RONTÓ PÁL.
RONTÓ PÁL.
GVADÁNYI JÓZSEF nemcsak jóízűen tudott mesélgetni, hanem el is tudta hitetni olvasóival, hogy meséje úgy történt, amint előadta. Megvolt benne a tréfálkozó epikus költőnek számos előnyös tulajdonsága, volt érzéke a komikum iránt, volt tehetsége a szatirára. Duzzadt az erős realizmustól és a vidám ötletektől.
Második nagy verses elbeszélésében, a Rontó Pálban (1793), kevesebb a hazafias célzat, mint a peleskei nótáriusról szóló munkájában, de nyakas magyarsága és népies megfigyelései itt is gyönyörűséggel tölthették el olvasóit. Rontó Pál, az eleveneszű parasztfiú, már gyermekkorában sok csínyt követ el, mikor pedig fölcsap huszárnak, olyan gazságokat művel, hogy kénytelen kiszökni a lengyelek közé. Itt beáll gróf Benyovszky Móric szolgálatába, vele együtt orosz fogságba esik. Szibériába kerül, hányódik az óceánon, eljut Afrikába. Mikor ura Madagaszkár szigetén halálát leli, hazatér Magyarországba, letelepedik Egerben, békés földművelő lesz.
Az első részben Rontó Pál maga mondja el élete történetét… A borsodmegyei Sajókeresztúron 1734-ben születtem, apám a falu legtekintélyesebb parasztgazdája volt, egyedül ő tudott írni és olvasni az egész községben. Születésemnek mindenki örült, Daru lovunk elnyerítette magát, Bodri kutyánk ugrándozott örömében. Keresztelőmet nagy lakomával ülték meg. Apám egy szép hízott ökröt, négy borjút, két ártányt, két ürüt és nyolc bárányt öletett a keresztelői lakomára, házunkban nagy volt a sürgés-forgás: «Ki ludat, ki pulykát, ki kappant mellyesztett, Ki malacot szúrván, abból vért eresztett, Gyenge báránykákat készíték tárkonnyal, Az apró csibéket, mint szokás, citronnyal, A disznólábakból főztek kocsonyákat, Tálaltak két lapos tálra tarhonyákat, Ludaskása is volt, csirkék köszmétével, Egy pár hizlalt réce főtt fekete lével». Csapatostul jöttek a vendégek: a falu jómódú jobbágyai; megjött a miskolci minorita rendházból a keresztelő atya is; a szomszédasszonyok édesanyámnak kedveskedtek, élettársaik apámat vették körül. «Az asztali áldást a pap elmondotta, A sok koma Ámen! Ámen! kiáltotta; Kinek hova tetszett mindenike leült, Mert már feladatott mind a főtt, mind a sült; Nagyon víg volt atyám, kínálta szívesen, Hogyha isznak, esznek, azt venné kedvesen.» Déltől másnap reggelig folyt a keresztelői lakoma, cudarul lerészegedett mindenki: «A nagy dorbézolás folyt egész virradtig, A férfi-komák is ittak egész addig».
Szüleim nagy reményeket fűztek jövendő sorsomhoz. Minden kívánságom teljesítették, tejbe-vajba fürösztöttek, egész nap tömtek minden jóval: «Két pofám kövér volt, mint egy trombitásnak, A többi gyermekek nem is hívtak másnak». Imádkozni nem szerettem, a tanulás sem volt kedvemre, csavarogtam és huncutságokon törtem a fejemet. «Atyámnak gyümölcse sok termett, falhattam, De jobb ízű volt az, amelyet lophattam.» Mikor anyám látta, hogy kedvem van a tolvajsághoz, kegyetlenül elvert, odakötött kapunk oszlopa mellé, játszótársaim csúfoltak. Igéretet tettem a megjavulásra. Alig nyertem el szüleim bocsánatát, máris kigondoltam, hogyan lophatom meg zsidó szomszédunkat; kilestem, mikor nincs otthon, felmásztam a padlásra, innen akartam leereszkedni szobájába; csakhogy a padlás áttörése után lezuhantam: «Kegyetlenül fájtak lábaim s két karom, Nem sírtam, de bőgtem, valamint a barom». Mikor az ablakon keresztül ki akartam menekülni, beszorultam a keresztvas közé, a zsidó ott csípett, ijedten futott édesanyámhoz: Asszonyom, kiáltott, a kend fia tolvaj! Anyám borzalmasan elvert, apám megtérítette a zsidó kárát.
Ezek után megszöktem hazulról, beálltam egy vak koldus szolgálatába. A világtalan ember mocskos ruhába öltöztetett, vele együtt jártam helyről-helyre, vezettem szamarát. Nem egyszer jó aratásunk volt, mert irgalmat tudtunk kelteni a parasztok lelkében. «Sóhajtoztak, szántak, mindenkép bennünket, Dícsértek, hogy szépen mondjuk énekünket; Ki lisztet, ki vajat, ki meg tojást hozott, De legtöbb krajcárral s pénzzel adakozott.» Koldusgazdám fukar ember volt, egyre szaporította a vagyonát, engem éheztetett. Egy alkalommal kifogtam szamarunkat a taligából, egy dombról lelöktem a taligát gazdámmal együtt a posványba, azután elfutottam. Otthon úgy fogadtak, mint akiről azt hitték, hogy már örökre elveszett. Apám boldogan ölelt magához, anyám azonban eszesebb volt, őt nem vezethettem félre: «Bevitt a szobába, egy kötelet kapott, Amint érdemlettem, lelkesen megrakott».
Elérkezett iskolázásom ideje: Szüleimnek el kellett dönteniök: diák legyek-e, mesterségre adjanak-e vagy jobbágy maradjak? «Szándékuk az vala, hogy én a pórságba Ne maradjak nyűgös s terhes parasztságba, Azért azt végzették mindketten felőlem, Hogy deákos embert tégyenek belőlem, Mert így pap, katona, polgár is lehetek, Bármelyet választom, én előmehetek.» Anyám úgy vélte, hogy okos ember leszek, mert hozzám hasonló fejet még nem látott; nemrég, úgymond, a kemencéről lezuhant a földre, a fejére esett, még sem lett semmi baja. Atyám is úgy gondolkodott, hogy bölcs embereknek nem lehet együgyű a fiúk. Hadd járjon csak, szólt anyámhoz, deák iskolába; megnyílik előtte a világ. Ha szerzetes lesz, gvárdiánságig viheti; ha világi pap lesz, püspökké teszik; ha katona lesz, hadvezér vagy alhadnagy válik belőle; ha polgári pályán marad, az ország kancellárja vagy a vármegye egyik fiskálisa lehet. A katonaság, beszélte apám, egyenesen az ilyen fiúnak való, mert a bivalyborjú sem erősebb nála, még a nála nagyobb gyermekeket is úgy vágja a földhöz, hogy elterülnek; az ilyen fiú, ha katona lesz, legalább meg tudja majd zaklatni a bírót és jól tud dolgozni a kardlappal; viszont a civilpályán, ha vármegyei fiskálissá teszik, sok szegény nemest kiforgat majd a jószágából a maga javára. Bevittek Miskolcra a minoriták gimnáziumába, lakást fogadtak számomra, megajándékozták professzoraimat. «Vagy két hónapokig igen jól tanultam, A papok örültek, hogy ily jól indultam.» Házi tanítót is fogadtak mellém, de ez a preceptorom csak káromra szolgált.
Bajba vitt boltos-házigazdám fiával kötött barátságom is. «Antal volt a neve, vásott volt felette, Hova semmit sem tett: onnat is elvette; Engemet reávett, hogy legyek pajtása, Lopjak én is, de úgy, hogy senki se lássa.» Együtt loptuk pajtásom édesapját, preceptorunkat borral vesztegettük meg, magunk mulatni kezdtünk. Huszárok táboroztak azon a környéken, a káplár biztatására beálltunk katonának, mindjárt felöltöztettek bennünket. «Hogy mundérban voltam s a kardomra néztem, Már szépen nem szóltam, csak teremtettéztem: Hallod-e, csapláros, adta szedte-vette! Hozz pecsenyét és bort, kiálték felette.» Apám és pajtásom apja csak pénz árán tudott kiszabadítani bennünket a katonák kezei közül. Újra megígértem, hogy jó leszek, újra megcsaltuk Antallal együtt szüleinket. Hiába adtak az egri jezsuiták gimnáziumába, hiába fogadtak preceptort mellém, most már a lányok után kezdtem szaladozni, végül megszöktem az iskolából. Csikósok közé keveredtem, lókötő lettem. Debrecenben betömlöcöztek, harminc korbácsot mértek rám. Egy ideig a csikósok közt éldegéltem, azután beálltam huszárnak.
Jászberényben soroztak be. Kapitányom mindjárt megszeretett, jó lovat adatott alám. Mivel a katonaruha kényesen állt rajtam, beosztottak a verbuváló legénység közé; nagy muzsikával toboroztuk a parasztlegényeket, ügyességemnek jó hasznát vették. «Elkezdvén táncomat, minden csudálkozott; Szóltak: ugyan tudja járni, az átkozott! A taktust sarkantyúm pengése követte, Cimbalmos ezeket így ki nem verhette». Mikor Budára vittek bennünket, véletlenül találkoztam Antal barátommal, boltoslegény volt Budán, de nagyon rossz bőrben volt szegény. Könnyezve borultunk egymás karjába, régi barátságunk megújult, örök baráti hűséget fogadtunk egymásnak.
A katonaságnál egyideig jól ment a sorom, mert megbecsültem magam. Mikor a poroszok ellen harcoltunk, vitézül megálltam a sarat, sokakat levágtam az ellenségből, gazdag zsákmányt szereztem. Fegyverszünet idején vigan éltünk; ettünk, ittunk, kártyáztunk. Így tettek a tisztek is, elnyerték egymás pénzét; a nyertes örült, a vesztes búsult. «Ha horvát tiszt vesztett, mérgesen majkázott, Magyar teremtettét szórt és ebadtázott, Németnek szájából ment a sok szakrament, Francia mordózott, ha üresen elment. Mérgében a kártyát sok a földhöz vágta, Szemeimmel láttam, hogy azt egy megrágta, De amelyike nyert, ily már fennen fütyült, Sámpáner-, Burgunder- butellák között ült.» Gazember voltam itt is, három huszártársammal elhajtottam egy tehenet, ezért vasra vertek bennünket s olyan vesszőfutásban volt részünk, hogy szinte belebetegedtem. A kapitány neheztelt rám, rossz lovat adatott alám, nagyon elkeseredtem. «Tudtam, hogy sokaknál jobb katona vagyok, De előtte nem én, azok voltak nagyok; Véle együtt a fő tisztek nem szerettek, Fájt a szívem, hogy ily nagyon megvetettek.» Átszöktem a burkusok táborába, ott harcoltam a mieink ellen, de vesztemre: elfogtak és halálra ítéltek. Ezredesem nem akart megkegyelmezni, bár sokan könyörögtek életemért. Állomáshelyünkön egymás után járultak a szigorú obester elé a különböző küldöttségek, urak, dámák, papok. Elvezették hozzá szelíd báránykák gyanánt a kis német gyermekeket is, ezek az apróságok szívrehatóan könyörögtek. «Sok összetette itt két kis kezecskéjét, Soknak könny áztatta gyenge szemecskéjét, Sok térdéin csúszott, lábát átkulcsolta, Kiáltott: ich bitt, bitt, grácia! csókolta. Ezeknek sem használt gyenge szavacskájuk, Bár, mint rózsa nyílik, úgy nyilt szájacskájuk». Csak az akasztófa alatt nyertem kegyelmet. Alig tudtak lelket önteni belém, annyira megkínlódtam ezekben a szörnyű napokban.
Eddig tart a verses elbeszélés első része, ezután már a gróf élettörténetébe kapcsolja bele a szerző a javíthatatlan közhuszár tetteinek elmondását. Rontó Pál Máramaros megyében szállásol ezredével, itt kocsmai verekedésbe keveredik, véletlenül agyonlövi a kocsmáros feleségét s az éj sötétségében a lengyel határ felé nyargal. Megérkezik a lengyel földre, beáll az oroszok ellen harcoló lengyel nemesség seregébe, az ágrólszakadt had örömmel fogadja a magyar szökevényt. Megkérdezi tőlük milyen itt a szolgálat, ki ruházza őket, kitől kapják a lénungot? «Feleltek: jó pajtás, itten híre sincsen Mondúrnak, fegyvernek, lónak; lénung nincsen, De még sincs jobb élet ezen a világon, Oly szabadok vagyunk, mint madár az ágon; A parasztot nyúzzuk, a zsidókat fosztjuk, Ki mit lop vagy rabol, azt mással nem osztjuk.» Harcolni nem szerettek a lengyel fölkelők; amint rájuk tört a kozákság, vágtatva menekültek előle; otthagyták a kapitányukat is, életét a magyar huszár vitézsége mentette meg. A kapitány hálás dícséretére kerül Rontó Pál a lengyelekért küzdő Benyovszky Móric szolgálatába. A felvidéki magyar úrnak nagy volt a tekintélye a lengyelek között. «Amidőn Rontó Pál érkezett hozzája, Már volt akkor hatszáz lovas katonája; Igaz, hogy mindezek voltak desertorok, Többnyire mind véresszájú nagy magyarok; Szerették a grófot, mert szépen bánt velük, Mindenkor volt pénzük, kenyerük s ételük.» Benyovszky Móric Rontó Pállal együtt orosz fogságba esik, láncra verve viszik Szibéria felé, Kamcsatkába küldik rab gyanánt. Itt az orosz kormányzó gyermekeinek házitanítójává teszi; ezt a szabadságot a gróf arra használja fel, hogy megszökik Kamcsatkából; hatalmába kerít egy hajót s Kína, Japán és Afrika megkerülésével Franciaországba menekül. A franciák megbecsülik bátorságát, a Habsburg-uralkodóház is kitünteti. Hazalátogat Magyarországba, utóbb visszamegy Madagaszkár szigetére; a sziget ura akar lenni, de egykori pártfogói, a franciák, megtámadják; az ellenük vívott harcban esik el 1786-ban. Rontó Pál ekkor már nem áll szolgálatában, csendesen éldegél egri portáján. «Két szép szőlőt is vett és három réteket, Földeket, melyekben jó bőven vethetett, Tízezer forintot adott uzsorára, Jól élt nem is szorult mások asztalára, Hogy grófját láthassa, mindig igyekezett, De soha már többé hozzá nem érkezett.»
A párosrímű tizenkettősökben írt regényes történet a magyar jobbágy házatájának és a magyar katona életének alapos ismeretéről tanuskodik, bár a szilaj parasztfiú ifjúkorának elbeszélése és a magyar-lengyel gróf viszontagságai elég lazán sorakoznak egymás mögé. Költői ragyogású részek nincsenek a műben; van azonban benne sok eleven rajz, friss leírás, mulattató mondás; egyes helyei éles megfigyelő tehetségre vallanak. Verses elbeszélésének meséjét részint a szájhagyományokból, részint gróf Benyovszky Móric emlékiratainak német szövegéből, részint más külföldi forrásokból merítette a szerző. A moralizálásra minden alkalmat megragad; teszi ezt nemcsak természetes hajlamából, hanem azért is, mert gézengúz hőse, a leleményes huszár, annyi gazságot követ el, hogy példájának rontó hatását csak így enyhítheti: Mikor egy-egy sorozatot elmond a borsodmegyei parasztfiú zsiványságaiból, utána mindjárt jóra oktatja olvasóit s tanácsokat ad számukra az élet komoly kötelességeire nézve.
A nagyterjedelmű elbeszélő költeményi a «Magyar hazánk érdemes dámáihoz» intézett ajánlólevél nyitja meg. A szerző a bókok özönével magasztalja a szépséges női nemet, visszaemlékezik az elmúlt évszázadok vitéz magyar asszonyaira, végül a mai magyar dámák jóindulatába ajánlja magát és munkáját. «Ne is iszonyodjanak nagyságtok ezen munkámba béiktatott háborúktól, mert azokat tehetségem szerént igyekeztem mulatságosan kitenni.» Úgy történt – olvassuk az ajánlólevelet követő elöljáróbeszédben – hogy a szerző megjelent az 1792. évi budai országgyűlésen, egy pesti úrnő házában találkozott hét más dámával; mikor új hölgyismerősei megtudták, hogy ő a Falusi Nótárius írója, nem nyugodtak addig, míg igéretet nem tett egy másik játékos munka írására. «Eleget szabódtam s mentettem magamat, hogy se időm arra nem volna, sem esztendeimre való nézve az ilyen könnyű munka hozzám már nem illene, sem pedig matériát egykönnyen arra nem találhatnék. De mind ezen mentségeim haszontalanok és sikeretlenek voltak és mindaddig unszollani meg sem is szűntek, míg erre magamat nem ajánlottam. De kinek is szívét meg nem lágyítaná az ilyen syréneknek éneklése! Magát Jupitert is az égbül lehúzta egy asszonyi állat; és így, ámbár nem örömest, leköteleztem magamat egy ahhoz hasonló munkának kiadására.» Sokáig tűnődött: miről írjon? Végtére Rontó Pál és gróf Benyovszky Móric történetének elmondásában állapodott meg; ezek hazánkfiai voltak s álmélkodásra való igaz dolgokat vittek véghez. Ha más nemzetek között valaki csak csekély vitézséget visz is végbe, azt mindjárt kitrombitáltatják és kinyomtatják: «hadd lássa tehát a világ, hogy hazánk is nemz oly jeles férfiakat, akiknek viselt dolgai sokkal nagyobbak, jelesebbek, mint más ezer idegeneké». Mikor gróf Benyovszky Móric egy alkalommal Párisból visszatért hazánkba: «Nagyszombatban az Arany Korona vendégfogadóban velem négy napokat töltött és mint régi jó barátom és távoldadról való atyámfia is minden történeteit, viszontagságait nékem elbeszéllette. Rontó Pál pedig egy regimentben volt velem és én főstrázsamestere voltam s hivatalom mellett az akasztófa alá is én vezettem ki a hét esztendeig folyt prussus háborúban. 1790-ik esztendőben ország gyűlésén Budán lévén, megtudván ő ottanlétemet, felkeresett és kilenc napokig el sem eresztettem. Ezen alkalmatossággal mind a maga életét, úgy a grófét is, a vele esett történetekkel elbeszéllette elöttem». A továbbiakban helyreigazító észrevételeket közöl gróf Benyovszky Móric életének történetéhez, azután szót emel a magyar költészet hagyományos négyesrímű strófái mellett, jóllehet ő maga ebben a művében a páros rímeket használja «Én ugyan ezen munkámat kétsoros versekkel írtam, de okát ennek már feljebb kitettem, mivel a dámák kívánták így». Olvasóitól így búcsúzik el: «Boldognak fogom magamat tartani, ha ezen csekély munkám valamint hazám dámái előtt, úgy annak közönsége előtt is egy kis megelégedést fog érdemleni. Költ munkám szabad Szakolca királyi városban lévő házamban, Szent Iván havának 30. napján, 1793. esztendőben».
Toldy Ferenc szerint Gvadányi József semmiben sem gyengébb, mint tárgyai elrendezésében. Két kalandor-alakjának dolgait a történeti valóság szerint beszéli el, két külön históriát csatol egymás mellé, a költői tartalmat tanításokkal pótolja. (A magyar költészet története. II. köt. Pest, 1854.) – Arany János szerint Rontó Pál ott érdekesebb, ahol maga beszél. A költői elhitetésnek ez az egyik legjobb módja: a költő elszigeteli hősét a maga személyétől. A huszár-kalandor egyébiránt talán még a peleskei jegyzőnél is népszerűbb volt a régi olvasóközönség előtt. (Gvadányi József. Koszorú. 1863. évf. Arany János prózai dolgozatai. Budapest, 1879.) – Beöthy Zsolt szerint a huszárról és a grófról szóló verses regény alkotás tekintetében gyönge munka, de kivált a huszár fiatalkori csínyeiről szóló első résznek vannak sikerült komikus részletei. (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890.) – Bodnár Zsigmond ezt a munkát még a Falusi Nótáriusnál is kevesebbre becsüli s mindössze meséjével foglalkozik néhány sorban. (A magyar irodalom története. III. köt. Budapest, 1893.) – Széchy Károly megjegyzi, hogy a Rontó Pál egyszerű életírás ugyan, de ennek keretében a hős jelleme következetesen kerekedik ki. Ballépéseiért a mű végén két nemes tulajdonságával engesztel ki bennünket: ura iránt érzett ragaszkodásával és szülőföldje után való epekedésével. Itthon indulatos és könnyelmű katona, messze idegenben kifejlődik benne a régi jó magyar cseléd benfentes bizalmassága és önfeláldozó hűsége. (Gróf Gvadányi József. Budapest, 1894.) – Ferenczi Zoltán szerint Gvadányi jellemző és alkotó ereje seholsem kiválóbb, mint amikor elbeszéli Rontó Pál kalandjait. Rontó Pálban ép olyan típust alkotott, mint a nótáriusban a könnyelmű, sokszor gonosz, de jókedvű magyar huszár alakját. (A régi magyar költészet. Remekírók Képes Könyvtára. II. köt. Budapest, 1904.) – A huszár alakját, ugymond Négyesy László, élő személyről másolta a költő, képzelete nem is tudott volna ilyen eleven hőst alkotni, annál nagyobb szemléletességgel utánozta az élő alakot; épen az a hiányossága, hogy nem igen tudott vagy nem mert szabadon alakítani. A falusi nótárius az úri rendnek tetszett, Rontó Pál a nép képzeletének lett kedves alakja. (Gróf Gvadányi József és Fazekas Mihály. Franklin-Társulat Magyar Remekírói. Budapest, 1904.) – Badics Ferenc szerint a Rontó Pál szerkezete épen olyan laza, mint a Falusi Nótáriusé, itt is csak a főszemély tartja össze a kalandok részleteit. Ez mutatja leginkább, hogy Gvadányi csak dilettáns költő. Dilettantizmusára mutat az is, hogy műveiben hiába keresünk olynemű fejlődést, mint a nagy költőkéiben, fejlődést legfeljebb külsőségekben látunk. (Horváth Ádám és Gvadányi József. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906.)
Kiadások. – Rontó Pálnak egy magyar lovas közkatonának és gróf Benyovszki Móricnak életek, földön, tengereken álmélkodásra méltó történeteiknek s véghez vitt dolgaiknak leírása, amelyet hazánk dámáinak kedvekért versekbe foglalt gróf Gvadányi József magyar lovasgenerális. Pozsony és Komárom. 1793. (Weber Simon Péter pozsonyi nyomdász költségén és betűivel. Új kiadásai: 1807, 1816, 1864. Bucsánszky Alajos pesti nyomdász ponyvafüzetei számára Tatár Péter dolgozta át 1860-ban. Az eredeti szöveg kissé rövidítve megjelent az esztergomi Mulattató Zsebkönyvtár füzetei között is; 1883–1888.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – U. az: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Arany János prózai dolgozatai. Budapest, 1879. – Kovács Dénes: Gróf Gvadányi József élete és munkái. Budapest, 1884. – Badics Ferenc: Gvadányi József és Gaal József. Pozsony, 1885. – Gvadányi-album. Szerk. Kovács Dénes. Budapest, 1887. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890. – Jankó János: A gróf Benyovszky-irodalom anyagáról. Századok. 1891. évf. – Werner Adolf: Gróf Gvadányi József. Székesfehérvári ciszterci gimnázium értesitője, 1892. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. III. köt. Budapest, 1893. – Széchy Károly: Gróf Gvadányi József. Budapest, 1894. – Ferenczi Zoltán: id. Gvadányi-kiadás. Budapest, 1904. – Négyesy László: id. Gvadányi-kiadás. Budapest, 1904. – Badics Ferenc: Horváth Ádám és Gvadányi József. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Dobóczki Pál: Népies alakok az irodalomban a népies irány előtt. Budapest, 1912. – Kohányi Menyhért: A Nagy Sándor-monda Gvadányi Rontó Páljában. Irodalomtörténet, 1912. évf. – Sas Andor: Gvadányi és az oroszok. Népművelés. 1915. évf. – Barta Eszter: Gvadányi Rontó Páljának egyik forrása. Irodalomtörténet. 1917. évf.
