrum nem volt Athénában, addig vitéz volt a népe, de a színészek megrontották őket s az elpuhult lakosság tönkrement bujaságában. «Vajha a teátrum ezt ne tegye velünk, Mert való, hogy kezd már lágyulni nemzetünk. »
Sok szenvedése után meghal a nótárius. Felesége és fia mély fájdalommal siratja, faluja gyászt ölt. A végső tisztességet fényes temetéssel adják meg számára, összesereglik messze vidék népe, fájlalják elhunytát az oroszok és oláhok is. Nagy filozófus veszett el a híres nótáriusban, bölcsességét belefoglalta végrendeletébe, vallásosságát és hazafiasságát nem tagadta meg. «Hittem az Istenben és volt religióm, Tudtam, ez a kettő a világon fő jóm; Szerettem királyom, szerettem hazámat, Viseltem mindenkor hazai gúnyámat; Anyai nyelvünkön mindég beszéllettem, Más idegen nyelvek eleibe tettem.»
Meglepő, hogy a Falusi Nótárius Elmélkedéseit mennyire elhanyagolta irodalomtörténetírásunk. Igaz, hogy az első fele nehézkesen mozgó szöveg, de a második fele annál talpraesettebb verses elbeszélés. Mozgalmas jeleneteiben az akkori vidéki magyarság számos jellemző alakja elevenedik meg, az akkori idők gondolkodásának és szokásainak hűséges rajzait kapjuk, valóságos magyar világkép bontakozik ki előttünk. A szerző egyes helyeken különösen friss, lendületes, mulattató beszédű; a mókát érzékenységgel váltogatja, az élettapasztalatok komolyságát komikus fordulatokkal vegyíti. Amilyen szeszélyes a kompozíciója, annyira egységes a világnézete. A fölényes humor és a tisztes öregség higgadt életszemlélete jóízű magyarsággal jelenik meg könyvének lapjain. Valószínű, hogy ezt az írását a régibb és újabb nemzedékek tudós tagjai közül kevesen olvasták végig, azért feledkeztek meg róla annyira.
A Falusi Nótárius Budai Utazásának verses szövege előtt prózában írt ajánlólevél és elöljáróbeszéd áll. Az ajánlólevelet a peleskei nótárius a haza gavallérjaihoz és dámáihoz intézi, munkáját tűkör gyanánt ajánlja nekik: tekintsenek bele s lássák meg magukat. Az elöljáróbeszédet a nótárius kéziratának névtelen sajtó alá rendezője írja. Beküldték neki – úgymond – a verses munkát s megkérdezték, vajjon érdemes-e a kiadásra. A kéziratot elolvasta, gyönyörködött benne, végül magyarázatokkal ellátva kinyomatta. A Zoilusok és Momusok – a gáncsoskodó és gúnyolódó kritikusok – mindenesetre jelentkezni fognak, mert nincs az az író, aki az egész világnak tetszik; ez azonban nem baj; bizonyos, hogy semmiféle irigység és kötekedés nem akaszkodhatik a nótárius igaz magyar nyelvébe. Néhány esztendő óta új magyar poéták okvetetlenkednek a magyar Helikonon, ezek módiba vették a kétsoros (párosrimű) verseket, most talán neki is mennek majd a négysoros (négyesrímű) verseket író nótáriusnak; ezekhez jóelőre így szólok: «Drága jó poéta uraimék! Megengedi kegyelmetek aztat, hogy mióta a magyar haza áll, még oly magyar poétát e világra anya nem szült, mint néhai Gyöngyösi István úr, t. n. Gömör vármegyének viceispánja vala, és talán mondhatom, egyhamar ilyet nem is fog szülni. Mutasson kegyelmetek csak egy munkáját legalább, amely kétsoros versekből álljon. Mutassanak több más jeles régi poétáknak legkisebb munkácskáját, amely kétsorú versekkel légyen írva. Mit felelnek kegyelmetek ezen tézisemre?» Kedves új poéta uraimék, a négysorú versírás azért kapott obsitot és a kétsorú versekből csinált munka azért hangzik ékesebben, mert kegyelmetek a dolog könnyebb végét fogják, nem akarnak igazán dolgozni, nem akarják fejüket törni a szavak összeszedésében. «Édesanyánk nyelve a szavakban és a synonimumokban oly gazdag, hogy egy nyelv sem nyithat bővebb szótárt ennél, de mivel sokkal könnyebb két szavat – egyhangúakat – találni, mint négyet, tehát ez a valóságos oka, hogy kegyelmetek metamorfosis-módijok kétsoros versekkel ír. Égig magasztalom a füredi poéta urat, t. Horváth Ádám uramat, mivel őkegyelme nemhogy a négysorú versírásnak obsitot adott volna, sőt az új 1788. esztend. új konvenciót szabott nékie, mivel, amint értésemre esett, a Virgilius Aeneisét hasonló négysoros versekben ezen új esztendőben szándékozik kiadni. A Magyar Kurirban olvastam, hogy egyvalaki – kétségen kívül új poéta – azért berzenkedik ellene, hogy a Magyar Hunniását négy sor versekkel írta. Sokáig éljen és mindig így írjon!» Kár, hogy Péczeli József úr is a mostani új verselő metódushoz alkalmazkodott Magyar Henriásában. Ez a munka aranymunka, minden dícséretreméltó, Gyöngyösi István munkái mellett első helyet érdemel: «Ó, ha őkegyelme ezen munkáját négy soros versekkel tette volna, még mennyivel méltóságosabb munka lett volna!» Dícsérem a nótáriust, hogy az igaz régi magyar poézisnek útjáról el nem tért.
Toldy Ferenc szerint a Falusi Nótárius Budai Utazásának úti képeiben meglepő természetes valóság van, de hiányzik belőle a költői eszme, hasonlóan azon arcképekhez, melyek megismertetik ugyan az eredetit, de nem adják annak szellemiségét. Az elbeszélés kedélyes őszintesége nem eléggé mély. Gvadányi József nagy úr volt, de élete javát katonái között a táborban töltötte s világnézete ez állásponton feljebb sohasem emelkedett. «Őexcellentiája tetőtől-talpig naturalista s másfelől szigorú konzervatív volt; s bár a francia iskola előtte ismeretes lehetett, de a francia iskola ellen leveleiben s előszavaiban harcolt: Omnis mutatio periculosa! Perditio tua ex te Israel! sóhajtott fel; s Gyöngyösi s ennek hozzá nem fogható követői voltak neki a magyar költészet egyedüli kánonai.» (A magyar költészet története. II. köt. Pest, 1854.) – Arany János behatóan foglalkozott a lovasgenerális alakteremtő tehetségével, rámutatott népszerűségének okaira, kiemelte nevezetes kezdeményezését a víg jellemalkotásban; egyébiránt költészetében nem talált sok dícsérnivalót. Gvadányi nem nagy költő; ízlés, csín, báj dolgában mögötte marad saját kora költői haladásának; sok tekintetben nem érte el Gyöngyösi István színvonalát sem. Verseinek iszapos árját és kocogó rímeit bőven ontotta, a rövidség és szabatosság hiányzott stílusából. Annál nagyobb figyelmet érdemel alakrajza és környezetrajza. «Az alakítás alsóbb régióiban, a környezet biztos rajzában ritka jelességgel mozog, mely virtuozitása nagyon elősegíti, hogy alakjait élő lény gyanánt fogadjuk.» (Gvadányi József. Koszorú. 1863. évf. Arany János prózai dolgozatai. Budapest, 1879.) – Beöthy Zsolt szerint a Falusi Nótárius érdeme nem valami magvas humorban, jó jellemrajzban vagy ügyes szerkezetben áll; de teremtett benne a költő egy alakot, melyben megszemélyesítette az akkori nemzeti visszahatást s ezzel a hősével mai napig emlékezetben maradt; azonkívül adott néhány jóízű rajzot s a magyar vidéki és a német városi életet ügyesen és leleményesen állította egymás mellé. A legmaradandóbb hatást ő érte el a magyaros iskola írói közül. (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890.) – Bodnár Zsigmond az idealizmus és realizmus szembehelyezésével adott néhány gondolatot a Falusi Nótárius megítéléséhez. Az 1790-es évek túlzó idealistái erőszakosan keresték a szép formákat, törték-zúzták a nehézkes magyar szavakat, megválogatták a kifejezéseket, jelzőket, metaforákat; míg a túlzó realisták keveset adtak a formára, nem törekedtek a finomságra, a póriast és a durvát összekeverték a magyaros fogalmával. Gvadányi József realizmusából is hiányzott a formaérzék, a finomabb érzelem, a dikció nemessége; mindenáron magyaros akart lenni; igaz, hogy az idealisták kicsinyes frázishajhászását sem ismerte. Realista konzervativizmusa tiltakozott minden társadalmi átalakulás és irodalmi megújhodás ellen. Műalkotásról, kerek egészről nem lehet szó nála, annál kevésbé gondos kidolgozásról. Falusi Nótáriusa tréfás és jámbor élmények egymásutánja. (A magyar irodalom története. III. köt. Budapest, 1893.) – Széchy Károly szerint a jellembeli következetlenség mellett a Falusi Nótárius hibája az énekek egyenetlensége: az egyik hosszú, a másik rövid, az egyik tartalmas és fordulatos, a másik üres és lapos. A költő csak nagyjából gondolta el, de részleteiben nem dolgozta ki tervét. Ezek ellenére is nagy dolgot cselekedett. Míg az irodalmi megújhodás íróinak személyei és jellemei alig éltek tovább, mint a fa levelei s az elmulással csak Bessenyei György Pontyija dacolt néhány évtizedig, a peleskei nótárius és a szökött katona alakja manapság is él annak az egyszerűbb olvasóközönségnek lelkében, mely leghálásabb és legkövetkezetesebb minden olvasóközönség között. A peleskei nótárius nemcsak személyénél, hanem állásánál fogva is új jelenség irodalmunkban. A falusi jegyzői kar szervezése II. József intézménye volt, addig a paraszttal csak a nemes, a pap és az iskolamester érintkezett; az új hivatal az állam, a földbirtokosok és a jobbágyok érdekeit egyformán szolgálta; a nótárius alakja már csak ujságánál fogva is megragadta az érdeklődést. A kor szelleméhez kapcsolódó szerencsés alakválasztás külön érdeme a költőnek. (Gróf Gvadányi József. Budapest, 1894.) – Ferenczi Zoltán szerint a verses elbeszélés főalakja eleven, elmés, életteljes; ezt az alakot azért kereste ki a költő, hogy szájába adhassa hazafias kifakadásait. Népszerű előadása, népies zamata, magyaros képeinek szemléltető rajzai igen jók. Későbbi folytatása, a Nótárius Elmélkedései, vidám kedélyességre és érdekességre meg sem közelíti ezt a népszerű munkáját. (A régi magyar költészet. Remekírók Képes Könyvtára. II. köt. Budapest, 1904.) – Négyesy László rámutatott arra, hogy a költő szatirája nem keserű, mint aki reménytelenül küzd, hanem fölényes és megalázó: tudja, hogy a nevetséges biztosabban öl. A nótárius együgyű is, intelligens is, bizonyos mértékig komikus alak, de még komikusabb a másik fél, a nagyváros korcs társasága, melynek a nótárius föléje kerekedik; a kétféle komikumot egymás tükrében látjuk; az egyik komikum rokonszenves, a másik ellenszenves. A mű felerészben életkép, felerészben szatira. A költő ósdi formákban a szemlélet ujságát adta, természetesebben és gazdagabban, mint bármely kortársa. Stíluskultúrája nincs, de megvan a természeti gazdagsága a magyar frazeológiában. (Gróf Gvadányi József és Fazekas Mihály. Franklin-Társulat Magyar Remekírói. Budapest, 1904.) – Badics Ferenc szerint Gvadányi Józsefen époly kevés nyoma van a franciás, mint a deákos vagy németes iskolának; neki Gyöngyösi István az egyedüli mestere, bár csodált költői eszményképét meg sem közelíti. Azt nem lehet tagadni, hogy élénk megfigyelő tehetsége van, jól ismeri a népet és nyelvét, a nép szokásainak leírásában és a népies kifejezések fordulatos használatában sok ügyességet tanusít. Jól választott témái, derült humora s mindenekfelett a régi magyar hagyományokért buzgó hazafias tüze nem tévesztették el hatásukat. (Horváth Ádám és Gvadányi József. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906.) – Gragger Róbert a külföldieskedő divathajhászás szatiráinak nemzetközi téma-feldolgozásait ismertetve, a Falusi Nótáriust egybevetette az egykorú idegen szerzőkkel, megállapította a magyar költemény viszonyát Richter József és Heufeld Ferenc munkáihoz, kimutatta az irodalmi típus, forma, hang és motívumok átvételét. Gvadányi Józsefnek igen nagy érdeme, hogy az idegen ösztönző erőt igaz magyarrá tudta tenni. (Irodalomtörténeti forrástanulmányok. Irodalomtörténeti Közlemények. 1913. évf.)
Kiadások. – Egy falusi nótáriusnak budai utazása, melyet önnönmaga abban esett viszontagságaival együtt az elaludt vérű magyar szívek felserkentésére és mulatságára e versekbe foglalt. Pozsony és Komárom, 1790. (Weber Simon Péter pozsonyi nyomdász költségével és betűivel. Új kiadásai: 1807, 1822, 1878, 1895 s azontúl még többször. A szerző 1787 utolsó negyedében nyolcvan nap alatt írta meg munkáját, de csak három év mulva bocsátotta közre, akkor is névtelenül.) – A falusi nótáriusnak elmélkedései, betegsége, halála és testámentoma, melyeket kétsoros versekkel kiadott és új esztendőbéli ajándékba hazánk dámáinak és gavallérainak nagy szívességgel nyujtja gróf Gvadányi József magyar lovasgenerális ezen béállott 1796. esztendőnek első napján. Pozsony, 1796. (Weber Simon Péter költségén és betűivel. Új kiadása: 1822. Mivel az olvasók a peleskei nótáriusról szóló verses elbeszélést Zajtay István munkájának tartották, Gvadányi József ebben a könyvecskéjében megvallotta, hogy a Falusi Nótáriusnak is ő a szerzője.) – A peleskei nótárius alakjának népszerűségére jellemző, hogy egy ismeretlen író tollából még Gvadányi József életében megjelent: A peleskei nótárius pokolba menetele. 1792. (A gúnyoshangú prózai munka arról tudósít, mit látott Zajtay István, mikor azt álmodta, hogy a pokolba került. Többen ezt a szatirát is Gvadányi József alkotásának tartották, de ez a feltevés alaptalan.) – Pesten 1838-ban került színre Gaal József nagysikerű bohózata: a Peleskei Nótárius. (Görög István színész Peleskei Nótáriusát már 1813-ban játszották Pesten, de ez a színdarab nem jelent meg nyomtatásban.) – A Bach-korszak idején jelentek meg Tatár Imre ponyvaíró Gvadányi-átdolgozásai, elsősorban: A peleskei nótárius budai utazása, élete, további tettei és halála. Pest, 1857. (Ennek folytatása: A megholt peleskei nótáriusnak feltámadása, lelkének vándorlása és újra visszaköltözése az örök életbe. Pest, 1859. Továbbá: A megholt peleskei nótárius Nagy Zajtay István másodszori feltámadása. Pest, 1860.) – A Falusi Nótárius eredeti szövege megjelent az Olcsó Könyvtárban (Gyulai Pál), Magyar Könyvtárban (Kardos Albert), Toldy Könyvtárban (Sebestyén János). – Ferenczi Zoltán kiadása: Gróf Gvadányi József. Budapest, 1904. (Remekírók Képes Könyvtára.) – Négyesy László kiadása: Gróf Gvadányi József és Fazekas Mihály. Budapest, 1904. (Franklin-Társulat Magyar Remekírói. Ez a legjobb szöveg.)
Irodalom. – Greguss Ágost: Gvadányi József. Pesti Napló. 1854. évf. 212. sz. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – U. az: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Arany János prózai dolgozatai. Budapest, 1879. – Kovács Dénes: Gróf Gvadányi József élete és munkái. Budapest, 1884. – Badics Ferenc: Gvadányi József és Gaal József. Pozsony, 1885. – Gvadányi-album. Szerk. Kovács Dénes. Budapest, 1887. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890. – Werner Adolf: Gróf Gvadányi József. Székesfehérvári ciszterci gimnázium értesítője. 1892. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. III. köt. Budapest, 1893. – Széchy Károly: Gróf Gvadányi József. Budapest, 1894. – Ferenczi Zoltán: id. Gvadányi-kiadás. Budapest, 1904. – Négyesy László: id. Gvadányi-kiadás. Budapest, 1904. – Badics Ferenc: Horváth Ádám és Gvadányi József. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Dobóczki Pál: Népies alakok az irodalomban a népies irány előtt. Budapest, 1912. – Gragger Róbert: Irodalomtörténeti forrástanulmányok. Irodalomtörténeti Közlemények. 1913. évf. – Eckhardt Sándor: A francia forradalom eszméi Magyarországon. Budapest, 1924. – Baros Gyula: Gróf Gvadányi József és az utókor. Irodalomtörténet. 1925. évf. – Császár Elemér: Gvadányi szobra előtt. Akadémiai Értesítő. 1925. évf. – Szerb Antal: Magyar preromantika. Minerva. 1929. évf.
